bécsi kiruccanás

Na, hát az úgy volt, hogy jött volna az őrült amerikai, aki az utolsó egy hetet azzal töltötte, hogy rinyált, hogy jaj, de igazából neki most sok munkája van (amikor erre felvetettem a laptop nevű csodálatos varázslatot, mondta, hogy de ő idegen, vad vidékekre nem szereti elhozni a gépet, mert még valami baja esne), én pedig nem voltam túl empatikus, mert nekem is sok munkám volt, például azzal, hogy felkészítsem a lakást a fogadására, meg mással is, amivel lényegesen szívesebben foglalkoztam volna, mint hogy kitaláljam, hová lehetne majd leteríteni a vendégmatracot. Aztán csütörtök éjjel, amikor már javában a repülőn kellett volna ülnie, bejelentette, hogy nem jön, de minden ki van fizetve a bécsi kirándulásra, nyugodtan menjek el nélküle, és akkor elég morcos voltam, és úgy döntöttem, ha ilyen hülye, hogy nem jön, hát én el is megyek nélküle.

Ennek megfelelően kiváló három napot töltöttem Bécsben (lényegesen nyugodtabb három napot, mint amúgy töltöttem volna), jártunk a Praterben este, ittunk Kozelt a kocsmában, aminek idehaza is minden utcában van klónja, és ettem rántottás knédlit egy klasszikus bécsi kávéházban, aminek idehaza is néhány utcában van klónja. Vasárnap délelőtt a belvárosban csavarogva zenét hallottunk kiszűrődni egy templomból, bementünk, és egy Haydn hangverseny próbájára estünk be. Este a piros hajú fényképészlánnyal megnéztük a bécsi Operában az Aidát - lenyűgöző volt, de azért nekem továbbra is a Don Carlos a kedvencem, köszönöm szépen. Hétfőn sütkéreztem a napfényben, hideg szélben bolyongunk a Belvedere parkjában (azért nehéz lett volna komolyan eltévedni a vállig érő, geometrikus díszbokrok között), majd kávéztunk egy igen kellemes teraszon, ahol C. volt az egyetlen nem magyar, a pincéreket is beleértve (C. időnként megkérdezte, hogy ugye jól hallja, hogy ma Bécs belvárosában mindenki magyar, és lelkendezett, hogy ez mennyire gyönyörű nyelv). hazafelé alig fértem fel a vonatra, olyan tömeg volt, hogy három ázsiai fiatalember a lépcsőn utazott egész Kelenföldig (akkor leültek a hátralevő 10 percre). A Blahán egyszer csak egy raj szappanbuborék úszott elő a semmiből, talán a pirosnál álló egyik kocsiból fújhatták közénk, egészen meseszerű volt, és meglehetősen... éjjelietlen.

Aztán voltak olyan részletek is, mint amikor hirtelen hagymás halas szendvicset kellett ennem az utcán, és ordítva zavartam el a kéregetőt, aki megzavart volna ebben az élvezetben (I'm not giving you money. No. I said no. No. Go away. Go. A. Way.), de ez igazából annyira mind nem érdekes.

(képek többen-szebben-nagyobban)