és ismét az időjárás... kérem szépen, szakad

Úgy látszik, elhatalmasodott rajtam az anglománia, és példaképül szolgáló nemzetem (helyett: a példaképemül szolgáló nemzet) előtt tisztelegve már kizárólag csak az időjárásról értekezem. De az is lehet, hogy országunk fölött embertelen förtelmek csaponganak időjárás helyett, és azért foglalkoztat ennyire a kérdés.

Ma már délelőtt 11-ig többet dolgoztam, mint az elmúlt két napban összesen. Lehet, hogy annak is van hozzá némi köze, hogy mire bent lehajtottam volna az első vitaminkoktélomat (mostanában pezsgőtabletta-függő vagyok; a Plusszos sárgabarack-magnézium-B/6 és a citromfélék-ginzeng-koffein-L/karnitin-B/ezerféle a nyerő), beborult az ég, majd lassan lógatni kezdte a lábát az eső. És aztán kellemes vihar képében rúgott egyet a mindenségbe.

Persze szandálban jöttem, de üsse kő, elég volt a csöpögősre olvadt hónaljakból, abcug hőség, le vele! Igaz, ha ilyen idő lesz, ma este hogyan bámészkodom az első két Duna-híd egyikén (tegnap - a változatosság kedvéért - a Margit-hídról néztem a Lánchidat, tegnapelőtt fordítva, de mindkét esetben hosszan és elmélázva) hazafelé menet? Hazamegyek átöltözni, hogy aztán még egyszer, gyalog is hazamehessek?

Közben egyszer csak azon kaptam magam, hogy mostanában arról írok, hogy mi történik velem, és hogy ez valójában egész unalmas lehet. És hogy valójában ezt sosem akartam.

De hát annyi minden mást sem akartam, például tegnap háromszor nekimenni az ajtófélfának, ma pedig mindent, mindig kiönteni - de a Sors, az elkerülhetetlen Sors úgyis mindig utoléri az embert. Tegnap ráadásul verseket is fordítottam, magánszorgalomból (hogy legyen ide mit feltennem; marha magánszorgalmas vagyok) és persze nem túl tökéletesen. De néha még Tóth Árpád is gyengélkedett, pedig szerintem műfordításban ő még Kosztolányit is zsebre tette (de Radnótit már nem).

A múlt héten az egyik kollégám megkérdezte, hogy Glasgow Lengyelországban van-e. Azt hiszem, sikerült nem felzokognom, de a sarkam szemében azért már ott remegtek a könnyek. Persze az is lehet, hogy bennem van a hiba, talán nem tudok artikuláltan beszélni, ő pedig ártatlanul azt hitte, a főnökünk Krakkóba ment (de fonológiai ismereteim azt súgják, hogy az "zg" és a "kk" hangtorlódásokat nehéz összekeverni; a g/k és az l/r tévesztés csak elmegy, de ez...), és az is lehet, hogy tud valamit, amit én nem... például, hogy az a rengeteg lengyel valójában azért települt át Nagy-Britanniába dolgozni, hogy visszafoglalják ősi birtokaikat...

Egy másik kolléganőm pedig kifejtette, hogy mivel tudja, hogy a főnökasszony nem szereti, ha valaki spagettipántos felsőcskékben jár dolgozni, ezért két   átlátszó, mélyen kivágott, spagettipántos hasvillantót vett fel, mert ha már két pánt is van egymás mellett, plusz a melltartóé, harmadiknak, nyilván eltérő színben, hogy a két átlátszó alatt is virítson, akkor az már olyan vastag, hogy akkor az már nem is számít, ugye? Mondta, miközben oldalzsebes, Barbie-bazdmeg-rózsaszín terepnadrágocskája erőteljesen csípőre préselt övvonala és a két átlátszó topsi közt jeti-tenyérnyi csíkban villogott a hasa. Valahol lemaradt a törzsfejlődésben, azt hiszem. Vagy én maradtam le. Nem tudom.

a hőség és a folyóparti alkonyok

Ma reggel megnyitottam a levelesládácskámat, és kiderült - mily meglepő, sosem hittem volna - hogy intelligens vagyok. És mivel intelligens vagyok, ezért a netes IQ teszt szponzorai csak itt, csak most, és csak helyettem állják a teljes elemzés árát, és meg is nézhetem, úgy, ahogy van, ingyen. Bizony, máris sokkal izgalmasabb, mint amikor csak a végén kidob egy számot (kényszeresen kitöltöm a mindenféle IQ-személyiség-színkód teszteket, és sosem fizetek a teljes elemzésért - erre most először megkapom mégis ingyen? Királyság), bár semmi olyat nem tudtam meg belőle, amit eddig ne tudtam volna. Jól rendszerezem az információt, kérem szépen. És felismerem a hasonló elemeket.

Az ott egy bölcsész. Egy preraffaelita gót bölcsész, szintúgy-amúgy.

Továbbra is meleg van, és már a maradék agyam is réges-rég megolvadt, és kifolyt a fülemen. Tegnap napnyugtára gyönyörűen befelhősödött, a Lánchídon bambulva komolyan tartottam is tőle, hogy pokolian megázom a viharban, de három kósza esőcseppnél komolyabb bajom nem esett. Kicsit sajnáltam is. A Lánchíd egyébként gyönyörű, mostanában munka után kimegyek a Vigadóhoz, heverészek a fűben, aztán átgyalogolok Budára. Ebben az őrült melegben úgysem lenne sok értelme hazamennem és a panelben főnöm gondolkodásra képtelenül - így szép, árnyas helyeken ejtőzhetek, és a világ egyik legszebb városának legszebb hídjáról bámulhatom a hömpölygő folyót.

Újfent beleszerettem Budapestbe. Külföldi barátokat akarok, akiknek lelkendezve mutogathatom.

Tegnap amúgy láttam két férfit egy asztal mellett, kávét ittak, beszélgettek. Az egyik szikáran kisportolt volt, hullámos, rövid hajába szőkés csíkokat szívott a nap - a másik sörtéig letolt tüskéket viselt dúsan redőződő tarkójához, és megejtően emlékeztetett egy tábla napon felejtett szalonnára.

A nap kérdése: az angolul folyó társalgás alapján melyik volt a két férfi közül a magyar?

Néha úgy érzem, Adynak mégis igaza volt, és mink itten Moslékország vagyunk, kérem alássan. Valamin mégiscsak ilyen disznószerűvé kellett híznia ennek a sok sörtésnek, kérem alássan.

