hajóval az űrhajóig

Csütörtök volt a nagy kalandok napja, a két fő program egyikét még január óta halogattam, de a másikat is már hónapokkal előbb kinéztem: sci-fi kiállítás a Villette-ben, és hajókázás a St. Martin csatornán, aminek ráadásul az a lenyűgöző tulajdonsága, hogy épp a Villette-ben van az egyik vége. Hosszas morfondírozás után arra jutottam, hogy több idő marad a kiállításra, ha a Villette-ben szállok partra, nem onnan indulok, később kiderült, hogy a tervnek nagy szépséghibája, hogy akkor végig szembezsilipezek a szinttel, és hogy az nagyon nem jó ötlet, de ennyire ne szaladjunk előre.

Reggel sikerült időben beérnem a városba, megtalálnom a hajót (késtem már le úgy befizetett turistáskodást, hogy száz méteren nem leltem a megfelelő buszmegállót), vételeztem szórólapot, a nyugati turisták megvető pillantásai közepette a hajókorlátnál jól beszendvicseztem, közben néztem az alagutat, ahol nemsoká eltűnik majd a hajónk, illetve ahonnan épp a váltás bárka olvadt ki nagy páragomolygás közben, mint Kharón sárga-fehérre festett, turisztikai célokra kibővített ladikja. A két hajó személyzete vidáman lepacsizott egymással, elámultam rajta, hogy kapitányunk, és egyben idegenvezetőnk milyen páratlan példánya az ún. sármőr fransziának, kicsit hosszabbra hagyott, hullámos, barna haj, napszemüveg, elegáns, de határozott vonások, pofátlan vigyor – és olyan színpadiasság, hogy az első ismertetőnél már sírva röhögtem. A templomosok szomorú történetét olyan sátáni kacajokkal fűszerezte meg, hogy az kész, szegény öreg Jacques de Molay-t azóta már végképp nem tudom komolyan venni, bár feltételezem, azért tényleg tragikus történelmi alak; csak túl sok templomossággal volt már dolgom, meg ez a sátáni kacaj, hát ez betett.

Aztán a zsilipelés is, ami így vízszinttel szemben kb. olyan volt, mintha ránk nyitották volna a zuhanyt, csak némileg koszosabb és büdösebb, meg hát nem voltam én erre felkészülve, kérem. Csak a harmadiknál jöttem rá, hogy előszedem az esernyőt, és mögé bújok, pedig akkor már majdnem mindegy volt, annyira ronggyá áztam. Az első zsilip után persze még reménykedtem, meg a forgó hidakat néztem, amiket hajóforgalom esetén lecsuknak oldalra, a kacsák meg ott alszanak alatta, és baromira nem érdekli őket, hogy mekkora monstrumok nyikorognak a fejük fölött, királyság! Később egy darabon az utcaszint fölött hajókáztunk, majd kikötöttünk, és vételeztünk egy nagyobb csapat kisiskolást, akik valami szünidős program keretében mentek fel a Villette-be, és olyan hangosak voltak, hogy még derék kapitányunk is elveszítette haragos templomosok lángján edzett hidegvérét, és a napszemüvegét lekapva rontott le az egyik zsilipelésnél, hogy ordítva visszaparancsolja a büdös kölköket a helyükre.

Pár zsilippel később felértünk a marinába, ahol szép, széles tavacskává terült a csatorna, és a túlsó végén ott volt a felvonóhíd, mármint az egész hidat felvonták, tiszta izgalom egy ilyen hajókázás! És hát akkor már majdnem célnál voltunk, lassan beúszott a képbe a Géode, és ideje volt kiszállni és megszárítkozni.

