Jardin de Luxembourg a hőségben


És itt ülök a Luxembourg kertben, és túlnan a banda épp a Danny Boyt zúzza ezerrel.
O buddy Roy, the lich, the lich came calling
From round to round and in the air this day
And though we have all found ourselves a-falling
’Tis you, ’tis you went splat and we’re OK.
macskakaparás a helyszínről
Mivel lelkiismeretes turista vagyok, nem tarthatott vissza a dögmeleg sem; azaz gondoltam én ezt egész addig, amíg fel nem szálltam az RER-re, és utána át nem szálltam a másik vonalra. Szerencsére erre a napra egy parkból terveztem tovább menni; a park meg lett, a továbbindulás nem. Az RER B-ről leszállni olyan volt, mintha egy állott szivacsba lépne az ember, és hiába értem ki a szabad levegőre, az érzés nem enyhült. A Jardin de Luxembourg-ban ezertagú zenekar játszott filmslágereket a zenepavilonban, valamivel arrébb filmet forgattak, egy fa alatt állig felöltözött brit pár fulladozott, de az is lehet, hogy ausztrálok voltak, és a hideg viselte meg őket ennyire.


Egész Párizs ájult volt és az árnyékokban hevert, a gyerekek a pázsiton locsolták egymást ásványvízzel, a felnőttek a fák alatt kornyadoztak. Mivel úgy éreztem, én sem mondhatom már magam kisgyermeknek, behúzódtam egy árva padra, és először gépeltem, sokat (marha hasznos dolgokat írtam a netre, a statisztikák alapján nem nézte meg senki sem), aztán próbáltam rajzolni, aztán csak bármit, hogy hátha múlik tőle az idő, mert az egészen egyértelmű volt, hogy amíg nem kezd alkonyulni, az utcára nem merek kimenni, akkor a hazautat hogy kockáztatnám meg!

A fák alatt ért az egész nyár egyik legmeghittebb és leghangulatosabb pillanata, akkor is, ha nem nekem szánták, ha csak betolakodó lehettem benne. Egy közeli fa alatt háromfős család pihent: a kisgyerek aludt a babakocsiban, az anyja elhevert két összetolt széken, és alighanem szintén szunyókált, az apa pedig gitározott nekik, de halkan, hogy fel ne ébredjenek. Olyan szépen játszott, olyan természetesen, és mégis, olyan áhítattal, hogy azt úgy is élvezet volt hallani, hogy nem volt hozzá semmi közöm.


Egy idő után aztán elballagtam körbefényképezni a lényegesebb szobrokat, izé, kacsákat, nyilván a kacsák sokkal jobban érdekeltek. Az egyik szökőkútnál fürtökben hevertek az ájult amerikai nyugdíjasok, amelyik pedig még bírta, az a zenepavilont épp elfoglaló ír népzenére tapsolt lelkesen, mert minden amerikai írnek érzi magát, mindig és mindenhol. Mondjuk megértem őket, mégis csak mulatságosabb egy nép az átlagnál, például mondjuk az orosznál, aminek amúgy sem érezhetik magukat testületileg. És kényelmesen. Szóval ott már fenyegetett, hogy én is melléjük hanyatlok, aztán eszembe jutott, hogy hátha légkondicionálnak valamit a gonosz franciák is, mondjuk a gyorséttermeket. Azok még Ausztriában is jó hidegek, pedig az osztrákok nyilvánvaló tapasztalat alapján megvetik a légkondit, és még forró csokit is isznak és Sacher tortát ragacsolnak az arcukba, amint kitör a negyven fok. Az osztrákok furcsák és édesszájúak. Most viszont mellém szegődött a szerencse, mert már a következő sarkon volt egy Quick, és bár rövid magyarországi terjeszkedésük során én szerettem a szendvicseiket, most legfeljebb egy fagyit volt erőm elmajszolni a mennyei hidegben.

Illetve volt nálam bőven hideg élelem, és hát azzal is kellett kezdeni valami, úgyhogy valamikor késő délután kimerészkedtem a menedékből, és leballagtam a Szajnához. Egy híd árnyékában, a lépcsőn ülve falatoztam kecskesajtos-zöldséges tésztasalátát pármai sonkás, háromsajtos bagettel, és ittam hozzá a két (reggel még jéggel) teli vizespalack közt épp kellemesre hűlt kevéske vörösbort. A híd alatt kamaszok játszottak Vivaldit, hegedűn és szépen, turisták és a helyiek mászkáltak fel-alá, borozgattak, fecsegtek, én rajzoltam, jegyzetelgettem, és vártam, hátha idővel időbb lesz, de nem.


Persze aztán csak elindultam, mert haza is kellett még érnem. Az ötnapos jegy nem engedett le a metróba, az angolul nem tudó forgalomirányító átengedett, de a jegyet nem volt hajlandó megvizsgálni, itt már sejtettem, hogy baj lesz, mert kifelé is csak a jeggyel juthattam ki, és ha elromlott, három nap után, akkor itt vér és halál lesz. A vonaton úgy izzadtak az emberek, hogy olyat még nem láttam, legfeljebb szaunában, írni sem mertem, mert elázott volna a papír a kezem alatt. A jeggyel persze tényleg nem lehetett kimenni, mire valahogy kijutottam, elment a busz, úgyhogy megint gyalogolhattam haza, akkor már nagyon nyűgösen és sántikálva, és mint kiderült, nem csak a fáradtságtól, hanem attól is, hogy volt egy jó kétszázasnyi, nyers lyuk a talpamon. Én nem a cipőmet vásom el. Ez eldöntötte a másnapi programot is: otthon hűsöltem, és még a konyhába is csak talpélen, sziszegve és átkozódva tudtam kisántikálni. Hajnalban volt ugyan egy vihar, amikor páratlanul élénksárga volt az ég, és lélegzetvétel nélkül dörgött az ég másfél órán át, de napközben ugyanaz a dögletes hőség maradt, és igazából nem is bántam, hogy nem akarok épp sehová sem menni.