Szóval tegnap napnyugtára gyönyörűen befelhősödött, és éjfél körül pokoli szélvihar támadt, de olyan ordító nagy szélvihar, hogy felébredtem, és rettegve becsuktam ajtót-ablakot. De még a fürdőkádat és a mosogatót is bedugaszoltam, nehogy kivigyen a fergeteg! És az áhított enyh-adás helyett mit tett ez a gaz szél? Hajnalra elvitte az áldott felhőket, hadd forrjon fel már reggel nyolcra minden BKV jármű.

melegrekord

-ot dönthetünk ma az előrejelzések szerint. Az agyam már egészen biztos elolvadt, és kifolyt a fülemen. Álmos vagyok. És iszonyatosan fáj a kezem (pedig nem erőltettem túl; de ennyire drámai időjárás-változást sem jósolnak, mint amennyire most sajog az a régi törés) és fogytán a kávém.

De összességében azért most jó. Az a jóllakott, álmos jóság, hogy süt a nap, otthon ugyan nincs rend, de van vörösboros marhapörkölt (a nővéremmel bográcsoltuk, és - szokás szerint - zseniális lett), és nem felejtettem el venni mellé friss zsemlét sem. (nem találtam megfelelő verset a készletben, úgyhogy ezt választottam, mert ebben legalábbi hideg van, és az most elférne itt is)   A hétvégét nővéremékkel töltöttem az erdei házikóban, főztünk bográcsban, sütöttünk szalonnát, néztünk focit (jellemző, hogy a mexikóiaknak drukkoltam - amelyik csapatnak én drukkolok, az mindig drámaian kikap, most például öngóllal), aludtunk nagyokat, ananászt és paradicsomot majszoltunk az árnyékban hűsölve.

Azaz semmi izgalmas nem történt, meleg van, és az agyam elolvadt, és kifolyt a fülemen. Álmos vagyok, és kikötődött a cipőfűzőm. Mehetnék már haza.

fesztivál a határon 3.törpék és óriások

Bár már alig volt belőle hátra valami, az éjszaka tartogatott még számunkra kellemetlen meglepetéseket: a motel egyik szobájából kiszűrődő nyögések, visongások és harsány, tájszólásos "ne verd már a fejemet a falba bazdmeg" -ektől senki sem tudott aludni. Délben támolyogtunk elő, és a helyi kisközértben szereztünk pofátlanul olcsó kakaóscsigát, fokhagymás kenyérkét, tejet, májkrémet, epres tiramisu szeletet (lehet, hogy bizarrul hangzik, de isteni), és a játszótér füvén heverészve ettük magunkat degeszre. Külön kocsival érkezett egyéb útitársaink összevesztek, Prüntyőke sértetten elvágtatott, majd nyafogva visszakullogott, de végül mind a ketten ottmaradtak a zöld gyepen, míg mi elindultunk Nickelsdorf felé, és többé nem is láttuk őket. Mert inkább hazamentek. Hülyék. Egy ilyen fesztivál utolsó napjáról hazamenni. Teljesen hülyék.

Téli túrabakancsban, a világ legmocskosabb farmerében, bikinifelsőben, külső körülményként pedig perzselő déli napsütésben vonultunk be a Nova Rock területére. Csap persze a létesítmény területén sehol, azaz nem egészen sehol, mert egy tűzcsap/slag jellegű valami volt a kerítés tövében, amit azonban aznap délután már elfoglaltak a derék biztonságiak, és vidáman lelocsoltak vele bárkit, aki a közelbe ment. Mi igyekeztünk a víziparádé szélén benedvesíteni a hajunkat, mert ugyan abban a baromi hőségben jól esett a víz, de mondjuk nem úgy, hogy a bakancsomban is bokáig ér.

Viszont a tűzcsaptól pár lépésre a világ legaranyosabb tetoválás-matricáját osztogatták. Fekete, ülő kutyust ábrázolt, egyszerű volt felkenni, és a pult mellett álló, döbbenetesen jóképű fiatalember szívesen lefröcskölte vízzel a célterületre szorított matricát, hogy odatapadjon. Engem néha csak úgy az enyhülés kedvéért is nyakon spriccelt, miközben a pult mellett állva beszélgettünk mindenféle futó ismerősökkel (szívesen vettem volna udvarlásnak, akárcsak később a szikáran izmos, kopasz szépember kérdő intését a koktélospultnál, hogy az előírt 4 cent rum helyett döntsön-e jóval többet a poharamba - persze igen, mi az hogy!!! mééééég!!! - de azért minden bikinfelsős lánnyal így voltak... és abban a hőségben kevesen viseltek ennél többet).

Előreballagtunk, hogy betekintést nyerjünk a 25 éves Die Krupps koncertezési szokásaiba, kellemes volt, és a forróságra való tekintettel félmeztelenre vetkezett gitáros felsőtestén lelkesen legeltethettük a szemünket - jó, a szemfestékét talán lemostuk volna, de egy germán ipari metáltól mit vár az ember? Majd senki sem festi a szemét, hord bőrnadrágot, vagy zúz izomból? Mindenesetre Jürgenék nagyon jók voltak, ezentúl ha erre járnak, megnézem őket, dacára, hogy amúgy otthon viszonylag kevés Kruppsot hallgatok.

A többiek elindultak valamerre, én maradtam Opethet nézni. Igaz, hogy nem volt olyan jó, mint decemberben a PeCsában, de ezt a fajta gótikus-nordikus sötétséget nem tűző napsütésre és forróságra tervezték. A délről felsötétlő viharfelhők ugyan némi illő színezetet hoztak az összképbe, de igazából senki sem örült volna, ha amúgy gótikusan-nordikusan bőrig ázik egy heves nyári zivatarban. Talán még Akerfeldt mester sem, pedig biztos nagyszerű poénok jutottak volna róla az eszébe.

Opeth után leültem a porba, és alkohol helyett friss kókuszdiót fogyasztottam, jobban is esett a vihar előtti fülledtségben. Mert igazi, nyomasztó, vihar előtti fülledtség volt, épp csak a vihar nem ért el hozzánk (jelentkezzen, aki bánta, utána pedig menjen, álljon ki egy nyári viharba a puszta közepén, ernyő és átöltözési lehetőség nélkül persze), pár csepp ugyan ránk is lehullott, de még az eső széle sem simított meg minket. Az Apocalyptica feltántorgott a színpadra, én másfél szám után elindultam az ellenkező irányba - no nem azért, mert annyira rosszak lettek volna, de a Piros színpadon nem más készült kidugni a tömpe kis orrocskáját, mint Keith Caputo!!!