Kicsit álmos voltam, és nagyon vizes, úgyhogy a zoknimat a cipőmre teregetve elterültem a fűben, és próbáltam volna aludni egyet, de alsótagozatos kis franciák játszották a világ legviccesebb körjátékát karnyújtásnyira, nagyon aranyosak voltak, még kisebb drámák is lejátszódtak közben (az egyik, feltehetően kínai fiú nem ismerte rendesen a szabályokat, és nem volt tiszta neki, hogy ő a hunyó, amit a társai nagyon egyénien, mégis nagyon klasszikus szerepek szerint reagáltak le – volt, aki nagylelkűen hagyta volna, volt, aki nyilván csak az igazságérzete miatt szólt rá, a kislányok pedig azt nézték baromi feltűnően, ki mit csinál). Később fűcsomókat baseballoztak ásványvizes üveggel, nagyon jó fejek voltak, de nekem még mindenféle kiállítást kellett megnéznem, úgyhogy lebandukoltam a csupacső ipari komplexum felé.

Ami a tudományoknak meg az iparnak a városa, tele kiállításokkal és piros helikopterrel, előtte meg ott a Géode, amiben gömbfelületre vetítenek filmet belülről, olykor 3D-ben is, és van mellette egy tengeralattjáró is, de mire odáig jutottam volna, már lemerültem. És nem a tenger alá.

Először a még januárban kinézett Science Fiction kiállításra köszöntem be, ami lehet, hogy nagyon izgalmas volt, de határozottan nem olyan embernek, aki hallott már a műfajról, de nem film- és sorozatbolond. Például a a cylon-szívet is csak úgy körbejártam, a Star Trek uniformisokat nemes egyszerűséggel pizsamának tituláltam, a Dűne jelmezeiről meg az jutott eszembe, hogy innen akár egy metrómegállóra is simán lehet pont ilyen lebernyegeket venni a különféle afrikai árudákban, még csillog is ilyen szépen, mert ugye ám szásssszázalék nyilon.

Az állandó matematika kiállítás viszont lenyűgözött, interaktív volt és ötletes, lehetett nézni mindenféle gépeket és képeket, szépen szemléltette az okosságokat. Kicsit odébb volt általános állapot felmérő akadálypálya, de úgy éreztem, legfeljebb ülőképességem van, úgyhogy kihagytam. Meg kezdődött a jegyemhez járó vetítés odaát a Gömbben, ahol rettentő méretekben nézhettem meg, amint asztronauták szerelnek az űrben, az érdekes volt, a távoli galaxisok fantáziaképei pedig egyszerűen lenyűgözők. A film teljesen betöltötte a látóteremet, és arra gondoltam, 3D-ben én itt aztán nem néznék meg dinoszauruszos meg cápás okosságokat, mert komolyan megijednék, hogy leharapja a lábam valamelyik dög.

A Villette-ből egyszerre ennyi elég is volt, elgondolkoztam még rajta, hogy beváltom a mozijegyem, és megnézem a Midnight in Paris-t, délután hatkor, mert nekem lehet hat óra a midnájtom, ha másnak meg Párizs a Bakonya, ketten együtt meg össze tudnánk tenni a Hatkor a Bakonyban című igaz magyar filmet, azt hiszem, arról szólna, hogy pörköltfoltos felsőruházatban olcsó fröccsöt innánk egy roskatag, falusi teraszon, miközben az erdőben térképüket vesztett turisták robbannak fel a régi gyakorlótereken felejtett orosz aknákra tévedve. Vagy várjunk csak, ennyi akció azért nem lenne benne. Aztán az éjféli Párizs helyett vettem egy térdig érő, rusztikus törtfehér blúzt a leárazásban, nyilván a Bakonyra gondoltam, vagy megeshet, hogy mégsem.

virágok! virágok!

A jegy persze nem javult meg, miért is tette volna, és kevés izgalmasabb dolog van, mint egy angolul nem beszélő vasúti alkalmazottal tisztázni, hogy ez a helyzet, és legyen szíves, oldja meg, mert az nem elég, ha felenged engem a vonatra, mert onnan majd le is kell szállnom, sőt, hogy mit ne mondjak, ÁT. Azért sikerült, bár franciatudásom legjavát összekaparva kellett olyanokat mondanom, hogy ce ne marche pas, és a további érdeklődésre, hogy jamais, ce ne marche jamais, és komolyan, nekem ez nehezen ment, mert nem beszélni francia, ez van.

