A jegy persze nem javult meg, miért is tette volna, és kevés izgalmasabb dolog van, mint egy angolul nem beszélő vasúti alkalmazottal tisztázni, hogy ez a helyzet, és legyen szíves, oldja meg, mert az nem elég, ha felenged engem a vonatra, mert onnan majd le is kell szállnom, sőt, hogy mit ne mondjak, ÁT. Azért sikerült, bár franciatudásom legjavát összekaparva kellett olyanokat mondanom, hogy ce ne marche pas, és a további érdeklődésre, hogy jamais, ce ne marche jamais, és komolyan, nekem ez nehezen ment, mert nem beszélni francia, ez van.
Friss, szeles-felhős idő volt, egy kis amfiteátrumban költöttem el ebédemet turisták, üzletemberek, és marha idegesítő, szünidős kisgyerekek között, fél füllel még valami idegenvezetésbe is belehallgattam, bár azt a következtetést azért magamtól is levontam, hogy Aquincum kész világváros lehetett Lutetiához képest, legalább római romokban lenyomjuk Párizst, ha már másban nem. Utána elszállítottam egy levelet az egyetemre, nem személyesen a címzettnek, de azért mégis, és aztán elmentem a helyi füvészkertbe, mert, mert hát apám elmagyarázta, hogy hol van, és ez szörnyű gonosz cselekedet volt, három óra alatt kétszer kellett átpakolnom a képeket a netbookra, mert betelt a fényképezőgép memóriája, ott virágok voltak, méghozzá sokan, méghozzá szépek, méghozzá nagyon sokan, ááá, rettenetes. De valami rengeteget fényképeztem.
Később arra jutottam, hogy azért valahol három gigánál igenis meg kell húzni a határt, valamint vásárolnom sem ártana, mert elfogyott a kenyér, és már csak egyfajta gyümölcslé van otthon (rá lehet engem szoktatni dolgokra), ezek után órákon át bolyongtam a Champs Elysée mellékutcáiban valami élelmiszerbolt után kutatva, láttam terep-Porschét, és végül kénytelen voltam elmetrózni az École Militaire-ig, mert ott legalább tudtam, hogy van rendes közért, épp csak nagyon nem esett útba. Ha már arra jártam, vettem egy dobozos Guinnesst is, és az Eiffel tornyot bámulva fogyasztottam el szerény, sörből, nektarinból és pikáns tésztasalátából álló vacsorámat, miközben nagyon rosszarcú kelet-európai cigánylányok próbáltak jótékonyságokra gyűjteni tőlem, és 1) örültem, hogy amikor egymás közt beszélnek, abba még csak nem is kevernek magyar szavakat 2) féltem, hogy a vacsorámba köpnek, amiért elhessegetem őket. Azért ezzel együtt is kellemes volt a kis piknik, és hazafelé végre nem kellett beleolvadni a vonatba, nem késtem le a buszt sem, sőt, jó járatra szálltam, komolyan, magam sem hittem el.
Odahaza még rajtakaptam a világosabb kacsaasszonyságot, hogy a teraszon totyog, amitől úgy megrettent, hogy mozdulatlanul bedermedt egy bokor mögé, és húsz percig nem rezdítette tollát sem; aztán sikerült újraindítania a rendszert, és elmenekült. Pedig már épp kezdtem aggódni, hogy mit mondok a családnak, amikor hazatérnek, nézzétek, milyen élethű kacsaszobrot szereztem nektek, ugye, hogy jobb, mint egy kertitörpe?