Jó, persze ehhez legalább halványan Life of Agony rajongónak kell lenni. Jómagam közepesen halványan az vagyok - imádom a River Runs Red   agyleszaggató HC-ját, az Ugly   pokoli jó grunge-át, és hát a Soul Searching Sun -on is legalább egy jó szám van, és a tavaly, nyolc év hallgatás után kiadott Broken Valley   is kellemes   - igaz, a két első lemez után az ember úgy van vele, hogy de hát kellemes   lemezt adjon ki valaki más, ezek itten kérem csináljanak agyleszaggatóan pokoli jót! - de voltaképp sosem törtem kezem-lábam azért, hogy végre megnézhessem őket élőben. Sőt, Keith első szólólemezét még csak meg sem vettem.

Szóval elindultam a homokos gödörben elhelyezett Piros színpad felé. Útközben találkoztam a szikár-szép pultosfiúval, aki másfél óra múlva, mikor a következő Jim Beam + kólámra (közben rájöttem, hogy az whiskey volt, nem rum, a rumra később tértem át) ballagtam vissza hozzá, még emlékezett rá, hogy én nem beszélni német. Aztán az alaposan bejegelt üdítővel a kezemben elhevertem a homokra terített forgácson, nem volt valami kényelmes, de szinte már strandélménynek minősült, igaz, strandon nem szoktam fejbevágós koktélokat szopogatni, és nem lépdelnek át felettem időnként zordon Life of Agony rajongók.

Keith láthatóan egy öblös pohár roséval melegített, még akkor is azt szorongatta, mikor kitántorodott a színpadra. Először is, az az ember döbbenetesen pici. Egyszerűen elképesztően. De: mégis hatalmas! Belépésként közölte (miután egy stílusos csuklómozdulattal körbelögybölte a borospohárban a rosét, ivott egy kortyot, majd a mikrofonhoz táncolt), hogy "unfortunately Keith Caputo couldn't make it today, so we are the Stone Temple Pilots"   majd belevágtak a Vasoline -ba. Embert én még nem láttam úgy játszani hangszeren, ahogy ő a közönségen játszott - azt csináltuk, amit akart. Akkor tapsoltunk, akkor hallgattunk, akkor énekeltünk, akkor ugráltunk, amikor akarta. Döbbenetes. És közben milyen jól énekelt! A közönség annak ellenére csak tapsolt és tapsolt és ráadésért ordított, hogy tudtuk, ez egy fesztivál, és a főzenekaron kívül más akkor sem adhatna ráadást, ha kis ufók potyognának az égből. A gitáros zavartan még belemotyogta a mikrofonba, hogy játszani már nem játszhatnak, de majd dedikálnak, és lehet CDt is kapni - ezt nem kellett volna, mert mindenki úgy belelkesedett, hogy mire én a pulthoz jutottam, már elfogyott a lemez. Így egyrészt nem írathattam alá, másrészt pedig (és ez sokkal jobban zavar) nem hallgathatom.

Mert elballagtam azért a dedikálásra, és Keith kezet fogott velem, bizony. Bár sok értelmeset nem tudtam neki mondani - egyrészt hééé, hát én ám mindig zavarban vagyok! - másrészt mit mond az ember ilyenkor? De meglepett, hogy kék szeme van. De még milyen kék szeme! Valamiért mindig azt hittem, olyan olasz, hát akkor a szeme olyan barna.

Gyrost vacsoráztam, majd ismét búcsút intettem társaimnak, és előretolakodtam megtekinteni Maynard James Keenant és kedves főegyüttesét, a Toolt.

A Tool egyfelől tökéletes volt; profin, mégis érzéssel játszották el a számaikat. Másfelől viszont még soha egyetlen egy olyan koncerten nem voltam, ahol az együttesnek ennyire nem volt kapcsolata a közönséggel. Először is, a színpad két oldalán lévő baromi nagy kivetítőkön végig az adott számhoz készített videoklipek mentek (ennyit arról, hogy úgy improvizálnának, hogy ne centire fejezzék be a számokat - vagy valaki még ezt is külön tekergette nekik?). Más együtteseknél is volt vetítés - de a színpad hátterén, hogy kétoldalt azért csak szemmel tarthassuk a zenészeket, elvégre nem állhat mindenki az első sorban, és nem nőhet mindenki két méteresre, hogy mindent lásson. Toolék persze nem, ők azért fölötte állnak ilyen kicsinyes világi hívságoknak, mint közönség, ugyan, piha. Másodszorra az is fura volt, hogy az énekes fenn állt a dobos mellett, és leginkább a színpad oldala felé fordulva produkálta magát. Szinte ki sem nézett a kedvéért egybegyűltekre.

Ezzel együtt nem volt rossz; sőt, ezzel együtt jó volt, épp csak... egy Keith Caputo koncert után gusztustalanul köldökbámuló. Leülök otthon egy koncertfelvétellel, ugyanezt kapom. Vagy még többet is látok, és nem fájdul meg a végére a lábam.

Újabb caipirinha után úgy döntöttünk, hogy megvárjuk Axl Rose-t, feltéve, hogy nem késik sokat. És lássatok csodát: 23:45-re voltak kiírva, és Axl 23:46-kor már a színpadon is volt!

Nem, nem fogok fanyalogni. Nem nagyon. Amikor Axl épp színpadon volt, akkor szinte megint kamasznak éreztem magam, és úgy zúzták el a régi nagy slágereket, mintha nem telt volna el 14 hosszú év. Épp csak Axl kevesebbet volt színpadon, mint valahol a fene se tudja hol, alighanem az oxigénpalackja meghitt társaságában, vagy átöltözni. A zenészei ezzel nem nagyon tudtak mit kezdeni, kínukban elgitározták a Don't Cry   énektémáját, amiért mérges voltam, mert azt a számot szeretem, és azért sikerült alaposan meggyalázniuk. Aztán prüntyögtek ők mást is, először csak néztünk, hogy mi ez, ezt ismerem, aztán egyszerre sikoltottunk fel, hogy "Shakira!!! Nem, nem, Christina Aguilera!!!   és azért egy G N'R koncerten akkor se játsszanak fenékrázós latin popszemetet, ha Axl-nek épp a tüdejére húzódott az elmebaj.

Nagyjából ekkor meg is untuk, és el is mentünk haza. Kifelé menet még hallottuk, hogy Axl felinvitálta Sebastian Bach-t a színpadra, hogy együtt nyomják el a My Michelle -t, és a kocsihoz érvén még a kedvenc Nighttrain -emet is felénk sodorta a langy esti szellő (vagy a Mr Brownstone   volt az? nem is tudom), de már nem hatott meg.