Friss, szeles-felhős idő volt, egy kis amfiteátrumban költöttem el ebédemet turisták, üzletemberek, és marha idegesítő, szünidős kisgyerekek között, fél füllel még valami idegenvezetésbe is belehallgattam, bár azt a következtetést azért magamtól is levontam, hogy Aquincum kész világváros lehetett Lutetiához képest, legalább római romokban lenyomjuk Párizst, ha már másban nem. Utána elszállítottam egy levelet az egyetemre, nem személyesen a címzettnek, de azért mégis, és aztán elmentem a helyi füvészkertbe, mert, mert hát apám elmagyarázta, hogy hol van, és ez szörnyű gonosz cselekedet volt, három óra alatt kétszer kellett átpakolnom a képeket a netbookra, mert betelt a fényképezőgép memóriája, ott virágok voltak, méghozzá sokan, méghozzá szépek, méghozzá nagyon sokan, ááá, rettenetes. De valami rengeteget fényképeztem.

Később arra jutottam, hogy azért valahol három gigánál igenis meg kell húzni a határt, valamint vásárolnom sem ártana, mert elfogyott a kenyér, és már csak egyfajta gyümölcslé van otthon (rá lehet engem szoktatni dolgokra), ezek után órákon át bolyongtam a Champs Elysée mellékutcáiban valami élelmiszerbolt után kutatva, láttam terep-Porschét, és végül kénytelen voltam elmetrózni az École Militaire-ig, mert ott legalább tudtam, hogy van rendes közért, épp csak nagyon nem esett útba. Ha már arra jártam, vettem egy dobozos Guinnesst is, és az Eiffel tornyot bámulva fogyasztottam el szerény, sörből, nektarinból és pikáns tésztasalátából álló vacsorámat, miközben nagyon rosszarcú kelet-európai cigánylányok próbáltak jótékonyságokra gyűjteni tőlem, és 1) örültem, hogy amikor egymás közt beszélnek, abba még csak nem is kevernek magyar szavakat 2) féltem, hogy a vacsorámba köpnek, amiért elhessegetem őket. Azért ezzel együtt is kellemes volt a kis piknik, és hazafelé végre nem kellett beleolvadni a vonatba, nem késtem le a buszt sem, sőt, jó járatra szálltam, komolyan, magam sem hittem el.

Odahaza még rajtakaptam a világosabb kacsaasszonyságot, hogy a teraszon totyog, amitől úgy megrettent, hogy mozdulatlanul bedermedt egy bokor mögé, és húsz percig nem rezdítette tollát sem; aztán sikerült újraindítania a rendszert, és elmenekült. Pedig már épp kezdtem aggódni, hogy mit mondok a családnak, amikor hazatérnek, nézzétek, milyen élethű kacsaszobrot szereztem nektek, ugye, hogy jobb, mint egy kertitörpe?

(persze)

Minden tuti-igaz-okos honlap szerint holnapra pont kellemesen lesz hidegebb - csak hogy még jobban zavarjon, hogy nem tudok menni a talpamon sehova sem (a konyha is kész kaland).

Igen, most hisztizek.

pszichonauta

Mert megérdemlem.

Lehet, hogy nem, de akkor is.

szegény turista panaszai

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy holnap csak akkor megyek be a turistaparadicsomba, ha enyhébb lesz az a tetves meleg, mert a mai napnak pl. nem volt semmi értelme. Majd észleltem, hogy a talpam egy folton valami piros és nyers rétegig kopott le, és arra jutottam, hogy holnap ezek szerint pihenek.

HIDEGET AKAROK!!!

