Pizsamában ülök a gép előtt, bőgtem másfél órát, három deci bortól beálmosodtam, most tolok egy kis töltöttkáposztát, és ha a háborús helyzettől tudok aludni, szerintem éjfélre már bőven horkolok. De legalább rájöttem, mitől volt olyan borzalmas kedvem, legalábbis hatvan százalékban.
Hiányzik a kis hülye, a méteres szempillájával, meg ahogy néha teljesen váratlanul egy óriásplakátról vigyorgott le rám, amikor leszálltam a buszról. Hiányzik a kiszámíthatatlansága, hiányzik, hogy néha elképedve meséljék a legújabb húzásait. Hiányzik, hogy felüljek mögé a biciklire, pedig mindig féltem, hiányzik, hogy kinevessen, amiért nem csak óvatos vagyok, de gyáva is.
És ez az, amit semmilyen bulival és nyaralással és teliholddal nem fedhet el 2012.
akkora zseni vagyok
Kis híján nem ment ki a gondosan összeeszkábált cikk, mert a wordpress még bonyolultabban gondol mindent, mint a blogspot, és ezúttal korrektül nem jöttem rá, hogy azon kívül, hogy elokézom a kért időpontot, rákattintok arra, hogy ütemezés, és az egészet elmentem szépen, még mi a fészkes fene kell ahhoz, hogy a cikk a megadott időpontban meg is jelenjen. Még most sem értem, hogy végül mit oldott meg a megadott időpont után négy perccel mélységes értetlenségemben megbökdösött Frissítés gomb, valahol remélem, nem arról van szó, hogy egy adatot nem elég megadni, elokézni, ütemezni és elmenteni, de még frissíteni is kell, ennél már csak az lenne jobb, ha kéne szerezni hozzá két kezest, két lábast, és négy darab, egyenként tíz számjegyű, egyedi engedélyező kódot.
még hogy mindig minden ugyanaz!
Fogalmazhatnánk úgy is, hogy 2012. ezen a ponton még mindig tartogat meglepetéseket és trükköket, például a netbook képernyője másfél napig nem működött, aztán most működik, és meglehetősen értetlenül állok a jelenség előtt. De az év utolsó péntekéét legalább azzal tölthettem, hogy a szakadó esőben kerestem a szervizt, ahol nyáron kicserélték benne a kijelzőt, hogy most akkor irgum-burgum, javítsák meg, de azonnal és granaciálisan, de a szerviz elköltözött, én megáztam, részeg hajléktalan ordibált velem, miután segítettem feltolni a kerekesszékét a járdára (azt hiszem, igazából meg akarta köszönni, de a tagolt beszéd már rég elmúlt a képességei közül, és ijesztő volt, amit helyette csinált), és mit mondjak, nem a felhőtlen boldogság ragyogott békés mosolyomból, valamint hasonlóan irreális képek.
Aztán írt Impatient, hogy menjünk este moziba, és onnantól még a péntek is jó lett. Mondjuk a Pi élete nem, az nem lett jó, szép és látványos és pofátlanul 3D, de attól a történet még kínosan giccses, amolyan sekélyesen mély, divatosan multivallásos, a szenvedésről szenvelegve szépelgő Coelho-Narnia. De utána elmentünk, és hú, de finomat boroztunk, és utána tovább mentünk, betévedtünk egy furcsa romkocsmába, ahol unalmas dark szutykokat nyomtak, de aztán lett belőle Sisters meg NIN, és majdnem reggel négyig ugráltunk, és hú, de hiányzott már. Kéne még ilyet. Sokszor és gyakran.
És kaptam elképesztően cuki nyuszis falinaptárat is, komolyan, hihetetlen, hogy milyen aranyos. És nyuszis.
Aztán írt Impatient, hogy menjünk este moziba, és onnantól még a péntek is jó lett. Mondjuk a Pi élete nem, az nem lett jó, szép és látványos és pofátlanul 3D, de attól a történet még kínosan giccses, amolyan sekélyesen mély, divatosan multivallásos, a szenvedésről szenvelegve szépelgő Coelho-Narnia. De utána elmentünk, és hú, de finomat boroztunk, és utána tovább mentünk, betévedtünk egy furcsa romkocsmába, ahol unalmas dark szutykokat nyomtak, de aztán lett belőle Sisters meg NIN, és majdnem reggel négyig ugráltunk, és hú, de hiányzott már. Kéne még ilyet. Sokszor és gyakran.
És kaptam elképesztően cuki nyuszis falinaptárat is, komolyan, hihetetlen, hogy milyen aranyos. És nyuszis.
miért emlékszem én még ilyenekre?
Próbálok reagálni valamire, amire azt hiszem, nem rosszul emlékszem, hanem egyszerűen mindig is máshogy értettem, és közben odáig jutok, hogy nekem még a legtisztább matematikai műveletekben is történetfoszlányok laknak, gondolom, a szinesztézia is valami ilyesmi, csak egészen más. A sakkot sosem sikerült megszeretnem, mert az hideg, ott választásokból áll a racionalitás, de az egyenlet, az sorsszerű és elkerülhetetlen, akár egy tragédia, és máris ott tartok, hogy ha az osztás határozottan trisztáni, a kivonás viszont inkább kicsit Lancelot, de a szorzás, na, a szorzás valahol Harun al-Rasid és I. Bajbarsz között lakik a nap perzselte Keleten. Ezen a ponton lefejelem az asztalt, és elmegyek aludni, kicsit unom már, hogy olyan vagyok, amilyen.
Vingilot
Újabb szélroham rázta meg az aprócska kunyhót. A kémény felnyögött, és szikraeső csapott a szobába. Arinhald nagyot káromkodott, és rávágta az utolsó göcsörtös ágat is a tűzre.
– Mennetek kell! – A jövevény hangja tisztán surrant, mint a jeges patakok fenn a hegyen. Fáradt lehetett, szinte elhevert az ormótlan széken; csak a csizmája és a hanghordozása mutatta, hogy nem közéjük való. És nem egyszerű, simaképű kölyök.
Arinhald felmordult, de nem szólt egy szót sem. Tudta ő is, hogy menniük kell, de hova? Az ük-ükapja még Dor-lómin ura volt, de Dor-lómin elveszett: visszavonultak a hegyek mögé, csak hogy tíz év, húsz év, száz év múlva onnan is tovább fussanak. Ő sem ebben a sziklák közé tapasztott birkaakolban látta meg a napvilágot… Az ám, a Nap! Megállt a keze, és elmerengve nézte a lángokat. Már alig emlékezett a napfényre és a zöld mezőkre. Vajon akkor valóban mindennek mézíze volt? Most már csak rőt tűz volt, és holt hamu.
– Vadász, emlékszel még a napfényre? – a hangját gyerekes sóvárgás töltötte meg, és hosszan kutatott az emlékei között, mire megtalálta a kincsként őrzött, ősi szót. – Áre…
A vendég felnevetett, és hirtelen mintha napfény és gyümölcsillat lengte volna be a kunyhót.
– Áre – Laurros csillogó szemmel hajolt előre, és Arinhald érezte, ahogy róla is lefoszlik a fáradtság. – Persze, hogy emlékszem, Másodszülött! A napfényre, a Fák Fényére, a csillagok áldott ezüstjére…
Alfhild is közelebb húzódott, és a kicsi Alfgar letette a kezéből a ló alakúra csiszolt követ, úgy meredt az idegenre. A tünde a semmibe révedt, halkan dúdolni kezdett. Aztán megrázta magát, és szomorúan végigmérte a rongyos kis családot.
– Elmúlt. A valák adják, hogy visszatérjen, bár – a hangja hirtelen megérdesedett –, a valák már rég elhagytak minket! Vagy mi hagytuk el őket… Most már mit számít ez?
Arinhald megvonta a vállát.
– Minket sosem óvtak. Vadász – nézett fel hirtelen, vadul –, azt mondod, mennünk kell, de hová? És minek? Ha már a te valáid sem óvnak minket…
A fejszére feszült a keze, és a tekintete a padlón játszadozó gyermekre villant.
– Vad vagy, emberkölyök, tán Morgoth tüze ég a véredben? – csattant fel Laurros, aztán halkra vette a szót. – Mennetek kell, mert ha maradtok, mind egy szálig elvesztek. Uram azért küldött, hogy felajánljam nektek a védelmét. Együtt harcolt az ősapáiddal, nem hagy cserben titeket sem; együtt tovább kitarthatunk; együtt talán élhetünk.
– Talán.
– Talán. Ez jutott nekünk. Azt hiszed, mi nem akartunk többet? De ez is több, mint lefeküdni és meghalni, mint az állatok; jobb, mint rabságban élni, vagy önként szolgálni…
– Elég!
Arinhald felpattant, és a feje a gerendát súrolta. Laurros most először érezte, hogy jó helyen jár, és ez itt tényleg a Marach nemzetségéből való Hathol sarja lenne. A férfi szőke haja kócosan lógott a homlokába, a szakálla csupa mocsok volt, de a szemében ugyanaz a tűz égett, mint Hadoréban az Eithel Sirion falai alatt.
– Megyünk. Talán ti elhagytátok a valákat; de a mi vétlen gyermekeinken csak megkönyörül majd az ég!
Odakinn vöröses fény derengett. Arinhald felnézett a homályos porfelhőkre, és megcsóválta a fejét.
– Jobb, ha sietünk – roppant a szava a hidegben –, Angband megint esőt küld, azt a fajtát, ami lemarja az ember csontjáról a húst!
– Végig akarod járni a tanyákat? Arra nincs idő…!
Az ember megvetően mérte végig.
– Felmegyünk Hador Székéhez. Gondoltam, te tán még tudsz olyan tüzet gyűjteni, amit nem olt el ez a pokolbéli rút idő!
– Tudok – biccentett Laurros. Még ha azzal el is árulom magunkat az ellenség előtt, tette hozzá magában; de nem, nem számított most már az sem. Az orkok amúgy is tudták, az emberek hol lapulnak, és semmi sem gyorsíthatta, semmi sem lassíthatta már azt a fekete áradatot, ami most indult a tenger felé.
Arinhald bólintott, és sietősen nekiindult a hegyoldalnak. A szennyfekete hóból üszkös facsonkok meredtek ki, a köveket csúszós pernye fedte. Csak egy-két szikkadt fa váza fehérlett ki az éjből. És a csontok.
– Pár éve még a világ legszebb bükköse hullámzott erre – jegyezte meg a tünde, és hangja önkéntelenül is a quenya ütemére csengett. Észre sem vette, hogy átcsúszik nemestündébe. – Ó, azok az ezüst oszlopok! Azok az arany levelek! Őszidőn, az ágak közt úgy surrant alá a színarany, mint ahogy Valinorban évre hull a lusta év; ezüst és arany, béke és csend, maga az idő…
– A legtöbbet mi vágtuk ki – feszült meg Arinhald álla. – Ti, tündék a jégen is elalszotok, de a mi gyermekeink megfagynak ebben a télben!