És így ért véget a harmadik nap, és lassan visszaérkezünk a jelenbe.

fesztivál a határon 2.klingon fan area

Második nap csak az egyetlen és árva Sisters of Mercy érdekelt minket, úgyhogy nem siettünk ki a porba és gányba, hanem helyette elmentünk Sopronba. Várost nézni. Mondjuk eleve nem volt egyszerű kimászni az ágyból, és korai reggelinket is csak fél egykor majszoltuk el a motel teraszán (isteni tejeskávéjuk volt, de gyárilag citromos teájuk, ami az angol teaivási szokásoknak hódoló útitársamat jól meg is tréfálta - elég undorító bizony, ha valaki tejszínt borít egy gyárilag citromos teába). Mire leértünk Sopronba, idejét éreztük egy kései ebédnek is, fenségesen belaktunk a Gambrinus étteremben - aztán ránéztünk az órára, és láttuk, hogy városnézésre már nincs idő, hiába csak az utolsó koncertre akarunk beérni a fesztiválra, menni kell. Sopronból tehát ezúttal másfél utcát és egy éttermet láttunk. Biztos megérte három órát autózni érte - nekem feltétlenül, én ennyit is bármikor szívesen megnézek belőle.

Mikor lefordultunk a poros bekötőútra, már ránk köszöntött a romantikus koranyári alkony. Végigdöcögtünk a sátrak pettyezte, végtelenbe nyúló kocsisorok között, a nap bíbor vércseppként gördült le a hőségtől ólomszürkére olvadt ég aljára, a hullámzó búzamezők közepén fiatal legény állt... előtte fiatal leány térdepelt... épp csak válltól fölfelé lógott ki a növényzetből, hogy jól látsszon, miért is vonultak félre a rút világtól. Majdnem megfulladtunk a röhögéstől a kocsiban. Ezt nem számítanám a sikeres álcázó akciók közé.

Odabenn hőség volt és tömeg. Sört ittunk és kókuszdiót ettünk, irigyeltük a felfújható gumigitárral közlekedőket (négy Jim Beam + kóláért adták, de mire odáig jutottunk volna, kiitták a rendezőséget a gitárjaikból), megtudhattam a klingonok udvarlási szokásairól mindent, amit sosem akartam tudni, és még időjárás jelentést is láttunk, esőt jelzett másnapra, boldogok voltunk.

Andrew Eldritch egy United Federation of Planets pólóban robbant színpadra (ez ugye azt jelenti, hogy lehetett őket látni a füstgépektől, márpedig az ilyesmi feléjük ritka), klingon-rajongó útitársam a szívéhez kapott, és elolvadt. Csak legközelebb Spock-fület ne ragasszon a Mester. És ne hízzon vissza olyan Elton John szabásúra sem, mint amilyen '98 körül volt. Most dögösre kigyúrta magát, kopasz, és szélsőségesen agresszíven néz ki azzal a kis szögletes fejszerkezetével, napszemüveg természetesen kötelező.

Egyes elképzelések szerint a Sisters az univerzum legrosszabb koncertegyüttese, de ez ismét csak megdőlt. Nem mondom, a This Corrision -t a szövegéről ismertem fel, de korántsem voltak olyan rémségesek, mint azt a kilencvenes évek közepén közkézen forgó kalóz felvételek alapján hitte volna az ember. És volt ám dögivel hangulat. Tömeg már nem annyira, láthatóan a nagy német gót bázis nem terjed ki Kelet-Ausztriára, a fiatalok inkább a Placebot nézték, de legalább elfértünk, és én a magam alacsonyágában is olyan közel jutottam a színpadhoz, hogy láthattam a derék előadóművészek arcát. Pedig ez mostanában ritka. Még Jerry Cantrellt vonásait is csak kivetítőn imádhattam.

A koncert végeztével pedig szinte kipihenten ballagtunk haza, hogy felkészüljünk kalandjaink harmadik, legzsúfoltabb napjára.

fesztivál a határon 1.jerry cantrellt látni, és meghalni

...elvégre ha az ember egyszer látta az Alice in Chainst, különös részrehajlással Jerry Cantrellre, akkor utána már csak jelentéktelen desszerteket szedhet a tányérjára az élet. A főfogás megvolt. És a repetára sajnos szánalmasan kicsi az esély.

Igen, az Alice in Chains jó volt, már csak azért is jó volt, hogy még jobban átkozzam a tohonya tetves magyar posványt, hogy az itteni koncertjüket le kellett mondani. Grrr. Ölni tudnék miatta. Hogy esetleg nem csak 50 percet láthattam volna. Persze így is megérte; meghatódva és elérzékenyülve ácsorogtam a ritkás tömegben, a lemenő nap sugara nem hullott a fejemre, mert a színpad beárnyékolt minket, Jerry szalmahaját langy szellők libbentették hegyes nózijára, Mike és Sean tíz évvel ezelőtt tized ilyen jól sem néztek ki (vajon tíz év múlva még tízszer jobban néznek majd ki? De tényleg, érett férfinak sokkal dögösebbek.. és Sean úgy dobolgatott ott a háttérben, mintha ennél könnyebb és megnyugtatóbb délutáni piszmogás a világon nem lenne... pedig feltehetően nem az), és William, a póténekes címe elől én tulajdonképp el is venném a "pót" szócskát. Tökéletes volt. Tö-ké-le-tes.

Az in medias res   eposzi eszköze után következzen egy modernebb narratív elem: a flashback . Az egész ugyanis messze nem volt olyan egyszerű, hogy az irodában letettem egy háromnegyed kész aktát, és az ajtó közvetlenül a Nova Rock Kék Színpadára nyílt; előtte még biztosítást kellett kötnöm (unalmas), összenavigálnom az útitárasimmal (unalmasnak mondhatnám, ha közben nem sikerült volna egy teljes epres Magnumot a tenyerembe dörgölni; így inkább szánalmas volt), aztán eljutni a szállásra (vízpart, hőséggel és szúnyoggal), majd át a határon, és be a fesztiválra.

Ami aztán végképp nem volt egyszerű.