Jardin de Luxembourg a hőségben

És itt ülök a Luxembourg kertben, és túlnan a banda épp a Danny Boyt zúzza ezerrel.

O buddy Roy, the lich, the lich came calling
From round to round and in the air this day
And though we have all found ourselves a-falling
’Tis you, ’tis you went splat and we’re OK.

macskakaparás a helyszínről

Mivel lelkiismeretes turista vagyok, nem tarthatott vissza a dögmeleg sem; azaz gondoltam én ezt egész addig, amíg fel nem szálltam az RER-re, és utána át nem szálltam a másik vonalra. Szerencsére erre a napra egy parkból terveztem tovább menni; a park meg lett, a továbbindulás nem. Az RER B-ről leszállni olyan volt, mintha egy állott szivacsba lépne az ember, és hiába értem ki a szabad levegőre, az érzés nem enyhült. A Jardin de Luxembourg-ban ezertagú zenekar játszott filmslágereket a zenepavilonban, valamivel arrébb filmet forgattak, egy fa alatt állig felöltözött brit pár fulladozott, de az is lehet, hogy ausztrálok voltak, és a hideg viselte meg őket ennyire.

Egész Párizs ájult volt és az árnyékokban hevert, a gyerekek a pázsiton locsolták egymást ásványvízzel, a felnőttek a fák alatt kornyadoztak. Mivel úgy éreztem, én sem mondhatom már magam kisgyermeknek, behúzódtam egy árva padra, és először gépeltem, sokat (marha hasznos dolgokat írtam a netre, a statisztikák alapján nem nézte meg senki sem), aztán próbáltam rajzolni, aztán csak bármit, hogy hátha múlik tőle az idő, mert az egészen egyértelmű volt, hogy amíg nem kezd alkonyulni, az utcára nem merek kimenni, akkor a hazautat hogy kockáztatnám meg!

A fák alatt ért az egész nyár egyik legmeghittebb és leghangulatosabb pillanata, akkor is, ha nem nekem szánták, ha csak betolakodó lehettem benne. Egy közeli fa alatt háromfős család pihent: a kisgyerek aludt a babakocsiban, az anyja elhevert két összetolt széken, és alighanem szintén szunyókált, az apa pedig gitározott nekik, de halkan, hogy fel ne ébredjenek. Olyan szépen játszott, olyan természetesen, és mégis, olyan áhítattal, hogy azt úgy is élvezet volt hallani, hogy nem volt hozzá semmi közöm.

Egy idő után aztán elballagtam körbefényképezni a lényegesebb szobrokat, izé, kacsákat, nyilván a kacsák sokkal jobban érdekeltek. Az egyik szökőkútnál fürtökben hevertek az ájult amerikai nyugdíjasok, amelyik pedig még bírta, az a zenepavilont épp elfoglaló ír népzenére tapsolt lelkesen, mert minden amerikai írnek érzi magát, mindig és mindenhol. Mondjuk megértem őket, mégis csak mulatságosabb egy nép az átlagnál, például mondjuk az orosznál, aminek amúgy sem érezhetik magukat testületileg. És kényelmesen. Szóval ott már fenyegetett, hogy én is melléjük hanyatlok, aztán eszembe jutott, hogy hátha légkondicionálnak valamit a gonosz franciák is, mondjuk a gyorséttermeket. Azok még Ausztriában is jó hidegek, pedig az osztrákok nyilvánvaló tapasztalat alapján megvetik a légkondit, és még forró csokit is isznak és Sacher tortát ragacsolnak az arcukba, amint kitör a negyven fok. Az osztrákok furcsák és édesszájúak. Most viszont mellém szegődött a szerencse, mert már a következő sarkon volt egy Quick, és bár rövid magyarországi terjeszkedésük során én szerettem a szendvicseiket, most legfeljebb egy fagyit volt erőm elmajszolni a mennyei hidegben.