– Tudom – Laurros hangjában nem csendült harag, csak emlékezés és fájdalom. – Az idő múlik, és vele foszlik minden. Érteni fogják az embereid, mit üzen a tűz?
– Ha úgy gyújtjuk meg, igen.
Fenn, a tetőn vad szél tépázta a megmaradt fákat, és kis híján feldöntötte őket is. A komor kőhalom, Hador Széke feketén emelkedett előttük: Laurros nem tudta, mikor és miért kaphatta ezt a nevet, hiszen Hador sosem járt erre. Úgy tűnt, az alatt a pár év alatt, amíg szem elől tévesztették őket, az emberek új meséket találtak ki. Hazug meséket. Hazug emlékeket. De mit számított mindez most, az éjszakában? Lekuporodott a kőhalom elé, és megpróbált tüzet gyújtani.
Legnagyobb megdöbbenésére jókora farakás rejlett a kőlapok között. Illatos fű zizzent az ágak alatt, és a legszebb, legegyenesebb hasábokat hordták fel ide. Kurtán megrázta a fejét: sosem értette az embereket. Arinhald összeszűkült szemmel nézte.
– Orkok – mordult fel, és meglendült.
– Te csak a tűzzel törődj! – vakkantotta, és berontott a fák közé.
Orkok bizony, mormolta Laurros, és szikrát csiholt, fényes, nyári-kék szikrát. Előbb is érezte a bűzüket, de nem tudta, valóban itt köröznek, vagy csak már beitta a hegy is a rontás szagát. Fellobbant a láng. Hátralépett, és egy pillanatra gyönyörködött a tűzben. Hatalmas volt, kékes-fehér, vidám lánggal égő máglya, és a kesernyés füstből gyümölcsök, fűszerek édes íze kúszott fel az égre. A saját keze munkája, és a fák között megbúvó kis áldozatoké; egy-egy szelet fonnyadt alma, egy-egy ág ritka levendula illatát érezte ki az égő, nagy robajból. Aztán a földre vetette magát, és az első fekete nyílvesszők ártalmatlanul pattantak le a kőről.
– Csak egy kisebb vadászcsapat – rántotta be egy fa mögé Arinhald –, alig ötvenen lehetnek!
Alig ötvenen? Laurros felmordult. Nem vagyok én Beleg, gondolta, és te sem vagy Túrin Turambar, legfeljebb csak valami távoli rokona. Ötven ork? Kettejüknek kicsit sok lesz. Előkapta a kardját, és Arinhaldnak vetette a hátát.
– A tanyához mennek? – súgta.
– Oda hát! – morrant fel a férfi. – De Alfhildék már elindultak. Eltart majd egy ideig, mire rájönnek, hogy üres a kalitka! Mi viszont jobb, ha az asszonyok után sietünk. Együtt megyünk a találkozóhelyre.
Lerohantak a hegyoldalon. Arinhald magabiztosan vezette az utat, és Laurros egy pillanatra sem maradt el mögötte. Vissza sem néztek a lobogó máglyára, kerülték a fényét is, nehogy elárulja őket az ellenségnek. A szűk völgyben aztán megálltak, és újra kaptatni kezdtek, de nem a tanya felé, hanem egyre magasabbra, fel a hegyekbe. Laurros egykor jól ismerte ezt az utat: hatalmas, ezüst kérgű bükkfa állt a völgy aljában, de most már nem volt meg a csonkja sem. Csak a sziklák maradtak, és a félvak, éjjeli rohanás. Már nem az orkok űzték őket, hanem a félelem, hogy az ellenség hamarabb beérheti az asszonyokat, mint ők maguk. Arinhald hirtelen megbotlott, és nekiesett egy fának.
– Csakhogy végre utolértünk titeket! – nevette lihegve, és Laurros döbbenten látta, hogy a fa nem is fa, hanem Alfhild, Arinhald asszonya.
Hamar feltűnt a többi nő, és az a pár férfi, aki nem esett el az elmúlt évek csetepatéiban. Sötét ruhákban, csendben szaladtak, a gyerekek riadtan lapultak az anyjuk vállára, de annyit már tudtak ők is, hogy nem szabad sírniuk. Lovuk nem volt, de nem is bírta volna a kegyetlen terepet. Laurros végigmérte őket, és azon gondolkozott, vajon meddig bírják még ezt a hajszát. Kemény fajta voltak, de a hegyek még náluk is keményebbek.
A hajnal alig derengett világosabban, mint az éjszaka, és végre megpihentek ők is. A kövek közt kuporogtak, a nők kaparós, füstös pálinkát és száraz kenyeret adtak körbe. Ki-ki tört magának egy falatot, belekortyolt a marós italba, aztán visszasüppedt a szürke sziklák közé. Alattuk harsogva rohant egy névtelen kis patak.
– Délre a találkozóhelyen leszünk – törte meg végül Arinhald a csendet, és bólintott egyet, mintha elégedett lenne a helyzettel. – Végig az erdők takarásában maradunk, csak egy kisebb részen kell kimerészkednünk a szabadba. Először körbekémlelünk, aztán meg futunk, ahogy tudunk. Nem jó mostanában szem előtt lenni.
Laurros biccentett egyet. Arinhald ügyesen mozgott, és némelyik kölyök is feltűnés nélkül át tudott suhanni az erdőn, de egyikük mögött sem állt korok tapasztalata. Segítenie kellett nekik, ha azt akarta, hogy a hegyekben rekedt edánok közül legalább egy maroknyit magával vihessen.
Egész délelőtt meneteltek, és nem sokkal azután, hogy a sápatag fény ismét fakulni kezdett, megálltak. Arinhald és két fiatal fiú előrekúsztak; Laurros hangtalan léptekkel, óvatosan követte őket. Alaposan körbekutatták a terepet, de nem merészkedtek el messzire, nehogy az asszonyok védtelenül maradjanak. Vészjósló volt a táj, de nem láttak semmi borzalmasabbat, mint ami mostanában az erdőben lakott.
– Megkockáztathatjuk – dörmögte Arinhald. Laurros rábiccentett.
Kimerészkedtek a nyílt dombtetőre, és átsuhantak rajta. Már majdnem a fákhoz értek, mikor a tünde felnézett. Keleten fekete felhő lebegett. Valami kivált belőle, és feléjük rohant.
– Miféle madár ez? – Arinhald hangja fojtottan csengett. A tünde az eget leste.
– Nem madár! – kiáltotta, és előrevetette magát. –Glaurung ivadéka! Sárkány!
Lángra kapott a hegytető.
Arinhald sokára tért magához, a csillagok úgy borultak fölé, mint egy éjszirmú, nagy virág. Először csak nézte, ahogy a fénylő égi lámpások lassan kerengenek; nézte, és maga sem hitte, hogy létezhet ilyen csoda. Aztán fokonként felderengett benne, hogy hol van; felderengett, hogy mi történt vele. Megpróbált felkönyökölni, de nem ment. Alighanem eltört a karom, gondolta, és nyögve oldalra gurult. Feltérdelt, és végignézett a kiégett hegytetőn.
A kő egy sávon megolvad, és üvegesen csillogott. Itt-ott torz, égett formák, idegen, ismeretlen cafatok lógtak ki belőle: csont, kő, vagy fém, azt Arinhald meg nem mondhatta, de talán jobb is volt ez így. Arrébb megégett holtak, holtak mindenütt. Némelyik magába roskadt kupac szinte épnek tűnt, de nem mozdult, csak köpenye lebbent át a feje fölött. Szakadt, megperzselt köpenye. Az egyik mozdulatlan alakon végigsimított a szél, aranyszálak libbentek az égre. Arinhald odakúszott.
– Kicsi, kicsi Alfhild – motyogta. Csak a haját nem érte a láng, de a férfi úgy simogatta a szétégett arcot, mintha még mindig élne. – Te már pihenhetsz!
Felnézett az égre, és várta, hogy feltörjön belőle a fájdalom, de odabenn nem volt semmi, csak zsibbadt, tompa űr. A csillagokat nézte, álmosan, csodálkozva, hogy milyen szépek, és milyen messze vannak. Hirtelen eszébe jutott, hogy milyen az, ha valaki kezét-lábát veszti, és kiégetik a sebet, nehogy elvérezzen.
– A sárkány kiégette a szívemet – motyogta csodálkozva, és újra négykézlábra állt. Körbejárta a többieket is; meg-megállt, próbált rájönni, melyik halom ki lehet. Kinek volt vörös ruhája? Kié lehet ez a rongydarab? És ez a megkormolódott, félig megolvadt kard, melyikük viselt ilyet? Talán Berald. Talán Ulfrad. Talán… Körbenézett, és megszédült. Ez a sok ember mind az ő embere volt; ez a sok ember mind halott. Le kellett ülnie.
Halk szisszenést hallott, és felnézett a megtört, hajlott fák közé. Vadállat, gondolta tompán, és megindult. A tünde volt az. Az arca egyetlen égő seb, vakon meredt az égre, a fél karja csonkká olvadt, a lába lehetetlen szögben hajlott ketté, de lélegzett. Gyengén és sziszegve – de lélegzett.
– Laurros – rázta meg ügyetlenül a vállát. Nem volt benne egészen biztos, hogy így hívják. A tünde szeme felpattant: Arinhald addig azt hitte, megvakult.
– A, Valacirca – motyogta, és az égre nézett. – Ó, de szép!
– Laurros – bökte meg Arinhald –, ne a csillagokat nézd, mennünk kell tovább! Át a hegyen, le a tengerhez. Tudniuk kell, mit láttunk. Hogy velük vagyunk.
A tünde lassan bólintott egyet, aztán felszisszent.
– A karom – nyögte, és megcsóválta a fejét. – Ugyan! A lábam. Sínbe kéne rakni.
Arinhald bólintott, és elkúszott. Az egyik halott mellett látott egy fél lándzsanyelet. A nagyobbik része elégett, de a maradék épp elég volt ahhoz, hogy rögzítse a tünde lábát. Sietett; nem akarta, hogy bárki itt találja őket. Menniük kellett. Menniük; nem fekhettek le, nem halhattak meg, mint az állatok. Nem, azt sosem!
Kerített magának is egy husángot, és nemsokára útnak eredtek. Arinhald a botra támaszkodott, Laurros meg őrá: egészséges karjával az emberbe kapaszkodott, és fél lábon, megégett arccal, szédelegve bicegett. Csak az akaratereje tartotta még.