Már a szálláson azzal riogattak, hogy a határon három órát kell sorba állni, a határon ezt már úgy tudták, hogy a fesztivál bejáratánál (nem nagy, bár lényegi különbség; a helyszín amúgy valóban   rajta lógott a határon, innen   volt azon a két oszlopon, ami a Vasfüggönyből megmaradt) van bődületes sor, és valóban - ahogy ráfordultunk volna a bekötő útra, láttuk, hogy már ráfordulni sem lehet. Kis híján az autópálya is visszadugult tőle. A sógorok igazán nem törték össze kezüket-lábukat, hogy a fesztivál látogatóinak a kedvére tegyenek; akik utánunk érkeztek, azoknak a határátkelőnél kellett letenniük a kocsijukat, és onnan besétálni a legelőkön át. És még mi, szerencsések is bő 20-25 percet kutyagolhattunk a bejáratig, útközben sehol egy bódé, hogy vizet vagy sört dönthessen magába a tikkadt vándor, és sehol egy vécé, hogy a parkolóban kényszer-sátorozó jövevények ne egyfolytában a kerítés tövébe csurgassanak. Mert azt tették ám bőven (mégiscsak egy germán fesztivál volt, sörrel és sült kolbásszal).

Odabenn először is szembesültünk az árakkal (és eldöntöttem, hogy nem   számolom át, mi mennyibe kerül), aztán pedig azzal, hogy csap, mint olyan, nincsen. Belehallgattunk az Alter Bridge-be, kellemes volt, szerezni kéne olyat.

És aztán színpadra lépett az Alice in Chains.

Később felderítettük a kisebb színpadot is, ettünk hárman három féle hagymás halat, belepislogtunk a Queens of the Stone Age-be, nem volt rossz, és amíg ott ácsorogtunk, csak arról az egy lemezről játszottak, ami nekem is megvan. Az Alice in Chains után nem is volt ingerem az első sorban zúzni, a többiek nem kedvelték a grunge-stonert, úgyhogy idővel visszaballagtunk, és még elkaptuk azt a két Motörhead számot, amit úgy-ahogy felismerek.

A Metallica külön fejezetet érdemelne. Pedig miattuk igazából még az Arénáig sem ballagtam volna el - és nem is tudtam volna, miből maradok ki. Igaz, azt már a hét elején tudtam, hogy Doningtonban lezavarták az egész Master of Puppets   albumot, ha már kereken húsz éves, de nem voltam benne biztos, hogy itt is megteszik, vagy hogy amellé fér még valami. Végtére is egy koncert sem tarthat örökké.

De lezavarták, és fért. Igaz, hogy a Sanitarium   után, úgy negyed kettő felé nekem le kellett ülnöm a földre, és aludnom húsz percet, hogy újra üzemképes legyek (zsúfolt nap volt, na), és főképp amúgy is azt néztem a kivetítőn, hogy egy ilyen "my friend Rob"   (ahogy James bácsi hívta) típusú azték esőistent akármeddig el tudnék bámulni, ahogy guggolva, lábujjhegyen pörög, és közben zúz azon a basszusgitáron, ahogy csak ő tud. Megnyugtatott, hogy nem én vagyok az egyetlen perverz nőszemély a környéken, akinek bejön Trujillo mester.

Majdan James bácsi közölte, hogy most akkor szeretnék felhívni a színpadra egy kedves barátjukat az Alice in Chainsből, és áááááááá és óóóóóó felbandukolt Jerry Cantrell és együtt énekelték el a Nothing Else Matters -t... Halkan szipogtam, és törölgettem a könnyeim. Jerry üres kézzel érkezett, és énekesként vett részt a produkcióban - hé, énekelni is nagyon tud! És olyan kísérőszólamot alkottak az eredeti dallam mellé, hogy a könnyem után a nyálam is kicsordult!

Aztán meginvitálták egy szám erejéig Lemmyt is, és volt tűzijáték, Lars bácsi vicceseket mondott, és mindenki nagyon lelkesen dobált be egy vilégkörüli turnéra elég pengetőt és egyéb ínyencségeket (ahogy azt The Baldy, az Alice in Chains fotósa-mindenese írta kis naplójában ők például gondolkoztak azon, hogy az énekesnek készítenek ki egy kis tálka ételmaradékot, hogy ő is tudjon valamit szórni a népnek, ne érezze már magát olyan egyedül) (bár a Metallicában mindenkinek van mit dobálnia) de engem ez már nem érdekelt. Engem akkor már csak Jerry Cantrell érdekelt, és egy egészen kicsit... na jó, lehet, hogy átütően és mindenek felett... hogy mikor borulhatok már fel végre aludni egyet.

Éjjel kettő volt, mikor a Metallica lement. És negyed öt, mire visszaértünk és ágyba kerültünk.

De nem panaszkodom. Nem is panaszkodhatom.

útra egészkész

Mi indíthat embereket arra, hogy golyós dezodort rántsanak a villamos közepén, és ne féljenek használni sem? Én is szoktam reggel elaludni, rohanni, nemfésülködni, de akkor is... egy villamos közepén???

Degeszre tömött hátizsákom a falnak támasztva, egy tíz centi magas papírkupac köztem és a billentyű között, és még biztosítást is kell szereznem. Kezdek izgulni.

Reggel megtaláltam az öreg Jordan blogját és megnyugodva olvastam, hogy ezek szerint eredményes a gyógykezelés. Remélem, még sokáig köztünk marad! És kopaszon is igazán tiszteletet parancsolóan néz ki, nem? Sőt! Jim (ez ám az igazi keresztneve) és Harriett azon ritka párok közé tartozik, akikre jó ránézni, mert látszik, hogy hogy összetartoznak, és hog yboldogok együtt. Jim sehová sem hajlandó elmenni a felesége nélkül, 2003-ban Magyarországra is magával hozta. Én akkor találkoztam velük többször is, és mindannyiszor megdöbbentett és elbűvölt, hogy mindketten milyen műveltek, szerények és kedvesek - egymással és a rajongóikkal egyaránt. És az anekdotáik... Remélem, hogy ez az életerő és életkedv átsegíti őket a mostani nehézségeken is, és hogy tényleg   gyógyulófélben van az öreg.

útra félkész

Ma reggel olyan bamba voltam, hogy csak a következő sarkon vettem észre, hogy kosárral a karomon távoztam a boltból, ahová a reggeli müzliszeletemért ugrottam be. Elég ostobán éreztem magam, mikor visszabotorkáltam, és zavartan motyogva a helyére tettem... Tulajdonképp csak utólag jöttem rá, hogy milyen praktikus is egy bevásárlókosár, és hogy akár meg is tarthattam volna. Bár talán hülyén néztek volna rám a kollégák, mikor bevonulok vele az irodába.