Illetve volt nálam bőven hideg élelem, és hát azzal is kellett kezdeni valami, úgyhogy valamikor késő délután kimerészkedtem a menedékből, és leballagtam a Szajnához. Egy híd árnyékában, a lépcsőn ülve falatoztam kecskesajtos-zöldséges tésztasalátát pármai sonkás, háromsajtos bagettel, és ittam hozzá a két (reggel még jéggel) teli vizespalack közt épp kellemesre hűlt kevéske vörösbort. A híd alatt kamaszok játszottak Vivaldit, hegedűn és szépen, turisták és a helyiek mászkáltak fel-alá, borozgattak, fecsegtek, én rajzoltam, jegyzetelgettem, és vártam, hátha idővel időbb lesz, de nem.

Persze aztán csak elindultam, mert haza is kellett még érnem. Az ötnapos jegy nem engedett le a metróba, az angolul nem tudó forgalomirányító átengedett, de a jegyet nem volt hajlandó megvizsgálni, itt már sejtettem, hogy baj lesz, mert kifelé is csak a jeggyel juthattam ki, és ha elromlott, három nap után, akkor itt vér és halál lesz. A vonaton úgy izzadtak az emberek, hogy olyat még nem láttam, legfeljebb szaunában, írni sem mertem, mert elázott volna a papír a kezem alatt. A jeggyel persze tényleg nem lehetett kimenni, mire valahogy kijutottam, elment a busz, úgyhogy megint gyalogolhattam haza, akkor már nagyon nyűgösen és sántikálva, és mint kiderült, nem csak a fáradtságtól, hanem attól is, hogy volt egy jó kétszázasnyi, nyers lyuk a talpamon. Én nem a cipőmet vásom el. Ez eldöntötte a másnapi programot is: otthon hűsöltem, és még a konyhába is csak talpélen, sziszegve és átkozódva tudtam kisántikálni. Hajnalban volt ugyan egy vihar, amikor páratlanul élénksárga volt az ég, és lélegzetvétel nélkül dörgött az ég másfél órán át, de napközben ugyanaz a dögletes hőség maradt, és igazából nem is bántam, hogy nem akarok épp sehová sem menni.

méz, rózsák, ribizli!!!

Vasárnap reggel ambíciózus terveim voltak: egyrészt láttam még előző nap egy plakátot, hogy úszó piac a Szajnán, és gondoltam, az már nyilván valami, másodszor úgy néztem, ez a nap lesz az ideális arra, hogy visszatérjek Provins-ba, a méz és a rózsák városába, hogy vegyek rózsalikőrt kedvenc tettestársamnak, ha már ezidén nem tudott velem tartani. Márpedig igazi rózsalikőrt nem árulnak másutt, csak Provins-ban, és ott is csak az egyik boltban; persze lehet, hogy a többiben is, de azok vasárnap rendre zárva vannak (vaslogikával kovácsoltam tervemet, mert az megy nekem).

Leszedtem az utolsó pár szem házi feketeribizlit, és beizzadtam magam Párizs szép városába. Kiókumláltam, hogy miként lehet eljutni az Úszó Piacra, szembesültem vele, hogy egyetlen csoffadt bárkából áll, amin megfonnyadt biozöldséget lehet venni, négyszeres áron. Kicsit elkeseredtem, hogy emiatt lesz egy órával kevesebbem Provins-ban, nem mintha ott amúgy a betonba olvadáson kívül sok mást lehetett volna kezdeni, dacára annak, hogy másfél liter jéggel vágtam bele a kalandba. A vonat legalább légkondicionált volt, aludtam is rajta, és talán fordítottam is, de az biztos, hogy egy ideig csak bambán néztem, mert abban jó vagyok.

