Vasárnap reggel ambíciózus terveim voltak: egyrészt láttam még előző nap egy plakátot, hogy úszó piac a Szajnán, és gondoltam, az már nyilván valami, másodszor úgy néztem, ez a nap lesz az ideális arra, hogy visszatérjek Provins-ba, a méz és a rózsák városába, hogy vegyek rózsalikőrt kedvenc tettestársamnak, ha már ezidén nem tudott velem tartani. Márpedig igazi rózsalikőrt nem árulnak másutt, csak Provins-ban, és ott is csak az egyik boltban; persze lehet, hogy a többiben is, de azok vasárnap rendre zárva vannak (vaslogikával kovácsoltam tervemet, mert az megy nekem).
Leszedtem az utolsó pár szem házi feketeribizlit, és beizzadtam magam Párizs szép városába. Kiókumláltam, hogy miként lehet eljutni az Úszó Piacra, szembesültem vele, hogy egyetlen csoffadt bárkából áll, amin megfonnyadt biozöldséget lehet venni, négyszeres áron. Kicsit elkeseredtem, hogy emiatt lesz egy órával kevesebbem Provins-ban, nem mintha ott amúgy a betonba olvadáson kívül sok mást lehetett volna kezdeni, dacára annak, hogy másfél liter jéggel vágtam bele a kalandba. A vonat legalább légkondicionált volt, aludtam is rajta, és talán fordítottam is, de az biztos, hogy egy ideig csak bambán néztem, mert abban jó vagyok.
Bár Provins-ban már bekötött szemmel is megtaláltam volna a várat (mindig arra kell menni, amerre emelkedik, egyszerű), mégis fényképeztem egy kis várostérképet, mert ezúttal a Rózsakertbe akartam eljutni – tudom, hogy voltam nagyobban, szebben, sőt, hogy tulajdonképp fél nyarakat töltöttem ott, azért hat-kilenc évesen még nem figyeltem annyira, és hát az emlékeim is kissé összemosódnak. És nekem így, a nagy, döglött nyári melegben szép volt ez is, virágokkal és árnyas zugokkal teli. Sőt, az egyik kanyarban ott szikráztak életem legdúsabb ribizli-bokrai is; egy arra sétáló, idősebb házaspár ugyan rosszallóan nézte, hogy két marokkal tömöm magamba a gyümölcsöt, de látszott a bokrokon, hogy senki sem szüreteli, és hát csodálatos volt, csodálatos, én még tényleg nem láttam ilyet. Az egyik vizespalackot félig megtöltöttem ribizlivel, és hazafelé milyen jól esett a hideg, friss gyümölcslé! Fetrengtem a fűben csurom bordó kézzel, aztán egy idő után én is elszégyelltem magam, és mentem tovább. Olyan elmondhatatlanul szép sarkok voltak abban a kertben, és nem a rózsák voltak benne a legkülönlegesebbek – az alacsony kis almafák zárt lugasa, a szürke törzsek közt derengő, fehéres-zöld hortenziák… a terméskő falakra tapadó fűszernövények, a rózsaszín napernyők a teraszon. Szép volt nagyon.
Aztán felkapaszkodtam a csonka kis katedrális alá, ha már ott volt a Bolt, és vettem rózsás mindent, és mézes sört, igaz, idén más márka volt, mint tavaly, de a hagyomány, az hagyomány. Felnéztem újfent a toronyra, ami a vár, és ezúttal én futamodtam meg előle: ilyen melegben én még oda is felmásszak? Arról nem is szólva, hogy húsz perc múlva indul az a vonat, amivel talán még elérem azt a buszt, amivel, szóval hogy semmi kedvem nincs rózsalikőrökkel és mézsörökkel megpakolva hazáig gyalogolni, amikor már most sírok a fáradtságtól. Arról nem is beszélve, hogy dolgok feltörték a talpam.
Elindultam tehát, a vonatom szinte azonnal elaludtam, aztán az átszállás hősége felébresztett, és természetesen egyébként marha sokat kellett gyalogolnom, mert az állomáson véletlenül rossz buszra szálltam fel.