Nem sokkal hajnal előtt értek el a találkozóhelyre, de már nem találtak, csak kihűlt nyomokat: Arinhald népe várt, amíg várhatott, aztán elvonult. A férfi leültette a tündét, és maga is mellé rogyott. Nevetett.
– Most már csak lefelé kell mennünk, de ilyenkor télidőn az is veszélyes – kacagta, de már nem hitte volna, hogy megállíthatja bármi is. Laurros felköhögött, és mintha mosolygott volna; nehéz volt megítélni. Örök-fiatal, szép arcát eltorzította a sárkány tüze.
– Jártam erre máskor is – morogta, és az égre nézett. – Ha havazik, legalább elrejti a nyomainkat; ha nem, legalább könnyebben haladunk.
Arinhald biccentett; többre már nem futotta az erejéből.
– Estig itt pihenünk. Sötétben járunk majd, mint a tolvajok.
Ragyogó, tiszta nap virradt rájuk, az ég olyan éles volt, olyan kék, mint hosszú évek óta soha. Hó romlatlan, tiszta illatát vágta az orrukba a szél, és szilaj örömmel szaggatta szét a keletről előkúszó füstfellegeket.
– Fordult az idő – motyogta Laurros, és feltartotta az arcát, hadd érje a sziklák közé betűző napfény. – Nyugatról fúj a szél.
Arinhald mordult egyet, és aludt tovább. Aztán hirtelen felpattant a szeme, és az égre nézett. Lassan már esteledett.
– Orkok – suttogta. – Indulnunk kell. Ha a patakágyban gyalogolunk, elvesztik a szagunkat.
Laurros bólintott. Ő maga még nem hallott semmit, de Arinhald jobban ismerte ezt a halott vidéket. Egykor ő is ismerte minden zugát – egykor, mikor még élt – de ennek a halott hegyszörnyetegnek nem értette a hangjait.
Kínkeserves volt az út a patakhoz, de nem álltak meg egyszer sem. Elestek, lebucskáztak a hegyoldalon, össze-vissza zúzták magukat a sziklákon, de újra talpra kecmeregtek, és mentek. Már sötét volt, mikor a szurdok aljára értek: a magas sziklafalak közé nem szűrődött le a csillagok gyenge fénye. Belegázoltak a jeges vízbe, ár iránt botorkáltak. A hátuk mögött vad kiáltozás harsant.
– Ez itt a vég – mormolta Laurros, és meggyötört keze a kardját kereste. Arinhald vadul körbekémlelt, mint aki még most is kiutat keres, aztán hanyatt lökte a tündét. Valami megszúrta, végigkarmolta, és elkapta őket az örvénylő víz.
A sodródó fa nem feneklett meg akkor sem, mikor a patak zúgva egy folyóba ömlött, és a szikár ágak úgy ölelték körbe őket, akár egy óriási fészek. Arinhald összegömbölyödött, de Laurros hanyatt feküdt, és halványuló szemével egyre az eget leste.
– A valák mégis irgalmasak – motyogta.
És azon az éjszakán először, váratlanul, túl vágyon, ábrándon és hiten, felszikrázott a Remény csillaga.
– Mennetek kell! – A jövevény hangja tisztán surrant, mint a jeges patakok fenn a hegyen. Fáradt lehetett, szinte elhevert az ormótlan széken; csak a csizmája és a hanghordozása mutatta, hogy nem közéjük való. És nem egyszerű, simaképű kölyök.
Arinhald felmordult, de nem szólt egy szót sem. Tudta ő is, hogy menniük kell, de hova? Az ük-ükapja még Dor-lómin ura volt, de Dor-lómin elveszett: visszavonultak a hegyek mögé, csak hogy tíz év, húsz év, száz év múlva onnan is tovább fussanak. Ő sem ebben a sziklák közé tapasztott birkaakolban látta meg a napvilágot… Az ám, a Nap! Megállt a keze, és elmerengve nézte a lángokat. Már alig emlékezett a napfényre és a zöld mezőkre. Vajon akkor valóban mindennek mézíze volt? Most már csak rőt tűz volt, és holt hamu.
– Vadász, emlékszel még a napfényre? – a hangját gyerekes sóvárgás töltötte meg, és hosszan kutatott az emlékei között, mire megtalálta a kincsként őrzött, ősi szót. – Áre…
A vendég felnevetett, és hirtelen mintha napfény és gyümölcsillat lengte volna be a kunyhót.
– Áre – Laurros csillogó szemmel hajolt előre, és Arinhald érezte, ahogy róla is lefoszlik a fáradtság. – Persze, hogy emlékszem, Másodszülött! A napfényre, a Fák Fényére, a csillagok áldott ezüstjére…
Alfhild is közelebb húzódott, és a kicsi Alfgar letette a kezéből a ló alakúra csiszolt követ, úgy meredt az idegenre. A tünde a semmibe révedt, halkan dúdolni kezdett. Aztán megrázta magát, és szomorúan végigmérte a rongyos kis családot.
– Elmúlt. A valák adják, hogy visszatérjen, bár – a hangja hirtelen megérdesedett –, a valák már rég elhagytak minket! Vagy mi hagytuk el őket… Most már mit számít ez?
Arinhald megvonta a vállát.
– Minket sosem óvtak. Vadász – nézett fel hirtelen, vadul –, azt mondod, mennünk kell, de hová? És minek? Ha már a te valáid sem óvnak minket…
A fejszére feszült a keze, és a tekintete a padlón játszadozó gyermekre villant.
– Vad vagy, emberkölyök, tán Morgoth tüze ég a véredben? – csattant fel Laurros, aztán halkra vette a szót. – Mennetek kell, mert ha maradtok, mind egy szálig elvesztek. Uram azért küldött, hogy felajánljam nektek a védelmét. Együtt harcolt az ősapáiddal, nem hagy cserben titeket sem; együtt tovább kitarthatunk; együtt talán élhetünk.
– Talán.
– Talán. Ez jutott nekünk. Azt hiszed, mi nem akartunk többet? De ez is több, mint lefeküdni és meghalni, mint az állatok; jobb, mint rabságban élni, vagy önként szolgálni…
– Elég!
Arinhald felpattant, és a feje a gerendát súrolta. Laurros most először érezte, hogy jó helyen jár, és ez itt tényleg a Marach nemzetségéből való Hathol sarja lenne. A férfi szőke haja kócosan lógott a homlokába, a szakálla csupa mocsok volt, de a szemében ugyanaz a tűz égett, mint Hadoréban az Eithel Sirion falai alatt.
– Megyünk. Talán ti elhagytátok a valákat; de a mi vétlen gyermekeinken csak megkönyörül majd az ég!
Odakinn vöröses fény derengett. Arinhald felnézett a homályos porfelhőkre, és megcsóválta a fejét.
– Jobb, ha sietünk – roppant a szava a hidegben –, Angband megint esőt küld, azt a fajtát, ami lemarja az ember csontjáról a húst!
– Végig akarod járni a tanyákat? Arra nincs idő…!
Az ember megvetően mérte végig.
– Felmegyünk Hador Székéhez. Gondoltam, te tán még tudsz olyan tüzet gyűjteni, amit nem olt el ez a pokolbéli rút idő!
– Tudok – biccentett Laurros. Még ha azzal el is árulom magunkat az ellenség előtt, tette hozzá magában; de nem, nem számított most már az sem. Az orkok amúgy is tudták, az emberek hol lapulnak, és semmi sem gyorsíthatta, semmi sem lassíthatta már azt a fekete áradatot, ami most indult a tenger felé.
Arinhald bólintott, és sietősen nekiindult a hegyoldalnak. A szennyfekete hóból üszkös facsonkok meredtek ki, a köveket csúszós pernye fedte. Csak egy-két szikkadt fa váza fehérlett ki az éjből. És a csontok.
– Pár éve még a világ legszebb bükköse hullámzott erre – jegyezte meg a tünde, és hangja önkéntelenül is a quenya ütemére csengett. Észre sem vette, hogy átcsúszik nemestündébe. – Ó, azok az ezüst oszlopok! Azok az arany levelek! Őszidőn, az ágak közt úgy surrant alá a színarany, mint ahogy Valinorban évre hull a lusta év; ezüst és arany, béke és csend, maga az idő…
– A legtöbbet mi vágtuk ki – feszült meg Arinhald álla. – Ti, tündék a jégen is elalszotok, de a mi gyermekeink megfagynak ebben a télben!
– Tudom – Laurros hangjában nem csendült harag, csak emlékezés és fájdalom. – Az idő múlik, és vele foszlik minden. Érteni fogják az embereid, mit üzen a tűz?
– Ha úgy gyújtjuk meg, igen.
Fenn, a tetőn vad szél tépázta a megmaradt fákat, és kis híján feldöntötte őket is. A komor kőhalom, Hador Széke feketén emelkedett előttük: Laurros nem tudta, mikor és miért kaphatta ezt a nevet, hiszen Hador sosem járt erre. Úgy tűnt, az alatt a pár év alatt, amíg szem elől tévesztették őket, az emberek új meséket találtak ki. Hazug meséket. Hazug emlékeket. De mit számított mindez most, az éjszakában? Lekuporodott a kőhalom elé, és megpróbált tüzet gyújtani.
Legnagyobb megdöbbenésére jókora farakás rejlett a kőlapok között. Illatos fű zizzent az ágak alatt, és a legszebb, legegyenesebb hasábokat hordták fel ide. Kurtán megrázta a fejét: sosem értette az embereket. Arinhald összeszűkült szemmel nézte.
– Orkok – mordult fel, és meglendült.
– Te csak a tűzzel törődj! – vakkantotta, és berontott a fák közé.
Orkok bizony, mormolta Laurros, és szikrát csiholt, fényes, nyári-kék szikrát. Előbb is érezte a bűzüket, de nem tudta, valóban itt köröznek, vagy csak már beitta a hegy is a rontás szagát. Fellobbant a láng. Hátralépett, és egy pillanatra gyönyörködött a tűzben. Hatalmas volt, kékes-fehér, vidám lánggal égő máglya, és a kesernyés füstből gyümölcsök, fűszerek édes íze kúszott fel az égre. A saját keze munkája, és a fák között megbúvó kis áldozatoké; egy-egy szelet fonnyadt alma, egy-egy ág ritka levendula illatát érezte ki az égő, nagy robajból. Aztán a földre vetette magát, és az első fekete nyílvesszők ártalmatlanul pattantak le a kőről.
– Csak egy kisebb vadászcsapat – rántotta be egy fa mögé Arinhald –, alig ötvenen lehetnek!
Alig ötvenen? Laurros felmordult. Nem vagyok én Beleg, gondolta, és te sem vagy Túrin Turambar, legfeljebb csak valami távoli rokona. Ötven ork? Kettejüknek kicsit sok lesz. Előkapta a kardját, és Arinhaldnak vetette a hátát.