Bár Provins-ban már bekötött szemmel is megtaláltam volna a várat (mindig arra kell menni, amerre emelkedik, egyszerű), mégis fényképeztem egy kis várostérképet, mert ezúttal a Rózsakertbe akartam eljutni – tudom, hogy voltam nagyobban, szebben, sőt, hogy tulajdonképp fél nyarakat töltöttem ott, azért hat-kilenc évesen még nem figyeltem annyira, és hát az emlékeim is kissé összemosódnak. És nekem így, a nagy, döglött nyári melegben szép volt ez is, virágokkal és árnyas zugokkal teli. Sőt, az egyik kanyarban ott szikráztak életem legdúsabb ribizli-bokrai is; egy arra sétáló, idősebb házaspár ugyan rosszallóan nézte, hogy két marokkal tömöm magamba a gyümölcsöt, de látszott a bokrokon, hogy senki sem szüreteli, és hát csodálatos volt, csodálatos, én még tényleg nem láttam ilyet. Az egyik vizespalackot félig megtöltöttem ribizlivel, és hazafelé milyen jól esett a hideg, friss gyümölcslé! Fetrengtem a fűben csurom bordó kézzel, aztán egy idő után én is elszégyelltem magam, és mentem tovább. Olyan elmondhatatlanul szép sarkok voltak abban a kertben, és nem a rózsák voltak benne a legkülönlegesebbek – az alacsony kis almafák zárt lugasa, a szürke törzsek közt derengő, fehéres-zöld hortenziák… a terméskő falakra tapadó fűszernövények, a rózsaszín napernyők a teraszon. Szép volt nagyon.

Aztán felkapaszkodtam a csonka kis katedrális alá, ha már ott volt a Bolt, és vettem rózsás mindent, és mézes sört, igaz, idén más márka volt, mint tavaly, de a hagyomány, az hagyomány. Felnéztem újfent a toronyra, ami a vár, és ezúttal én futamodtam meg előle: ilyen melegben én még oda is felmásszak? Arról nem is szólva, hogy húsz perc múlva indul az a vonat, amivel talán még elérem azt a buszt, amivel, szóval hogy semmi kedvem nincs rózsalikőrökkel és mézsörökkel megpakolva hazáig gyalogolni, amikor már most sírok a fáradtságtól. Arról nem is beszélve, hogy dolgok feltörték a talpam.

Elindultam tehát, a vonatom szinte azonnal elaludtam, aztán az átszállás hősége felébresztett, és természetesen egyébként marha sokat kellett gyalogolnom, mert az állomáson véletlenül rossz buszra szálltam fel.

bummer

Tegnap este annyira arra figyeltem, hogy legyen elég kacsa-kenyér Margaretnek, hogy nekem nem maradt reggelire.

szivárványos Párizs

Hamleték után én is találkoztam David Carradine-nel, mostanában hosszú a haja és fekete, és fekete bőrkesztyűt és erősen túlméretezett fekete bársonycilindert hord. Ha este láttam volna, félek, hogy az agyamat akarja; kiharapni, nyersen.

macskakaparás a helyszínről

Másnap a család elindult megmászni az Alpokat, én pedig egyedül maradtam egy teli hűtőszekrénnyel és egy ötnapos turistajeggyel (valamint jelentős létszámú borokkal és cidre-ekkel) (nem, nem írtam el, az arrafelé nem cider, hanem cidre). Még meg sem ebédelhettem, amikor jött a telefon, hogy most mondták a rádióban, hogy Párizsban épp aznap délután van az aktuális Gay Pride, biztos érdekes és látványos, nem? A franciáknak ez tényleg egy turisztikai esemény, nem úgy, mint idehaza, ahol lassan már azt akarják elhitetni az emberekkel, hogy az életük minden pillanatában acsarogva rózsazsín tangás seggüket rázó ratyik miatt születik kevesebb gyerek, nem azért, mert kiszámíthatatlan és élhetetlen egy patkánylyuk ez az ország. Irigylem a franciákat, amiért náluk ez egy turisztikai esemény, és nem a többség frusztrációjának levezetésére kiválóan alkalmas belpolitikai rendezvény.

