Reggel sikerült időben beérnem a városba, megtalálnom a hajót (késtem már le úgy befizetett turistáskodást, hogy száz méteren nem leltem a megfelelő buszmegállót), vételeztem szórólapot, a nyugati turisták megvető pillantásai közepette a hajókorlátnál jól beszendvicseztem, közben néztem az alagutat, ahol nemsoká eltűnik majd a hajónk, illetve ahonnan épp a váltás bárka olvadt ki nagy páragomolygás közben, mint Kharón sárga-fehérre festett, turisztikai célokra kibővített ladikja. A két hajó személyzete vidáman lepacsizott egymással, elámultam rajta, hogy kapitányunk, és egyben idegenvezetőnk milyen páratlan példánya az ún. sármőr fransziának, kicsit hosszabbra hagyott, hullámos, barna haj, napszemüveg, elegáns, de határozott vonások, pofátlan vigyor – és olyan színpadiasság, hogy az első ismertetőnél már sírva röhögtem. A templomosok szomorú történetét olyan sátáni kacajokkal fűszerezte meg, hogy az kész, szegény öreg Jacques de Molay-t azóta már végképp nem tudom komolyan venni, bár feltételezem, azért tényleg tragikus történelmi alak; csak túl sok templomossággal volt már dolgom, meg ez a sátáni kacaj, hát ez betett.
Aztán a zsilipelés is, ami így vízszinttel szemben kb. olyan volt, mintha ránk nyitották volna a zuhanyt, csak némileg koszosabb és büdösebb, meg hát nem voltam én erre felkészülve, kérem. Csak a harmadiknál jöttem rá, hogy előszedem az esernyőt, és mögé bújok, pedig akkor már majdnem mindegy volt, annyira ronggyá áztam. Az első zsilip után persze még reménykedtem, meg a forgó hidakat néztem, amiket hajóforgalom esetén lecsuknak oldalra, a kacsák meg ott alszanak alatta, és baromira nem érdekli őket, hogy mekkora monstrumok nyikorognak a fejük fölött, királyság! Később egy darabon az utcaszint fölött hajókáztunk, majd kikötöttünk, és vételeztünk egy nagyobb csapat kisiskolást, akik valami szünidős program keretében mentek fel a Villette-be, és olyan hangosak voltak, hogy még derék kapitányunk is elveszítette haragos templomosok lángján edzett hidegvérét, és a napszemüvegét lekapva rontott le az egyik zsilipelésnél, hogy ordítva visszaparancsolja a büdös kölköket a helyükre.
Pár zsilippel később felértünk a marinába, ahol szép, széles tavacskává terült a csatorna, és a túlsó végén ott volt a felvonóhíd, mármint az egész hidat felvonták, tiszta izgalom egy ilyen hajókázás! És hát akkor már majdnem célnál voltunk, lassan beúszott a képbe a Géode, és ideje volt kiszállni és megszárítkozni.
Kicsit álmos voltam, és nagyon vizes, úgyhogy a zoknimat a cipőmre teregetve elterültem a fűben, és próbáltam volna aludni egyet, de alsótagozatos kis franciák játszották a világ legviccesebb körjátékát karnyújtásnyira, nagyon aranyosak voltak, még kisebb drámák is lejátszódtak közben (az egyik, feltehetően kínai fiú nem ismerte rendesen a szabályokat, és nem volt tiszta neki, hogy ő a hunyó, amit a társai nagyon egyénien, mégis nagyon klasszikus szerepek szerint reagáltak le – volt, aki nagylelkűen hagyta volna, volt, aki nyilván csak az igazságérzete miatt szólt rá, a kislányok pedig azt nézték baromi feltűnően, ki mit csinál). Később fűcsomókat baseballoztak ásványvizes üveggel, nagyon jó fejek voltak, de nekem még mindenféle kiállítást kellett megnéznem, úgyhogy lebandukoltam a csupacső ipari komplexum felé.
Ami a tudományoknak meg az iparnak a városa, tele kiállításokkal és piros helikopterrel, előtte meg ott a Géode, amiben gömbfelületre vetítenek filmet belülről, olykor 3D-ben is, és van mellette egy tengeralattjáró is, de mire odáig jutottam volna, már lemerültem. És nem a tenger alá.
Először a még januárban kinézett Science Fiction kiállításra köszöntem be, ami lehet, hogy nagyon izgalmas volt, de határozottan nem olyan embernek, aki hallott már a műfajról, de nem film- és sorozatbolond. Például a a cylon-szívet is csak úgy körbejártam, a Star Trek uniformisokat nemes egyszerűséggel pizsamának tituláltam, a Dűne jelmezeiről meg az jutott eszembe, hogy innen akár egy metrómegállóra is simán lehet pont ilyen lebernyegeket venni a különféle afrikai árudákban, még csillog is ilyen szépen, mert ugye ám szásssszázalék nyilon.
Az állandó matematika kiállítás viszont lenyűgözött, interaktív volt és ötletes, lehetett nézni mindenféle gépeket és képeket, szépen szemléltette az okosságokat. Kicsit odébb volt általános állapot felmérő akadálypálya, de úgy éreztem, legfeljebb ülőképességem van, úgyhogy kihagytam. Meg kezdődött a jegyemhez járó vetítés odaát a Gömbben, ahol rettentő méretekben nézhettem meg, amint asztronauták szerelnek az űrben, az érdekes volt, a távoli galaxisok fantáziaképei pedig egyszerűen lenyűgözők. A film teljesen betöltötte a látóteremet, és arra gondoltam, 3D-ben én itt aztán nem néznék meg dinoszauruszos meg cápás okosságokat, mert komolyan megijednék, hogy leharapja a lábam valamelyik dög.
A Villette-ből egyszerre ennyi elég is volt, elgondolkoztam még rajta, hogy beváltom a mozijegyem, és megnézem a Midnight in Paris-t, délután hatkor, mert nekem lehet hat óra a midnájtom, ha másnak meg Párizs a Bakonya, ketten együtt meg össze tudnánk tenni a Hatkor a Bakonyban című igaz magyar filmet, azt hiszem, arról szólna, hogy pörköltfoltos felsőruházatban olcsó fröccsöt innánk egy roskatag, falusi teraszon, miközben az erdőben térképüket vesztett turisták robbannak fel a régi gyakorlótereken felejtett orosz aknákra tévedve. Vagy várjunk csak, ennyi akció azért nem lenne benne. Aztán az éjféli Párizs helyett vettem egy térdig érő, rusztikus törtfehér blúzt a leárazásban, nyilván a Bakonyra gondoltam, vagy megeshet, hogy mégsem.