Most már egyre inkább úgy tűnik, hogy holnap megyünk Nova Rock-ra. Mondhatni biztos. Kicsit még bizonytalan vagyok, hogy valóban olyan jó ötlet-e, mint amennyire nem, de Alice in Chains miatt tudom, hogy, igen, muszáj, sőt, kell. A többi csak ráadás. Persze ha már ott vagyok, akkor megpróbálom megnézni a Queens of the Stone Age-et (a Motörhead is érdekelt volna, de azt pont üti a QotSA), a Metallicát, a Sisters of Mercyt (a Placebo is érdekelt volna, de azt pont üti a tSoM), a Kruppst, az Opethet, az Apocalypticát, Keith Caputot, a Toolt és a Guns N' Rosest, és ha nagyon nincs más dolgom, akkor a Starsailor, a Live és Sebastian Bach fellépéseibe is belepislogok, bár igazság szerint a fesztiválrutin azt mondatja velem, hogy napi három koncertnél többet nem lehet kibírni ép ésszel.

Előrelátóan vettem naptejet és szúnyogriasztót is, mert egy ilyen fesztiválon elég tíz percre kisütnie a napnak, hogy azonnal rákvörösre süljön az ember, az ausztriai szúnyoghelyzettől pedig jobb félni, mint megijedni. De biztos, hogy egy csomó nagyon fontos dolgot elfelejtek, cserébe minden egyes lényegtelen apróságért, ami az eszembe jut.

Igen, tudtam... Hát persze! El kell tennem a jegyet is.

Találkoztam Társammal A Cégben, és kiderült, hogy az én ügyes, okos, tündércukor-édesfalat kiadóm első ránézésre laza hatvanezer (pontosabb számítások szerint 66700 és persze plusz ÁFA) petákkal akart megrövidíteni. Először is az ívdíjból "véletlenül" lefelejtettek egy ezrest (jó, ezt Társ is elnézte), aztán úgy látták, hogy az a könyv valójában három és fél ívvel rövidebb, mint ahogy én azt leadtam, meg ahogy azt a Word a mai napig számolja. Hurrá. Hip, hip, hip. Le lesz rúgva az arcuk. Nekik. És soha többé nem fog aggasztani, hogy késésben vagyok az utolsó könyvükkel. Ezek után nem. De nem ám!

Közben pedig nagyot haladtam előre a 77 {hetvenhét}   terén is, és határozottan az a benyomásom, hogy magyar szerzőktől ilyen összeszedett sci-fi és fantasy antológia még nem jelent meg. Persze nem olvastam az összes antológiát, de az általam látottak mindegyikében volt legalább egy fájdalmasan olvashatatlan novellacsökevény, és ezúttal a tizennégyből tizenhárom kifejezetten jó lett, egy pedig még hátra van. Aztán persze lehet, hogy csak elfogult vagyok. Viszont hogy Kornya mesternek ilyen kellemesen veszett humora van... Nohát, ezt nem is tudtam! A Sárkányölő Bende   kifejezetten Heltai Jenőt és Szerb Antalt juttatta az eszembe; és lássuk be, ez azért elég szép teljesítmény.

nyár van és semmi baj

Nyáf off. Nyár on. Vagy valami. Kisütött a nap, és megjött a jobbik kedvem.

Nyilván az is sokat segített, hogy tegnap 1) felvetődött, hogy megyünk Ausztriába hosszú hétvégére Jerry Cantrellt (és   Andrew Eldritchet és   Maynard James Keenant) nézni de főleg hallgatni élőben 2) kiderült, hogy jönnek fel Szegedről épp a kedvenc vámpírjaim 3) ennek örömére leballagtam a heti vámpírgyűlésre 4) útközben találkoztam egy nagyon régi ismerőssel, még kultikus fanzine szerkesztő korszakomból, hé, igen, én voltam ám kultikus fanzine kultikus szerkesztője 5) a vámpírok pincéjében pedig találkoztam mindenféle derék emberekkel, és kivételesen nem gyűrt maga alá semmiféle szociális elmehiány. És némelyik derék ember a hosszas fecserészés közben érezhetően imponálni   próbált nekem, még akár úgy is, mint férfi a nőnek, hihetetlen, olyan rég nem tapasztaltam ilyesmit, szinte kivirultam tőle. Már el is felejtettem, hogy micsoda hihetetlen sziporkákra és szellemi bravúrokra vagyok képes. Igaz, néha azért dadogok közben, de néha amúgy is dadogok. A szavaim sokszor nem tudnak lépést tartani a gondolataimmal, és kifarolnak alólam.

Szereztem aztán 77 {hetvenhét} -et is, és elolvastam belőle pár novellát, a sajátomon kívül is, és tetszettek. Továbbra is Brainoiz írása a kedvencem, de a többiek is kitettek magukért. Most örülök, hogy mégsem az erdőben elveszett hercegfi szívszaggató balladáját írtam meg második novellának, mert Indira is ugyanazt a mesét választotta. Igaz, akkor pedig érdekes lett volna a két különböző kameraállás... De talán majd egyszer. Talán. És majd egyszer.

tócsaszökevény

Telihold van, és nem tudok tőle aludni. Befejeztem az egy hónapos ginzeng kúrát, most szünetet kell tartanom, úgyhogy csak cével és polibével fogom mérgezni magam. Meg kasvirág cseppekkel. A pozitív gondolkozást elősegítő napi mentálhigiéniás gyakorlatokat feladtam, mert este kellene végezni őket, én pedig este alszom, mint akit agyonvertek. Vagy valami egészen mást csinálok, de mint akit agyonvertek - ez a világ legártatlanabb megjegyzése; este, ha épp nem alszom, akkor fordítok, a rajzolóprogramjaimmal vacakolok, vagy megpróbálom értelmezhetőre szabni a Vöröscsizmás első, félig kész meséjét. Már több, mint hat éve félig kész szegénykém. És néha olvasok. Legutóbb például három-és-egynéhány befejezett novellámat olvasgattam újra, és büszkén jelenthetem, hogy nagyon jó író vagyok, sikerült megríkatnom magam.

Szombaton kitört rajtam a végzetes kilométerhiány, és kezemben egy bögre McDonalds-os kávéval, fejemen kedvenc csíkos kötött sapkámmal, lelkemben pedig mérhetetlen, lírai nekifeszüléssel eldöntöttem, hogy most már csak azért is gyalog megyek át a Margit hídon a csepergő esőben. Szeretek sötétben sétálni, szeretek esőben sétálni, szeretem a rossz kávét és a hideget, de arra én magam sem számítottam, hogy annyira megtetszik a dolog, hogy a budai hídfőnél visszafordulok, és megyek még egy kört, majd amikor ismét átérek Budára, lecaplatok a Batthyány térre is. Közben lámpaoszlopok mellett rövid és velőtlen versikéket faragtam, Neil Young és a The Haunted dallamára ráztam az üres papírpoharat, és marha jól éreztem magam. Később elhagytam a versjegyzetelős papírocskámat, úgyhogy ismét visszagyalogolhattam a Batthyányra, pedig azt az utolsó kört már nem igényelte volna a szervezetem. Csodák csodája, nem csak megtaláltam a papíromat (amúgy szent ereklye, mert annak idején az utolsó dublini estén is erre firkáltam a barackpálinka és a kelta alkony kettős varázsa alatt), de a sűrűn felkörmölt sorok annak ellenére tökéletesen olvashatók maradtak, hogy vagy háromnegyed órát áztak egy pocsolyában. Ízelítőül hadd álljon itt egy magányos és gazdátlan sor - nem sikerült köré verset kerítenem, de nem vagyok benne biztos, hogy ez gond... A hársvirágok széttárt combján méz fakad...   ha valaki még kételkedett volna abban, hogy a kávé rám tényleg durván tudattágító hatással bír, most gondolja át még egyszer.