– A tanyához mennek? – súgta.
– Oda hát! – morrant fel a férfi. – De Alfhildék már elindultak. Eltart majd egy ideig, mire rájönnek, hogy üres a kalitka! Mi viszont jobb, ha az asszonyok után sietünk. Együtt megyünk a találkozóhelyre.
Lerohantak a hegyoldalon. Arinhald magabiztosan vezette az utat, és Laurros egy pillanatra sem maradt el mögötte. Vissza sem néztek a lobogó máglyára, kerülték a fényét is, nehogy elárulja őket az ellenségnek. A szűk völgyben aztán megálltak, és újra kaptatni kezdtek, de nem a tanya felé, hanem egyre magasabbra, fel a hegyekbe. Laurros egykor jól ismerte ezt az utat: hatalmas, ezüst kérgű bükkfa állt a völgy aljában, de most már nem volt meg a csonkja sem. Csak a sziklák maradtak, és a félvak, éjjeli rohanás. Már nem az orkok űzték őket, hanem a félelem, hogy az ellenség hamarabb beérheti az asszonyokat, mint ők maguk. Arinhald hirtelen megbotlott, és nekiesett egy fának.
– Csakhogy végre utolértünk titeket! – nevette lihegve, és Laurros döbbenten látta, hogy a fa nem is fa, hanem Alfhild, Arinhald asszonya.
Hamar feltűnt a többi nő, és az a pár férfi, aki nem esett el az elmúlt évek csetepatéiban. Sötét ruhákban, csendben szaladtak, a gyerekek riadtan lapultak az anyjuk vállára, de annyit már tudtak ők is, hogy nem szabad sírniuk. Lovuk nem volt, de nem is bírta volna a kegyetlen terepet. Laurros végigmérte őket, és azon gondolkozott, vajon meddig bírják még ezt a hajszát. Kemény fajta voltak, de a hegyek még náluk is keményebbek.
A hajnal alig derengett világosabban, mint az éjszaka, és végre megpihentek ők is. A kövek közt kuporogtak, a nők kaparós, füstös pálinkát és száraz kenyeret adtak körbe. Ki-ki tört magának egy falatot, belekortyolt a marós italba, aztán visszasüppedt a szürke sziklák közé. Alattuk harsogva rohant egy névtelen kis patak.
– Délre a találkozóhelyen leszünk – törte meg végül Arinhald a csendet, és bólintott egyet, mintha elégedett lenne a helyzettel. – Végig az erdők takarásában maradunk, csak egy kisebb részen kell kimerészkednünk a szabadba. Először körbekémlelünk, aztán meg futunk, ahogy tudunk. Nem jó mostanában szem előtt lenni.
Laurros biccentett egyet. Arinhald ügyesen mozgott, és némelyik kölyök is feltűnés nélkül át tudott suhanni az erdőn, de egyikük mögött sem állt korok tapasztalata. Segítenie kellett nekik, ha azt akarta, hogy a hegyekben rekedt edánok közül legalább egy maroknyit magával vihessen.
Egész délelőtt meneteltek, és nem sokkal azután, hogy a sápatag fény ismét fakulni kezdett, megálltak. Arinhald és két fiatal fiú előrekúsztak; Laurros hangtalan léptekkel, óvatosan követte őket. Alaposan körbekutatták a terepet, de nem merészkedtek el messzire, nehogy az asszonyok védtelenül maradjanak. Vészjósló volt a táj, de nem láttak semmi borzalmasabbat, mint ami mostanában az erdőben lakott.
– Megkockáztathatjuk – dörmögte Arinhald. Laurros rábiccentett.
Kimerészkedtek a nyílt dombtetőre, és átsuhantak rajta. Már majdnem a fákhoz értek, mikor a tünde felnézett. Keleten fekete felhő lebegett. Valami kivált belőle, és feléjük rohant.
– Miféle madár ez? – Arinhald hangja fojtottan csengett. A tünde az eget leste.
– Nem madár! – kiáltotta, és előrevetette magát. –Glaurung ivadéka! Sárkány!
Lángra kapott a hegytető.
Arinhald sokára tért magához, a csillagok úgy borultak fölé, mint egy éjszirmú, nagy virág. Először csak nézte, ahogy a fénylő égi lámpások lassan kerengenek; nézte, és maga sem hitte, hogy létezhet ilyen csoda. Aztán fokonként felderengett benne, hogy hol van; felderengett, hogy mi történt vele. Megpróbált felkönyökölni, de nem ment. Alighanem eltört a karom, gondolta, és nyögve oldalra gurult. Feltérdelt, és végignézett a kiégett hegytetőn.
A kő egy sávon megolvad, és üvegesen csillogott. Itt-ott torz, égett formák, idegen, ismeretlen cafatok lógtak ki belőle: csont, kő, vagy fém, azt Arinhald meg nem mondhatta, de talán jobb is volt ez így. Arrébb megégett holtak, holtak mindenütt. Némelyik magába roskadt kupac szinte épnek tűnt, de nem mozdult, csak köpenye lebbent át a feje fölött. Szakadt, megperzselt köpenye. Az egyik mozdulatlan alakon végigsimított a szél, aranyszálak libbentek az égre. Arinhald odakúszott.
– Kicsi, kicsi Alfhild – motyogta. Csak a haját nem érte a láng, de a férfi úgy simogatta a szétégett arcot, mintha még mindig élne. – Te már pihenhetsz!
Felnézett az égre, és várta, hogy feltörjön belőle a fájdalom, de odabenn nem volt semmi, csak zsibbadt, tompa űr. A csillagokat nézte, álmosan, csodálkozva, hogy milyen szépek, és milyen messze vannak. Hirtelen eszébe jutott, hogy milyen az, ha valaki kezét-lábát veszti, és kiégetik a sebet, nehogy elvérezzen.
– A sárkány kiégette a szívemet – motyogta csodálkozva, és újra négykézlábra állt. Körbejárta a többieket is; meg-megállt, próbált rájönni, melyik halom ki lehet. Kinek volt vörös ruhája? Kié lehet ez a rongydarab? És ez a megkormolódott, félig megolvadt kard, melyikük viselt ilyet? Talán Berald. Talán Ulfrad. Talán… Körbenézett, és megszédült. Ez a sok ember mind az ő embere volt; ez a sok ember mind halott. Le kellett ülnie.
Halk szisszenést hallott, és felnézett a megtört, hajlott fák közé. Vadállat, gondolta tompán, és megindult. A tünde volt az. Az arca egyetlen égő seb, vakon meredt az égre, a fél karja csonkká olvadt, a lába lehetetlen szögben hajlott ketté, de lélegzett. Gyengén és sziszegve – de lélegzett.
– Laurros – rázta meg ügyetlenül a vállát. Nem volt benne egészen biztos, hogy így hívják. A tünde szeme felpattant: Arinhald addig azt hitte, megvakult.
– A, Valacirca – motyogta, és az égre nézett. – Ó, de szép!
– Laurros – bökte meg Arinhald –, ne a csillagokat nézd, mennünk kell tovább! Át a hegyen, le a tengerhez. Tudniuk kell, mit láttunk. Hogy velük vagyunk.
A tünde lassan bólintott egyet, aztán felszisszent.
– A karom – nyögte, és megcsóválta a fejét. – Ugyan! A lábam. Sínbe kéne rakni.
Arinhald bólintott, és elkúszott. Az egyik halott mellett látott egy fél lándzsanyelet. A nagyobbik része elégett, de a maradék épp elég volt ahhoz, hogy rögzítse a tünde lábát. Sietett; nem akarta, hogy bárki itt találja őket. Menniük kellett. Menniük; nem fekhettek le, nem halhattak meg, mint az állatok. Nem, azt sosem!
Kerített magának is egy husángot, és nemsokára útnak eredtek. Arinhald a botra támaszkodott, Laurros meg őrá: egészséges karjával az emberbe kapaszkodott, és fél lábon, megégett arccal, szédelegve bicegett. Csak az akaratereje tartotta még.
Nem sokkal hajnal előtt értek el a találkozóhelyre, de már nem találtak, csak kihűlt nyomokat: Arinhald népe várt, amíg várhatott, aztán elvonult. A férfi leültette a tündét, és maga is mellé rogyott. Nevetett.
– Most már csak lefelé kell mennünk, de ilyenkor télidőn az is veszélyes – kacagta, de már nem hitte volna, hogy megállíthatja bármi is. Laurros felköhögött, és mintha mosolygott volna; nehéz volt megítélni. Örök-fiatal, szép arcát eltorzította a sárkány tüze.
– Jártam erre máskor is – morogta, és az égre nézett. – Ha havazik, legalább elrejti a nyomainkat; ha nem, legalább könnyebben haladunk.
Arinhald biccentett; többre már nem futotta az erejéből.
– Estig itt pihenünk. Sötétben járunk majd, mint a tolvajok.
Ragyogó, tiszta nap virradt rájuk, az ég olyan éles volt, olyan kék, mint hosszú évek óta soha. Hó romlatlan, tiszta illatát vágta az orrukba a szél, és szilaj örömmel szaggatta szét a keletről előkúszó füstfellegeket.
– Fordult az idő – motyogta Laurros, és feltartotta az arcát, hadd érje a sziklák közé betűző napfény. – Nyugatról fúj a szél.
Arinhald mordult egyet, és aludt tovább. Aztán hirtelen felpattant a szeme, és az égre nézett. Lassan már esteledett.
– Orkok – suttogta. – Indulnunk kell. Ha a patakágyban gyalogolunk, elvesztik a szagunkat.
Laurros bólintott. Ő maga még nem hallott semmit, de Arinhald jobban ismerte ezt a halott vidéket. Egykor ő is ismerte minden zugát – egykor, mikor még élt – de ennek a halott hegyszörnyetegnek nem értette a hangjait.
Kínkeserves volt az út a patakhoz, de nem álltak meg egyszer sem. Elestek, lebucskáztak a hegyoldalon, össze-vissza zúzták magukat a sziklákon, de újra talpra kecmeregtek, és mentek. Már sötét volt, mikor a szurdok aljára értek: a magas sziklafalak közé nem szűrődött le a csillagok gyenge fénye. Belegázoltak a jeges vízbe, ár iránt botorkáltak. A hátuk mögött vad kiáltozás harsant.
– Ez itt a vég – mormolta Laurros, és meggyötört keze a kardját kereste. Arinhald vadul körbekémlelt, mint aki még most is kiutat keres, aztán hanyatt lökte a tündét. Valami megszúrta, végigkarmolta, és elkapta őket az örvénylő víz.