Aznap már kezdett nyúlós és taknyos hőség lenni, az ingázóvonaton persze se légkondi (ugyanmár), se ablak, a városban állt a dunszt. A Notre Dame felől közelítettem meg az eseményt, egyrészt, mert a Norte Dame-ot szeretem, másrészt, mert onnan volt kézenfekvő, útközben találkoztam David Carradine bársonycilinderes zombijával, és valami hídnál csatlakoztam a menethez. Mindenfelé zordon, turbános-szakállas férfiak álltak az utcán, vadul lengették az öklüket – fényképeztek, meg vigyorogtak, mint a vadalma, elvégre ez turizmus, hozza a pénzt, az meg jó mindenkinek, nem? Persze a felvonuláson azért legalább egy kamiont kapott az is, hogy jövőre tessék az egyneműek házasodására szavazni, ami ellen nekem az ég egy adta világon semmi kifogásom, szerintem a heteroszexuális házasságok jelentős része legalább olyan elhibázott. Az útkereszteződésekben vattacukor és ásványvíz árusok hemzsegtek, mint bármi más tömegünnepélyen, a buszmegállók tetején kamaszkölykök ültek és táncoltak, elvégre szünet volt és nyár, és mekkora poén egy buszmegálló tetején táncolni, és minden tele volt az eseményre érkezett, felszivárványozott külföldiekkel.

A hőség ugyanolyan, csak itt gay motorosok vannak, nem gój motorosok.

macskakaparás a helyszínről

A Bastille-nál felállított színpadon valami ép ésszel elviselhetetlen popzene zúzott, arab kisgyerekek követeltek csillámló pónis lufit az anyjuktól, leszbikus brit párok ültek büszkén egy üveg bor mellett a kávézó teraszán, rohamrendőrök vártak a fák között. Legyalogoltam a Place des Vosges-ig, leültem egy padra, a túlsó szélére leült egy nagyon szép, nagyon öltönyös kisfiú, nagyon sértetten, nagyon agresszívan megkérdezett valamit, majd miután felfogta, hogy turista vagyok, lelkesen elmagyarázta, hogy ő egy dizájner ékszerüzletben eladó, és nézzem meg a Quartier Latint. Ezt a közjátékot azóta sem értem, ennyire azért nem néztem rá csúnyán csak azért, mert szép (bár bevallom, zavart, hogy odatolta mellém a tökéletességét, az ilyesmire érzékeny vagyok, meg féltékeny).

Rejtett park-udvarokon átbotorkálva lejutottam a városházáig, ami elé épp ligetet telepítettek, ez a Jardin Ephemere nagyon jó ötlet, sokkal kellemesebbé és élhetőbbé tette az amúgy is szép teret, és a fiatalok ki is használták, hogy a ládás fák tövében jól lehet egy-egy üveg borral beszélgetni. Én szeretem a franciákat, tudnak élni, tudnak szépen élni – nem mintha mi nem söröztünk volna a hársillatú Dunaparton, áradáskor, és egyéb kellemes helyszínek, de azért mindig jó látni, ha mások is tudják, mit kell csinálni a nyári estékkel.

Otthon aztán én is tudtam, mit kell csinálni a nyári estével, miután a kacsák elvitték a száraz kenyeret, kitelepedtem a kertbe a délután szerzett Navigatorral. Ez volt addigi életem legerősebb söre – a maga 13 százalékával jó néhány borra is köröket vert, és amikor megláttam a boltban, azonnal tudtam, hogy ezt már csak azért is ki kell próbálnom, mert hogy lehet egy sör ilyen erős. Az előző csúcstartóval, a cseh Primatorral ellentétben ez nem volt malátás, csokoládés, sűrű és dús, ez egyszerűen csak erős volt. Ízre, mint akármelyik sör, hatásra pedig mintha lehúztam volna egy üveg bort.

Nem kellett ringatni aznap este. Aludtam, mint a tej.