Pénteken megállapíthattam, hogy a világ legrémesebb dolga, hogy mindig, mindentől zavarba jövök. Zavarba jövök, ha megdicsérik a nyakláncomat, ha megjegyzést tesznek a járásomra (tény, hogy ha épp jó kedvem van, nyugodtan jelentkezhetnék a Hülye Járások Minisztériumába, olyan össze-vissza emelgetem a tappancsaimat), ha belebotlok emberekbe (és ilyenkor miért az az első gondolatom, hogy ó, milyen kék a szeme... ha egyszer barna, zöld, szürke, akármilyen szemmel ugyanolyan zavarbaejtő volna), ha eszembe jutnak emberek, ha tudom, hogy rám fognak nézni, miközben épp hatszáz felé áll égnek a hajam, ha tényleg rám is néznek ilyenkor, és látom, hogy átsiklik rajtam a tekintetük, ha nem hívnak fel telefonon (sosem hívnak fel telefonon) (senkik sem), ha körleveleket írnak, ha nem tudok őszintén együttérezni a gondjaikkal, pedig látom, milyen óriásiak. És úgy utálok zavarba jönni.

Fenyőfa szeretnék lenni a hegyekben, vagy hatalmas, sudár, ezüst törzsű bükk. Hogy ne legyen más dolgom, csak a napba-szélbe tárni erős karjaim.

hetvenhét és fél ginzengkapszula

Keresztben nyeltem le a ginseng kapszulát. Azt hittem, nyelés közben automatikusan irányba állnak az ilyen izék. De nem. Gyűlölöm.

És a tetejébe még az Alice in Chains koncert is elmaradt. Milyen szerencse, hogy nem vettem előre jegyet. Legalább nem kell utólag visszaváltanom. De azért csalódás, nem is kicsi, annyira örültem, hogy leborulhatok Cantrell mester lába előtt, és imádhatom, amiért annyi és olyan jó lemezt készített! Seattle, Alice in Chains, Would és 1993 nélkül az én életem valaki másé lenne, nem az enyém, úgyhogy ah, jaj, és óhjaj. De aztán a tetejébe a mester megírta a Degradation Trip   című örökbecsűt, ami olyan mérhetetlenül sötét és sűrű, hogy valójában kis, kocka alakú fekete lyukak potyognak ki a hangfalakból, és szippantják magukba a hallgatót; szóval ha már megírta A   lemezt, és új (ha nem is szívből vidám) értelmet adott az "odaát" kifejezésnek, akkor megérdemli, hogy fizető közönségként hódoljak előtte. Csak egyszer tolja már végre tényleg   ide azt a mély gondoktól barázdált arcát, a hegyes nózijával egyetemben.

Tudom, tudom, inkább örüljek annak, hogy jön a Sisters (of Mercy), csak egyrészt ugye hiszem, ha láttam, másrészt híresen a világ legrosszabb koncertzenekara, harmadrészt őket egyszer egy picit már majdnem láttam is (miközben egykedvűen jókedvű angol rocksztárocskát bébiszitteltem) (az se tegnap volt, de nem is tegnapelőtt), negyedrészt Eldritch papa hiába éjféli esőben zokogó, gót alapistenség, mégis Cantrell mester készítette a világ a leghátborzongatóbban nyomasztó, szomorú, és fekete lemezét.

De hogy valami jót is mondjak: a bébi megjelent, novellám benne kettő (és mivel látványosan nem én vagyok möszjő Rönyié, a magyar belezős fantasy nagymestere, például se szakállam, se tőrös sétapálcám... ennyiből még a polgári nevem is kiderül, ha valaki eddig nem tudta volna), egyik sem rövid, ellenben mindkettő igencsak hosszú, és hogy kinek mennyire tetszik, azt saját ízlés, és gondos átolvasás alapján lehet eldönteni.

Az egyikben vannak kelta tündér-istenségek. A másik pedig jobb. A Másiknak súlyos köze van ehhez a közhelyesen new age világfához is (és következésképp az én kis kelta verstündéremhez is) (akivel kapcsolatban másfél év alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy igenis személyes sértésnek veszem a sorstól) (hogy álmosan, szakadtan, megázva, szanaszét álló hajjal találkoztam vele) (és hogy egyáltalán találkoztam vele), de igazából az Egyik jóval világfább és keltább. Akkor is, ha írás közben/helyett/mellett nem olvastam világfa-szakirodalmat, nordikus vízihullákat rajzoltam, nem közhelyes ezotériát, és eszembe sem jutott, hogy lágy kelta akusztikuskákat hallgassak. Sőt, semmi sem jutott eszembe, ha jól emlékszem. Azért is lett olyan kicsit össze-vissza-következetlen a lelkem.

Izé, novellám.

Ó, és tegnap végre összemaszatoltam pár újabb versmellékletre valót. Végre. Már csak egy volt tartalékban, az pedig nem illett sehova sem (ha valaki eddig nem értette volna... a nyuszibélyegzővel ellátott művek jelen sorok szerzőjének szellemi szülöttei, a külföldi szerzőktől, fordító megjelölése nélkül felpakolt versikéket én ferdítettem magyarra, és ezen változatuk az én szellemi termékemet képezi, a többit pedig értelemszerűen a kép tetején feltüntetett szerző szerezte, és a kép alján feltüntetett fordító fordította). Igaz, az újak többségét első körben egyszer már elvetettem, mert 1) nem mutatnak a spirituális fejlődés újabb szintjei felé, bármit jelentsen is ez 2) túl hosszúak 3) túl szélesek 4) kövérítenek 5) öregítenek 6) nincs bennük nano-zano és liposzóma (bocs, nem, az a régi arckrémem), és most inkább keresnem és fordítanom kellene még újabbakat, hátha 1) a spirituális fejlődés újabb szintjei felé mutatnak 2) rövidek 3) keskenyek 4) nem sápasztanak 5) mennek a szemem színéhez 6) kiemelik azt a szép karcsú derekamat (bocs, nem, az az új blúzom). Szóval megyek, kerítek magamnak Ted Hughes-t, Maureen Tolman Flannery-t, sőt, még Norman MacCaig-et is.

