A néni a banyatankkal a kávézó széle felől érkezett, átnyúlt a korláton, és elkezdte fogdosni a kávémat. Amikor némileg sértetten ráförmedtem, hogy az egy teljesen friss kávé, és nagy szükségét érzem, hogy én használjam fel rendeltetésszerűen, azzal védekezett, hogy az előbb itt hagyott egy kávét, és meg akarta nézni, ez nem az-e. Majd megnyugtatott, hogy nem az, és ne féljek, ő elhiszi nekem, hogy nem loptam el a kávéját.
Néztem rá nagyon elképedve. Még én örüljek, hogy elhiszi, hogy nem nyúltam le a kávéját, amit ott hagyott, és amit nyilván már kidobott a személyzet? És... És egyáltalán, mi ez, hogy benyúl az asztalomra? Meg... Megkérdezni? Az nem jutott az eszébe? Mit képzel ez, hogy csak úgy odanyúl egy asztalra, és elemelne onnan egy italt? Száradna le az ilyennek a keze. Akkor is, ha esetleg tényleg ott hagyott öt perccel előtte egy kávét. Kérdezni. Kérdezni, udvariasan, nem fogdosni más poharát. Megáll az eszem. Komolyan megáll az eszem.