A sodródó fa nem feneklett meg akkor sem, mikor a patak zúgva egy folyóba ömlött, és a szikár ágak úgy ölelték körbe őket, akár egy óriási fészek. Arinhald összegömbölyödött, de Laurros hanyatt feküdt, és halványuló szemével egyre az eget leste.
– A valák mégis irgalmasak – motyogta.
És azon az éjszakán először, váratlanul, túl vágyon, ábrándon és hiten, felszikrázott a Remény csillaga.
2003. július
J. R. R. Tolkien: Letters from Father Christmas
Karácsony alkalmával egy különleges Tolkien-kötet ajánlunk számotokra: 1920 karácsonya. John, a legnagyobb Tolkien gyerek három éves, és a karácsonyi ajándékok mellett egy gondosan megrajzolt, az Északi-sark bélyegzőjével ellátott borítékban rövid levélke lapul: Kedves John, hallottam, hogy apukádat faggatod, milyen vagyok, és hol lakom, küldök hát egy képet magamról és a házamról. A lapon felül Télapó ballag a hóban (hátán a teli zsák), alul pedig csinos, kicsit retro-futurisztikus jégháza fehérlik.
.
Cikk az SFmag.hu-n.
hah!
Most olyasmit kéne írnom, hogy boldog karácsonyt, de sokkal jobban leköt, hogy kaptam új fényképezőgépet! És maga Alan Lee festett hozzá nekem egy szomtatot, hogy érdemes legyen kipróbálnom!
Szerencsére orkokat nem rejtett el a tájban, és Gollam is belefagyott a pocsolyájába.
(Amúgy azért boldog karácsonyt, persze. És nyilván.)
Szerencsére orkokat nem rejtett el a tájban, és Gollam is belefagyott a pocsolyájába.
néha egy nyúlnak is lehet szerencséje
Avagy a mérhetetlenül szándékolatlan, félrecsúszott téblábolásból sikerült belecsöppennem az ún. night shoppingba, és sokkal olcsóbban kaptam fényképezőgépet (anyukámtól, karácsonyra, de akkor is sokkal olcsóbban), majd a blokk felmutatásával két mojitot (igazából akkora hatalmas egy blokk volt, hogy tíz járt volna, csak gondoltam, kettő is elég lesz, hogy ne fázzak hazafelé menet), és két meglepetés ajándékot, az egyikkel még tudok is mit kezdeni, standard ikeás mécses tartó (hah! lehet rá festeni!) sárgadinnyés teamécsessel, ugyanitt páros jegy a Magyar Színházba (május végéig tetszőleges előadásra) szerető gazdát keres.
És az új gépbe jó a régi akkumulátora (Sonynál ez nem egyértelmű, de… hah! tartalék aksi!) és már abban a szériában készült, hogy eszik SD kártyát is (csak a legrégebbi gépem, a Canon használt olyat, de akkor is! 512+256 mega tartalék memória!) (illetve olcsóbb, mint az eddigi kártyája, amit szintén felismer, most már csak arról kéne meggyőznöm magam, hogy nincs sok értelme mindent 16 megapixelben fényképezni csak azért, mert megbírja), és ráadásul bordó, azaz izé, ööö, rendes Eternity digipack színe van, és azt a színt én szeretem.
És az új gépbe jó a régi akkumulátora (Sonynál ez nem egyértelmű, de… hah! tartalék aksi!) és már abban a szériában készült, hogy eszik SD kártyát is (csak a legrégebbi gépem, a Canon használt olyat, de akkor is! 512+256 mega tartalék memória!) (illetve olcsóbb, mint az eddigi kártyája, amit szintén felismer, most már csak arról kéne meggyőznöm magam, hogy nincs sok értelme mindent 16 megapixelben fényképezni csak azért, mert megbírja), és ráadásul bordó, azaz izé, ööö, rendes Eternity digipack színe van, és azt a színt én szeretem.
bölényfű meg minden
Mindig elfelejtjük, hogy szerdán nem szabad a Krimóba menni, mert kocsmakvíz van, és ha bármelyikünket is nagyon komolyan érdekelnének a kvízjátékok, komolyan, hát otthon ülnénk, és archív Legyen Ön is milliomos felvételek előtt zokognánk elérzékenyülten, vagy a világhálót böngésznénk a legújabb és legelvetemültebb „műveltségi” csudálatosságok után. Most viszont nem volt menekvés, egyrészt, mert nekem senki sem szólt időben, hogy ne vegyek sokat inni, mert negyedóra, és itt kérdeznek, másrészt, mert a földszinten, ahová nem ér le a vetélkedő zaja, nem volt üres asztal, hogy ha már a pohár teli, itt most elvesztettem a mondat végét. Szóval az a lényeg, hogy kénytelenek voltunk játszani, és húszból kilenc ponttal fölényesen megnyertük, és kaptunk egy üveg Zubrowkát, és soha többé nem veszünk részt kocsmakvízen, mert veszteni kínos, de nyerni… hát, amikor a betervezett (és többnyire már kikért) fogyasztás mellé hirtelen érkezik egy üveg tömény, amit nehogy már ne igyunk meg, mit csináljunk vele, ha nem isszuk meg, na, az veszedelmes. Nagyon jókat beszélgettünk persze össze és vissza és összevisszaösszevissza, de jó két-három órával később indultunk haza a tervezettnél, és hát ha jól vettem ki az emitt-amott elszórt posztokból, a másnap délelőttök is ködös zombilétben teltek.
Most ezt sikerült zombilének olvasnom, fujj.
Előtte pedig kedden megnéztem gillzt (aki gótpozőr és droidzombi is) koncerten megint, és találkoztam mindenféle magyar tolkienitákkal*, aranyosak voltak nagyon. A koncert is jó volt, és volt három egész ember, akiket nem ismert az együttes! Az egyikük, egy horvát srác még a nevüket is tudni akarta, Szívforgács, mondtam jó tagoltan, hátha akkor érti, aztán azért le is írtam neki, terjessze csakkülönös, távoli hazájában itt a szomszédban is.
Rohadtul fáj a kezem, nem tesz jót neki, ha gépelek és üveget kontúrozok (megterhelő folyamatosan, egyenletesen nyomni a tubust rajzolás közben) (nem is mindig megy, attól olyan eredeti a Művészetem), talán még valami gyorsan-sokat kattintgatós játékot kéne előszednem, hogy a (sok-sok éve, de akkor ripityára) törött középső ujjam teljesen beálljon negyvenöt fokba.
Sikerült megint megtalálnom az egyik amatőr brit A Gyűrűk Ura előzményfilmet (Born of Hope), ezúttal végre youtube-on, nem saját streamelésben, és így már akár meg is nézhetem. Hát kész. Szóval Martin Freeman épp attól jó Bilbó a hivatalos nagyfilmben, hogy annyira brit, hogy az ember ránéz, és széttárja a karját, hogy ne már; de erre itt egy kisebb falura** való dúnadán, és mind sokkal, de sokkal britebb***. De komolyan. Hát ezeknek tényleg importálniuk kellett a kontinens-kompatibilis fejformákat?
Importálásról szólva, lassan nekem sem ártana valami élelmiszer-félét magam elé importálnom, hasznos tud az lenni, ha az ember éhes.
Most ezt sikerült zombilének olvasnom, fujj.
Előtte pedig kedden megnéztem gillzt (aki gótpozőr és droidzombi is) koncerten megint, és találkoztam mindenféle magyar tolkienitákkal*, aranyosak voltak nagyon. A koncert is jó volt, és volt három egész ember, akiket nem ismert az együttes! Az egyikük, egy horvát srác még a nevüket is tudni akarta, Szívforgács, mondtam jó tagoltan, hátha akkor érti, aztán azért le is írtam neki, terjessze csak
Rohadtul fáj a kezem, nem tesz jót neki, ha gépelek és üveget kontúrozok (megterhelő folyamatosan, egyenletesen nyomni a tubust rajzolás közben) (nem is mindig megy, attól olyan eredeti a Művészetem), talán még valami gyorsan-sokat kattintgatós játékot kéne előszednem, hogy a (sok-sok éve, de akkor ripityára) törött középső ujjam teljesen beálljon negyvenöt fokba.
Sikerült megint megtalálnom az egyik amatőr brit A Gyűrűk Ura előzményfilmet (Born of Hope), ezúttal végre youtube-on, nem saját streamelésben, és így már akár meg is nézhetem. Hát kész. Szóval Martin Freeman épp attól jó Bilbó a hivatalos nagyfilmben, hogy annyira brit, hogy az ember ránéz, és széttárja a karját, hogy ne már; de erre itt egy kisebb falura** való dúnadán, és mind sokkal, de sokkal britebb***. De komolyan. Hát ezeknek tényleg importálniuk kellett a kontinens-kompatibilis fejformákat?
Importálásról szólva, lassan nekem sem ártana valami élelmiszer-félét magam elé importálnom, hasznos tud az lenni, ha az ember éhes.
* Őszinte megdöbbenésemre az egyikük azzal köszöntött, hogy ő emlékszik az én szakdolgozatom címére, mert bár évekkel később járt angol szakra, de annyira kevesen írtunk óangol témában szakdolgozatot, hogy hűha. Ettől kicsit lefagytam, de eléggé megedzett, amikor nyáron emberekről teljesen véletlenül kiderült, hogy Black Hód rajongók (nagyon balladisztikus és szép esemény volt, ha jól emlékszem, végül nem nyeltem félre a sört, csak úgy nem tudtam hirtelen kezelni a helyzetet), most már tudom, hogy a legváratlanabb emberek a legváratlanabb helyzetben képesek azt mondani, hogy „hallottam már rólad, együtt jártatok jógázni a macskám fogorvosának a lányával, és mély benyomást tett rá a cipőfűzési technikád”, szóval ha valaki a szakdolgozatom címével jön, már csak megakad a rendszer, és pislogni nem tudok egy ideig, nincsen az az erőszakos újraindítást igényelő kifagyás. Jó, amikor aztán egy órával később előkerült Ventrue Vili (igenis volt legalább egy-két jó része), egy kicsit megint sikerült kiesnem a ritmusból, de szerintem az már direkt volt, hogy megakadjak. Kiválóan időzítve, tenném hozzá.
** Közben hangosan sikongattam, hogy hé, a falu, ez az Angelcynn falu, hah (még a szakdolgozatomhoz kerestem anyagokat, amikor azt megtaláltam), és erre tényleg. Ezek szerint rám a tisztességes angolszász faluutánzatok vannak olyan hatással, hogy még tizenhárom éve látott fényképekről is felismerem őket.
