Az a leglátványosabb abban, hogy beteg vagyok, hogy csokit eszem. Úgy napi másfél Merci szeletkét, de akkor is, a csokival engem ritkán lehet motiválni, általában ajándékba kapom, ajándékba tovább is adom. A másik pedig, hogy ilyenkor mindig ragad a tenyerem, mármint ha beteg vagyok, nem ha csokit eszem, de attól még idegesítő, úgy kell kivésnem a kezemből az egeret meg a bögrét minduntalan.
Folyamatos írói válságom folyamatában tipródom épp, a kovácsok következő részéről most döntöttem el, hogy tényleg minősíthetetlen, és mennie kell; de igazából már az előzőek sem olyanok, amilyennek lenniük kellene, most majd duzzogva befordulok a sarokba, és azon gondolkozom pár hónapig, hogy meddig kell törölni az egészet. Ezen kívül novellát is próbálok írni, de azt a jelzőhalmozást, Istenem, mikor szoktam én erre rá, nemsokára már Miéville stílusa is szikárnak hat majd az enyém mellett.
És rájöttem, mit akarok rajzolni, valamint, hogy nem találok hozzá referencia fotókat. (Ez esetben kénytelen lennék giccshalmazt rajzolni helyette, de azzal baromira nem békélt meg ám még az én lelkem.)
Képtelen vagyok megszeretni az Aidát, pedig hallgatgatom, igazából lehet, hogy egy Verdi operát lehet szeretni nagyon, egyet eléggé, és a többi onnantól már unalmas - vagy az zavar, hogy hiába láttam élőben, minden egyes szereplő ellenszenves volt benne, vagy legalábbis nem tudok rájönni, hogy miért lennének szerethetőek. Lehet, hogy az énekesek hibája (bár lenyűgöző hangjuk volt, és némelyik még jól játszott is), de nem tudták velem elhitetni, hogy azok ott emberek, és nem csak szerepek. Valahogy nem izé, elég motiváltak nekem ezek a karakterek, mit tudom én, még Amneris őrjöngése is olyan unalmas, pedig elvben nincs sok különbség közte és a szintén féltékenységében tomboló Eboli közt, jó, tudom, nyilván egy ujjongva idealista Posa márki hiányzik nekem, vagy legalább egy apai féltésbe beleőrült Rigoletto, Amonasro nem a leghasználhatóbb vegyülete a kettőnek.
A Kyuss-előzenekar Waxy lemeze viszont ott van, ahol lennie kell, a toppon rajta.