És esetleg út közben valami reggelit is, mert azzal ma még nem találkoztam. És ha már arra járok, egy tejeskávé sem jönne rosszul.

dolgok, amik idegesítenek

Háromszáz tételes listát elkezdek kétfelé bontani, majd a háromnegyedénél rájövök, hogy rossz szempontok alapján, de addigra már úgy összefirkáltam színes filccel, hogy képtelenség volna visszafejtenem.

Annyira megzavarodok legszebb éveiben járó kollégánk vicces megjegyzésétől, hogy köszönni is elfelejtek, pedig nem is bunkó vagyok, csak szociopata.

Összevissza áll a hajam. Össze. És vissza. Rettenetesen. És nem lehet a legszebb csíkos kötött sapkámban (lásd például ezt a képet írországi albumomból) járni dolgozni, pedig akkor nem látszana.

Már napok óta csak tejszínhabot akarok enni, de sosem sikerül, igazából nem is kellene sikerülnie, mert a tejszínhab hizlal, de azt is szeretném ám tudni, hogy miért aggaszt, hogy valami hizlal-e, ha egyszer amúgy sem ezen múlik a boldogság meg az élet.

Az egyik szomszéd sosem viszi le időben a kutyáját, és amúgy is elég rosszul bánhat vele, vagy nem tudom, szerencsétlen pára másképp miért mindig a liftet vizelné össze. Szerintem legalább részben rettegésből csinálja. De hogy a derék gazdi nem takarít fel maguk után, az szintén elég förtelmes, különösen, mert a múltkor is sikerült belelépnem egy jó kis tócsába. A félhomályos liftben nem látszott, de mikor kiléptem a folyosóra, úgy megcsúszott a nedves cipőtalpam, hogy majdnem hanyatt vágódtam, és hagytam magam mögött illatos kis nyomocskákat... Persze némelyik szomszéd olyan súlyosan alkoholista, hogy azon sem lepődnék meg, ha maguk piszkítanák össze a lépcsőházat, elengedett kézzel, háziállat nélkül. És hogy az ilyen embereknek minek kutya...? Vagy macska...?

Dolgok, amik idegesítenek. Lassan könnyebb lenne azokat felsorolnom, amik NEM.

mockosz kisz fejfájász

Pocsék kedvem van. Egyfolytában pocsék kedvem van. És embermérgezésem. A hétvégére már ölni tudtam volna - ez van, ha az ember négy év otthon dolgozás után állást talál, és vele együtt munkatársakat. Elszoktam én az emberi társaságtól, és most megerőltető. Hiába nagyon aranyosak a kollégák, akkor is megerőltető.

Hétvégén nem sikerült sok értelmeset és hasznosat cselekednem, még csak igazán ki sem aludtam magam. De legalább zseniálisat ebédeltem a nővéremnél, aztán este zseniálisat boroztunk és Simply Red koncertet néztünk, ami szintén zseniális volt, majd amikor a kutya összehányta a szőnyeget, nem nekem kellett feltakarítanom (nem, neki nem adtunk bort, ő vízből ivott túl sokat).

Ezen kívül belekötöttem az ajtófélfába is. Az ajtófélfa kivételesen nem kötött vissza, ami jó hír, mert mikor legutóbb úgy döntött, hogy itt az ideje törleszteni, hat hét gipsszel és egy tűződróttal lett gazdagabb a jobb kezem, no meg azóta is eléggé csökkent értékű szegénykém. De ha az ajtófélfa nem is kötött vissza, az ismerőseim azért nem voltak ilyen türelmesek, és mivel nagyjából mindenkinek sikerült csúnyán beszólnom, akivel mostanában találkoztam, azt hiszem, némileg megcsappant amúgy sem túl tágas baráti köröm.

Szóval nem jó karma mostanában találkozni velem, kivéve persze, ha valakinek épp arra van igénye, hogy irgalmatlan bunkó legyek vele, egyenesen az arcába, mindenféle szégyenérzet nélkül.

Aludni akarok, tejszínhabot enni, napsütésben fetrengeni, és nem aggódni semmin épp.

sütanap

Olyan jó volna néha mindenféle érdekesről is beszámolni, például, hogy és akkor a nyolcadik pálinka és a hatodik sör között félúton, egy zsúfolt szórakozóhelyen   hátha akkor inkább úgy érezném, hogy van életem, de egyelőre csak olyanokat tudnék írni, hogy és akkor a harmadik számlázási cím és a hatodik visszaigazoló fax között félúton, mikor ráébredtem, hogy este még fordítanom kell   és ez egyáltalán nem hangzik olyan jól.

Napok óta rémálmaim vannak, azok a legrosszabb fajták, amiben semmi vér és szörny nincs, csak teljesen elképzelhető, nap mint nap bekövetkező dolgok. Olyasmik, amitől az ember utána órákon át fekszik hanyatt az ágyán, és nézi a plafont, hogy csak ez ne történjen meg soha. És mivel már három-négy napja ezzel töltöm az éjszakáimat, pihentető, enyhet adó alvás helyett, nappal rekord bamba vagyok. Dolgozni sem tudok rendesen. Hogy leszek én így kész szépen és terv szerint?

Legalább persze kisütött a nap. Feltettem a linket a dublini képekhez, aztán jobban megnéztem a képeket, és leszedtem a linket. Hé, egyáltalán nem azért, mert undorítóan nézek ki rajtuk, ugyan, szó sincs róla, véletlenül sem, ó, dehogy... csak hát mások is vannak a képeken, és nem szolgáltathatom ki őket az Internet kegyetlen farkastörvényeinek... huh, baromi jól megépítették ezeket a régi villákat, hogy nem szakad a nyakamba a felső négy emelet.

Ma épp fórumelvonással kísérletezem, azaz véletlenül sem szólhatok hozzá a kedvenc pizza és asztrológia - mi a véleményetek   és a tizenöt női hátsó, melyik tetszik a legjobban, bunkó vagy, tegyél fel zuhanyzó férfiakat is   témáimhoz, akkor sem, ha amúgy sem jutna semmi megfelelően értelmetlen az eszembe. Mint általában. Mert nekem ám csak értelmes dolgok jutnak az eszembe. Csak marha ritkán.