*** Egyébként cukormókus aranyos kis filmecske Aragorn szüleinek szomorú, de romantikus románcáról.
adj vörösbort egy (két) bölcsésznek, és mi lesz a vége
Másfél hete irodalomról meg versekről beszélgettünk, nyerw meg én, és a legkevésbé sem meglepő mód idővel és borral felzokogott romantikus lelkem mélyéről az angol háborús költészet is, és hogy mindig az volt a benyomásom, hogy nekik azt a költői sokkot, ami nekünk Radnóti, még az első világháború hozta el, és Wilfred Owen. Nekem szermély szerint ez a legkegyetlenebb tőle, és egyszer régen még le is fordítottam, nem túl tökéletesen, de talán használhatóan.
| Strange meeting It seemed that out of battle I escaped Down some profound dull tunnel, long since scooped Through granites, which titanic wars had groined. Yet also there encumbered sleepers groaned, Too fast in thought or death to be bestirred. Then, as I probed them, one sprang up, and stared With piteous recognition in fixed eyes, Lifting distressful hands as if to bless. And by his smile, I know that sullen hall, By his dead smile, I knew we stood in Hell. With a thousand pains that vision’s face was grained; Yet no blood reached there from the upper ground, And no guns thumped, or down the flues made moan. ‘Strange friend,’ I said, ‘here’s no cause to mourn.’ ‘None,’ said the other, ‘save the undone years, The hopelessness. Whatever hope is yours, Was my life also; I went hunting wild After the wildest beauty in the world, Which lies not calm in eyes, or braided hair, But mocks the steady running of the hour, And if it grieves, grieves richlier than here. For by my glee might many men have laughed, And of my weeping something had been left, Which must die now. I mean the truth untold, The pity of the war, the pity war distilled. Now men will go content with what we spoiled. Or, discontent, boil bloody, and be spilled. They will be swift with the swiftness of the tigress, None will break ranks, though nations trek from progress. Courage was mine, and I had mystery, Wisdom was mine, and I had mastery; To miss the march of this retreating world Into vain citadels that are not walled. Then, when much blood has clogged their chariot-wheels I would go up and wash them from sweet wells, Even with truths that lie too deep for taint. I would have poured my spirit without stint But not through wounds, not on the cess of war. Foreheads of men have bled where no wounds were. I am the enemy you killed, my friend. I knew you in this dark; for so you frowned Yesterday through me as you jabbed and killed. I parried; but my hands were loath and cold. Let us sleep now... | Különös találkozás Mintha csatából menekültem volna, és az út Szűk alagúton vitt egyre lejjebb, át Száz titáni harc meggyűrte fal között, Tövében sok menetruhában fekvő átkozott Gondba s halálba merülve szótlan elmarad. Megbököm őket, egy ugrik, s rám mered. Szánakozva néz, felismer vak szeme, S fáradt kart emel, mint hogyha áldana. S mosolyán már látom, hogy hova jutottam; Holt mosolyán látom, ez a Pokol köröttem. Kínok kínja ül a látomásom arcán Bár a fönn ömlő vér nem jut át az ércen, S fegyverrobajt, sikolyt sem veszek már észre. – Idegen barátom, nincs okunk a gyászra! – Nincs – felel –, hacsak az el nem jött jövő, S a remény holta nem. A meg nem alkuvó Remény voltam, mint te, s a legvadabb csodát Kergettem én is, a szökdöső időt, Mi gúnyra vesz nyugalmat, szűk rendet fellazít, Megtöri az órák örök-egy közét, S ha sír, hát könnye dúsabb, mint e kárhozat. Hisz nevetésem talán nevetést szült volna, És sírásom mintha még most is élne, Bár meg kell halnia. Az igaz szó halott, S a gyilkolás fájdalma kihunyt a harc alatt. Amit mi elrontottunk, gyönyörködve nézik, Vagy még háborognak, s vérrel lobban lázuk. Tigrisfürgék lesznek, egy sem bont majd sort, Bár népeknek ássák meg léptükkel a sírt. Bátor voltam, titkokat őrzött utam, Bölcs voltam, uraltam elmém s életem, S a távozó világgal nem vonultam vissza, Hogy gőgös, védtelen tornyokban rogyjak össze. Majd kerekük az alvadt vér ha megrekeszti, Felmegyek, s a mélyen ülő vizek tiszta Igaz, szűz vérével mosom le vétkeik. Kéretlen önteném lelkem, ám e ritka ék Nem fakadhat sebből, harc gennye nem lehet! Vagy tiszta homlokon tán nem serkent vért a hit? Barátom, megöltél, az ellenség vagyok; Felismerlek, bármilyen sötétben is legyek, Épp így néztél tegnap. Leszúrtál, s bár karom Még védeni emeltem, nem volt már erőm. Jöjj, nyugodjunk... |
váratlan utazás, várható vélemény
Oké, a tudatalattimnak ma reggelre sikerült annyira lecsiszolnia a kiálló érzelmeimet, hogy tényleg tudjak dolgozni is. Tele vagyok kiálló érzelmekkel, álmomban más, régi álmok után vágyom nosztalgiázva*, nem oda járok haza, ahol lakom, hagyjuk, hagyjuk, hagyjuk, hagyjuk, hagyjuk. De legalább A hobbitból csak annyi ragadt a fejembe, hogy láthatatlanul kellett volna észrevétlen is maradnom, higgyétek el, ez nem olyan egyszerű egy lakótelepi konyhában, bár nekem legalább nem az elől kellett menekülnöm, hogy engem tálaljanak fel ebédre
Igen, mert közben sikerült megnéznem a szóbanforgót, és. Igazából végig úgy éreztem, hogy itt most két lehetőségem van: úgy nézem, hogy ez egy történet, ami meglepően sok ponton egyezik Bilbó és a törpök történetével, és akkor élvezem, vagy úgy, hogy ennek köze van dolgokhoz, amit Tolkien írt, én meg olvastam, és akkor gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm. Mondjuk legalább olyan hevesen, mint szegény Gollam a Zsákos nevet. Szerencsére (?) az alkotóknak sikerült minden aprócska jelenetnél olyan markáns (és gyakran marha) eltéréseket beiktatniuk, hogy nem esett nehezemre másik történetnek tekinteni. Bár minden fontos esemény szerepel a filmben, csak egyetlen egyet forgattak le legalább közel úgy, ahogy az a könyvben volt, a találóskérdésesdit. Mindenhol máshol át kellett írniuk mindent, mert. Mert nem tudom, miért. A három troll miért nem volt jó úgy, ahogy volt? A törpök átütő barbársága pedig egyszerűen fájt. Milyen már, hogy Elrondnál (akit elsőre hosszan sértegetnek, miután megmentette az életüket, utána reklamálnak az ingyenvacsorán, hogy mi ez a vega cucc) (tényleg, mi ez a vega cucc? Elrond fogyókúrázik?) felhasogatják a bútorokat tűzifának (egy kézművességből és iparból élő nép? ennél jobban megbecsülné más munkáját) aztán köszönés nélkül lelépnek? Még ha Tolkiennél nem is feltétlenül a törpök a legemelkedettebb népség, azért ősi, büszke és kifejezetten magas kultúrának tűnnek, nem a világ legnagyobb tuskóinak
Az Azog szál pedig a bevezetéstől fogva rettenetes nekem. Eleve, Kili és Fili Thorin unokaöccsei, őket pontosan ugyanaz a bosszúvágy hajtja, nem fognak döbbenten pislogni, hogy hűvazze, dédfatert egy jegesmedvével keresztezett ork csapta le, de Thorin hogy megbosszulta, milyen kúl már. Másrészt Azoggal Dáin** végzett, a vasdomboki törpök királya, akit a film elején meglehetősen hosszan szidnak, és miután még ezt a hőstettet is elvették tőle, igazán kíváncsi vagyok rá, hogy fogják a harmadik részben tiszteletreméltó, nagy törp királyként behozni (az már a színészválasztásból is lejött, hogy ebben a változatban nem lesz fiatalabb Thorinnál, pedig). És egyáltalán, minek kellett ebbe belekeverni egy ennyire gyér bosszútörténetet? Oké, oké, csináljunk Nagy Hőst szegény sorsűzte, hepciás Thorinból, de nem lehetett volna valami épelméjűbb, ne adj’ Isten, ízlésesebb megoldással előállni
Radagastot pedig, óbazdmeg, felejtsük is el. És a Szánalmas Balfaszkodás Fehér Tanácsa, hát, ha tényleg erre a négy szakértőre van bízva ez a Középfölde, csoda, hogy még csak ekkora a baj***. És Thranduil a jávorszarvason. Valakinek Malfurion fétise volt a stábból, vagy miért nem ülhetett lóra az a szerencsétlen?
Jól van, ezzel együtt nem gyűlöltem a filmet, mert ha elfeledkeztem róla, hogy ez itt mi akar lenni, vagy csak egy-egy képig vettem figyelembe, akkor végül is jól szórakoztam. Lekötött három órán át, látványos volt, szép volt, Martin Freeman sokkal hobbitabb, mint az előző garnitúra, Richard Armitage-be pedig nem lehet nem beleszeretni (és az a hang!!!). Engem simán meg lehet venni jó pasikkal és brit pasikkal, jó brit pasikkal pedig különösen, de azért izé, a következő részektől most még jobban rettegek, mint eddig tettem.
Igen, mert közben sikerült megnéznem a szóbanforgót, és. Igazából végig úgy éreztem, hogy itt most két lehetőségem van: úgy nézem, hogy ez egy történet, ami meglepően sok ponton egyezik Bilbó és a törpök történetével, és akkor élvezem, vagy úgy, hogy ennek köze van dolgokhoz, amit Tolkien írt, én meg olvastam, és akkor gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm. Mondjuk legalább olyan hevesen, mint szegény Gollam a Zsákos nevet. Szerencsére (?) az alkotóknak sikerült minden aprócska jelenetnél olyan markáns (és gyakran marha) eltéréseket beiktatniuk, hogy nem esett nehezemre másik történetnek tekinteni. Bár minden fontos esemény szerepel a filmben, csak egyetlen egyet forgattak le legalább közel úgy, ahogy az a könyvben volt, a találóskérdésesdit. Mindenhol máshol át kellett írniuk mindent, mert. Mert nem tudom, miért. A három troll miért nem volt jó úgy, ahogy volt? A törpök átütő barbársága pedig egyszerűen fájt. Milyen már, hogy Elrondnál (akit elsőre hosszan sértegetnek, miután megmentette az életüket, utána reklamálnak az ingyenvacsorán, hogy mi ez a vega cucc) (tényleg, mi ez a vega cucc? Elrond fogyókúrázik?) felhasogatják a bútorokat tűzifának (egy kézművességből és iparból élő nép? ennél jobban megbecsülné más munkáját) aztán köszönés nélkül lelépnek? Még ha Tolkiennél nem is feltétlenül a törpök a legemelkedettebb népség, azért ősi, büszke és kifejezetten magas kultúrának tűnnek, nem a világ legnagyobb tuskóinak
Az Azog szál pedig a bevezetéstől fogva rettenetes nekem. Eleve, Kili és Fili Thorin unokaöccsei, őket pontosan ugyanaz a bosszúvágy hajtja, nem fognak döbbenten pislogni, hogy hűvazze, dédfatert egy jegesmedvével keresztezett ork csapta le, de Thorin hogy megbosszulta, milyen kúl már. Másrészt Azoggal Dáin** végzett, a vasdomboki törpök királya, akit a film elején meglehetősen hosszan szidnak, és miután még ezt a hőstettet is elvették tőle, igazán kíváncsi vagyok rá, hogy fogják a harmadik részben tiszteletreméltó, nagy törp királyként behozni (az már a színészválasztásból is lejött, hogy ebben a változatban nem lesz fiatalabb Thorinnál, pedig). És egyáltalán, minek kellett ebbe belekeverni egy ennyire gyér bosszútörténetet? Oké, oké, csináljunk Nagy Hőst szegény sorsűzte, hepciás Thorinból, de nem lehetett volna valami épelméjűbb, ne adj’ Isten, ízlésesebb megoldással előállni
Radagastot pedig, óbazdmeg, felejtsük is el. És a Szánalmas Balfaszkodás Fehér Tanácsa, hát, ha tényleg erre a négy szakértőre van bízva ez a Középfölde, csoda, hogy még csak ekkora a baj***. És Thranduil a jávorszarvason. Valakinek Malfurion fétise volt a stábból, vagy miért nem ülhetett lóra az a szerencsétlen?
Jól van, ezzel együtt nem gyűlöltem a filmet, mert ha elfeledkeztem róla, hogy ez itt mi akar lenni, vagy csak egy-egy képig vettem figyelembe, akkor végül is jól szórakoztam. Lekötött három órán át, látványos volt, szép volt, Martin Freeman sokkal hobbitabb, mint az előző garnitúra, Richard Armitage-be pedig nem lehet nem beleszeretni (és az a hang!!!). Engem simán meg lehet venni jó pasikkal és brit pasikkal, jó brit pasikkal pedig különösen, de azért izé, a következő részektől most még jobban rettegek, mint eddig tettem.
* amikor a Krimó kerthelységében (?!) (nincs neki, pláne nem olyan) ültünk a poros nyári éjszakában, és az alacsony léckerítés fölött fekete-fehérben, egy némafilm szaggatottságával kelt fel a Hold, a felhők úgy repkedtek, mint a denevérek, és arra már nem emlékszem, mi történt (azon kívül, hogy igen fáintosan ittunk a kellemes nyári melegben) (és sokszor lefényképeztem a Holdat), csak hogy nagyon vicces volt, és a mai álmom szerint egyértelműen a legjobb sörözés valaha. Mármint ez valóban egy régi álmom, és ma álmomban eszembe jutott.
** Dáin kapcsán mérhetetlenül elfogult vagyok. Bár Thorint is kedvelem, egyértelműen Dáin volt mindig is a kedvenc törpöm, olyannyira, hogy nyolcévesen a kedvenc legófigurámat róla neveztem el, mert a legófigurákon kívül csak babáim voltak, azok pedig lányok. Mondjuk nem tudom, mi akadályozott meg abban, hogy rajzoljak és körbevágjak egy Dáint, ahogy azt a négy hobbittal tettem, talán az, hogy egy hobbitnál nem gond, ha kicsit viccesen néz ki, de azért egy törp hős mégiscsak, na, meghaladta a rajztudásomat.
***Tolkien változatában Gandalf nem csak azt tudja réges-rég, hogy a Bakacsinerdőben méretes Gonosz ütött tanyát, hanem azt is, hogy konkrétan Szauronnal állnak szemben. Járt is Dol Guldurban, ott kapta Thrór térképét és Thráin kulcsát a hegyhez. Thráint az utolsó törp Gyűrűk egyikéért fogta el Szauron (azért a nyamvadt ékszerért üldözte az egész családját olyan rút balszerencse, hogy annál rosszabbat Húrin gyermekei kaptak a nyakukba még az Elsőkorban), és miután azt megszerezte, nem kutatott tovább, csak belökte meghalni a tömlöcbe. Gandalf sem menthette meg, de a sárkány legyőzésének zálogát elvitte Thorinnak. Jól tette: máskülönben Bilbó sosem szerezte volna meg az Egy Gyűrűt, és ki tudja, mi lett volna Középfölde sorsa. Hát, így jár, aki nem kutatja át rendesen a foglyait.
határozottan
Épp csak kedd van, 0.09, és a szomszéd a Look at this Instagram eredetijét hallgatja olyan hangerőn, hogy túlkiabálja a törp zümmögőkórust is, ezúttal nem tesz boldoggá a Nickelback, nem tehetek róla, Richard Armitage-nek akkor is jobb hangja van (bár Fili amúgy gyanúsan úgy néz ki a filmben, mint a kanadai popgrunge lófejű főistensége, szóval lehet, hogy a Nickelbackről is a törpök tehetnek (vetekedne a balrogos fiaskóval), de Richard Armitage-nek akkor is jobb hangja van).
J. R. R. Tolkien: A hobbit
A mozikban már itt A hobbit, de vajon olvastátok-e J. R. R. Tolkien címadó regényét? Ha még meg, ajánljuk Tapsi kedvcsináló ismertetőjét, ha pedig már igen, akkor pedig emlékezzünk vissza együtt hajdani olvasmányélményünkre.
Cikk az SFmag.hu-n.
köd
Hosszan néztem a könyökhajlatomat, majd arra jutottam, hogy ha tényleg arra voltam kíváncsi, mennyi az idő, érdemes lenne kicsit feljebb tolni a tekintetem. Vagy az órámat lejjebb.
Kinn hömpölyög a sötétsárga semmi, az a köd, ami a gondolataim között ül, legalább színes. És a hagyományos ködöktől eltérően néha van benne napfény.
Kinn hömpölyög a sötétsárga semmi, az a köd, ami a gondolataim között ül, legalább színes. És a hagyományos ködöktől eltérően néha van benne napfény.
mr. decemberek és mr. novemberek
Megszületésnapoztuk Srakkert is, érdekes, hogy ebben a társaságban mennyi a november-decemberi. Ettünk pizzát és ittunk dolgokat, én például barna sört, de egy nagyon kis korty erejéig belekóstoltam az almapálinkába is, tényleg kiváló volt. És kaptam puha reklámsálat is, igazi cidereset, Amontól, aki hajlandó volt feláldozni magát, és még egy Strongbowt inni, csak hogy járjon mellé sál.
Miután elárultam, hogy előző nap magam is meglepve írtam egy verset (gasp!), rám tört az önvallomáshatnék, de az is lehet, hogy ebben már a sör volt a ludas. Nagyon érdekes dolgokat meséltem magamról, például, hogy rólam már óvodás koromban mindenki tudta, hogy bölcsész leszek, mert szemüveges voltam, és Arany Jánost szavaltam. Igazából csak a két utóbbiban vagyok biztos, Szilágyi Erzsébet levelezése szabályosan lenyűgözött, de feltételezem, a szüleim valami életrevalóbb pályát szántak nekem (mondjuk hatéves koromban elég határozottan kijelentettem, hogy író leszek, bár a fő motivációm az volt, hogy utcát nevezzenek el rólam) (alternatívaként ezért felmerült még a „híres ember”). Droidzombit még hatodikos korában is kizárták ilyesmiért a szavalóversenyről, mert hogy Arany János nem illik még olyan zsenge korban, nem is értem, hát akkor mitől legyen fájó pátosz űzte árva* a magyar gyermek??? Petőfi nem elég magába roskadt a mi néplelkünknek, nekünk Arany János kell, hogy előhömpölygesse Ady Endrének** a lápi ködöket, nagykamaszként meg egy kis hisztérikus József Attila***, hisz ő maga a modernitás egyetlen bekattant személyben. Minden más költő léte és népszerűsége értelmezhetetlen nemzeti sírvavigadászokogás szempontjából, kivéve Szabó Lőrincet, aki ugyan a nyitnikékről írta volna a verset (tavasz, cinkék, jajdehurrá), de úgyis minden tisztességes kölyök csak arra emlékszik, hogy „mikor legutóbb jártam itt, nyár nyitogatta pipacsait, a nyár nyitogatta, temette az ősz; és volt, aki vesztett, és nincs, aki győz”, de ő is csak ezzel a két versszakkal nem verte le a lécet.
Miután elárultam, hogy előző nap magam is meglepve írtam egy verset (gasp!), rám tört az önvallomáshatnék, de az is lehet, hogy ebben már a sör volt a ludas. Nagyon érdekes dolgokat meséltem magamról, például, hogy rólam már óvodás koromban mindenki tudta, hogy bölcsész leszek, mert szemüveges voltam, és Arany Jánost szavaltam. Igazából csak a két utóbbiban vagyok biztos, Szilágyi Erzsébet levelezése szabályosan lenyűgözött, de feltételezem, a szüleim valami életrevalóbb pályát szántak nekem (mondjuk hatéves koromban elég határozottan kijelentettem, hogy író leszek, bár a fő motivációm az volt, hogy utcát nevezzenek el rólam) (alternatívaként ezért felmerült még a „híres ember”). Droidzombit még hatodikos korában is kizárták ilyesmiért a szavalóversenyről, mert hogy Arany János nem illik még olyan zsenge korban, nem is értem, hát akkor mitől legyen fájó pátosz űzte árva* a magyar gyermek??? Petőfi nem elég magába roskadt a mi néplelkünknek, nekünk Arany János kell, hogy előhömpölygesse Ady Endrének** a lápi ködöket, nagykamaszként meg egy kis hisztérikus József Attila***, hisz ő maga a modernitás egyetlen bekattant személyben. Minden más költő léte és népszerűsége értelmezhetetlen nemzeti sírva
*szeretem Arany Jánost, de a balladái azért nem az életigenlésről szólnak
**szeretem én Adyt ***és József Attilát is, de lássuk be, néha úgy kissé elkopott náluk is a napfény
álom
Brüsszel felé repültünk, de tudtam, hogy átszállok, és New Yorkba megyek, bár még mindig nem értettem, hogy miért szálltam fel egyáltalán a gépre. Persze, persze, soha vissza nem térő alkalom, a retúrjegyet ajándékba kaptam, de nem volt mellé se szállás, se költőpénz, és egyáltalán nem fért bele sehogy sem, hogy egy hetet elturistáskodjak nagyjából bárhol; akkor sem, ha feltehetően ott is vannak olcsó hostelek. Persze elveszhetnék az átszállásnál, de Brüsszelből sem volna olcsó hazajönni. A bevándorlásnál még visszafordíthatnak, vidultam fel, és az is milyen jó már, repülök egy tök nagyot, sosem voltam még long haulon úgysem.
A tudatalattim egy rohadék. Én csak pólókat nézegettem, még csak eszembe sem jutott sehová sem utazni, sőt, a pólókat is csak nézegettem.
A tudatalattim egy rohadék. Én csak pólókat nézegettem, még csak eszembe sem jutott sehová sem utazni, sőt, a pólókat is csak nézegettem.
Egy régóta várt utazás – hobbitvárás és tematikus hónap
Az elmúlt évek egyik legjobban várt filmje kétségkívül A hobbit. A sikeres A Gyűrűk Ura filmtrilógia után sokan örülnek, hogy a végül szintén háromrészesre duzzadt előzményt is Peter Jackson rendezi. Az SFmag szerkesztőség vajon mit vár A hobbit filmektől?
Cikk az SFmag.hu-n.
hogyan tereljük el figyelmünket a karácsonyi akciókról
A hétvége remek volt, megleptük születésnapjára Judot, a házban, ahol a pálinkának külön szobája van, később készültek fényképek is, és volt rengeteg bor és torta és pörkölt és baconbe tekert kacsamáj és saláta és még bor. És pompázatos társaság.
Ezt a pólót pedig továbbra is akarom. Esetleg feketében. Nagy, romantikus elszántsággal (ámde a számlaegyenlegem ismeretében nagy, romantikus viszonzatlansággal is) (a nagy, romantikus érzelmek már csak ilyenek) (viszonzatlanok) (és fölöslegesek).
Nem feltétlemül egészséges, hogy rágcsálom a fém teáskanalakat
a pénztártól való távozás után reklamációt
Állítólag tök unalmas, amiket írok, képzeljétek el, mennyivel unalmasabb élni benne. A nyűglődős nyomorúság nem arról híres, hogy izgalmas volna, az a legrohadékabb benne, hogy egy idő után megeszi azt a képességet is, hogy az ember maga keresse az érdekes és szép dolgokat, azok pedig a sült galambhoz hasonlóan ritkán érkeznek házhoz (kell nekem ilyeneket írnom, rájöttem, hogy éhes vagyok).
Az alábbi újdonságokról számolhatok be: a sudoku függőséget okoz (telefonon játszani pedig ínhüvelygyulladást), a Felhőatlasz nem győzött meg, az Argo ellenben igen. Narancssárga szalagot továbbra sem vettem, cidert viszont igen, és és fogalmam sincs, kinek mit adok karácsonyra, de lehet, hogy ez nem újdonság.
Az alábbi újdonságokról számolhatok be: a sudoku függőséget okoz (telefonon játszani pedig ínhüvelygyulladást), a Felhőatlasz nem győzött meg, az Argo ellenben igen. Narancssárga szalagot továbbra sem vettem, cidert viszont igen, és és fogalmam sincs, kinek mit adok karácsonyra, de lehet, hogy ez nem újdonság.
through the never
Most az van, hogy bármit kapcsolok be, az két számon belül Metallica lesz, kicsit félek megnyitni valami operát, nem tudom, mihez kezdenék, ha Rigoletto hirtelen érdesen bődülne egyet, hogy Don’t tread on me, mondjuk egy Posa márkitól már elfogadhatóbb szöveg lenne, igaz, ő is lényegesen több sallanggal adná elő ezt a nemeltaposás témát. Álmos vagyok és hasznavehetetlen.
Ma hosszan hallgathattam, ahogy a mellettem lévő asztalnál az a turbóhiszti tárgya, hogy a nagyontucat, nagyonnyávogós szőkedvény mennyire ki van akadva, mert a pasija sosem képzelte el, hogy milyen lesz az esküvője, és így akkor ő hogyan tervezzen vele közös jövőt??? Majdnem szóltam a fiúnak, hogy ezzel lehetőleg sehogy is, és ha akarja, megverem helyette a tálcával, nekem szabad nőt megütnöm. Hát komolyan, mióta elvárás, hogy a férfiak a nagy habos királylányruhájukról álmodozzanak? Őszintén szólva, engem aggasztana, ha a páromnak (nem igazán szeretem ezt a szót, na) férfiember létére nagyon konkrét elképzelései lennének az esküvőről, például mi van, ha ő úgy képzeli el, hogy én hófehér tűsarkúban libegek egész végig, miközben nekem az elsődleges napirendi pont a Kényelmes Cipő lenne?
Utána kicsit elgondolkoztam azon, hogy vajon azért nem mentem-e soha férjhez, mert a királykis/menyasszony rajzolással töltött óvodás évek után sosem fantáziáltam nagyon kitartóan Az Én Esküvőmről (házi fogalmazás, Tapsi Füles, 3. a osztály), mármint azon túlmenően, hogy nyilván Alice in Chainsnek kell szólnia, kis Nine Inch Nailsszel, aztán rájöttem, hogy oké, az Én Nagy Napom, de lehet, hogy mégsem akarnám külön kínozni a rokonokat. De a kis elgondolkozás végül abba torkolt, hogy a frászokat, azért nem mentem férjhez, mert akihez mentem volna, az nem kért, aki meg kért, ahhoz nem mentem, aztán meg azóta sosem volt aktuális ez a kérdés. Mármint azóta a leghosszabb kísérlet azt hiszem, az volt, amikor egyszer két és fél napig majdnem nem egyértelműen nem jártunk holmi derék fiatalemberrel (nos igen, a dolgok, amikről nem blogoltam, nagyon sokadik rész), de az is annyira lelombozó élmény volt, hogy inkább visszamásztam a kövem alá. Igazából ha valami négy-hat próbálkozásból átlagolva negatív / iszonyúan borzalmasan negatív élményeket ad, azzal egy idő után nem próbálkozom.
Ma hosszan hallgathattam, ahogy a mellettem lévő asztalnál az a turbóhiszti tárgya, hogy a nagyontucat, nagyonnyávogós szőkedvény mennyire ki van akadva, mert a pasija sosem képzelte el, hogy milyen lesz az esküvője, és így akkor ő hogyan tervezzen vele közös jövőt??? Majdnem szóltam a fiúnak, hogy ezzel lehetőleg sehogy is, és ha akarja, megverem helyette a tálcával, nekem szabad nőt megütnöm. Hát komolyan, mióta elvárás, hogy a férfiak a nagy habos királylányruhájukról álmodozzanak? Őszintén szólva, engem aggasztana, ha a páromnak (nem igazán szeretem ezt a szót, na) férfiember létére nagyon konkrét elképzelései lennének az esküvőről, például mi van, ha ő úgy képzeli el, hogy én hófehér tűsarkúban libegek egész végig, miközben nekem az elsődleges napirendi pont a Kényelmes Cipő lenne?
Utána kicsit elgondolkoztam azon, hogy vajon azért nem mentem-e soha férjhez, mert a királykis/menyasszony rajzolással töltött óvodás évek után sosem fantáziáltam nagyon kitartóan Az Én Esküvőmről (házi fogalmazás, Tapsi Füles, 3. a osztály), mármint azon túlmenően, hogy nyilván Alice in Chainsnek kell szólnia, kis Nine Inch Nailsszel, aztán rájöttem, hogy oké, az Én Nagy Napom, de lehet, hogy mégsem akarnám külön kínozni a rokonokat. De a kis elgondolkozás végül abba torkolt, hogy a frászokat, azért nem mentem férjhez, mert akihez mentem volna, az nem kért, aki meg kért, ahhoz nem mentem, aztán meg azóta sosem volt aktuális ez a kérdés. Mármint azóta a leghosszabb kísérlet azt hiszem, az volt, amikor egyszer két és fél napig majdnem nem egyértelműen nem jártunk holmi derék fiatalemberrel (nos igen, a dolgok, amikről nem blogoltam, nagyon sokadik rész), de az is annyira lelombozó élmény volt, hogy inkább visszamásztam a kövem alá. Igazából ha valami négy-hat próbálkozásból átlagolva negatív / iszonyúan borzalmasan negatív élményeket ad, azzal egy idő után nem próbálkozom.
fokozatot váltok (felfelé, nyilván)
Izmos köhögésre ébredtem, ezek szerint tegnap nem volt akkora ostobaság megmérnem a lázamat, mint amekkorának a 35,8-as eredmény láttán éreztem. Valóban valami enyhébb megfázás miatt tört rám, hogy jaj-jaj-jaj, smirglivel bélelték ki a koponyámat. A köhögés általában már a móka vége, de a szemem még mindig be van dagadva, és mindezt tetéztem azzal, hogy hajmosás helyett a két copf (aka. macifülek) mellett döntöttem, úgyhogy ma már nem csak elkérték a személyimet (karácsonyig akciós a Strongbow! és én azt szeretem) (a másik itthon is elkommerszült cider nekem túl édes, de a Strongbow pont olyan, amilyennek lennie kell), de a pénztáros hosszasan össze is nézegetett a fényképemmel. Engesztelésül mondjuk adott vagy ötvenezer forintnyi gyűjthetős pontot, amit mások otthagytak, hah, venni fogok vízforralót, az idővel úgyis elkopik mindig.
(Egyébként tudom, ez nem azt jelenti, hogy egészséges tizenhétnek nézek ki, így húsz év távlatából túlzás is lenne, meg izé, van tükröm és pár csilliárd fényképem, tudom én ám pontosan. Nekik nagyjából mindenkit ellenőrizniük kell, aki nem tűnik meggyőzően legalább ötven évesnek, nem kisgyerekekkel és/vagy férjjel, családi méretekben vásárol, stb, és nemrég büntettek náluk ilyesmiért pénztárost. Ráadásul most tényleg úgy néztem ki, hogy az influenza végső stádiumában haldokló fiatal is lehettem volna, nem csak egy kicsit kialvatlan öreg, aki egész délelőtt azon őrjöngött, hogy őszül. De akkor is mindig nagyon vicces.)
(Egyébként tudom, ez nem azt jelenti, hogy egészséges tizenhétnek nézek ki, így húsz év távlatából túlzás is lenne, meg izé, van tükröm és pár csilliárd fényképem, tudom én ám pontosan. Nekik nagyjából mindenkit ellenőrizniük kell, aki nem tűnik meggyőzően legalább ötven évesnek, nem kisgyerekekkel és/vagy férjjel, családi méretekben vásárol, stb, és nemrég büntettek náluk ilyesmiért pénztárost. Ráadásul most tényleg úgy néztem ki, hogy az influenza végső stádiumában haldokló fiatal is lehettem volna, nem csak egy kicsit kialvatlan öreg, aki egész délelőtt azon őrjöngött, hogy őszül. De akkor is mindig nagyon vicces.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)