Előtte még volt olyan, hogy Danny C. koncert, és Dannyfürtös a szívemnek egy olyan csücske, akit viszonylag gyakran megrugdosnék azért, mert akkora idegesítő istenbarma, de aztán mindig rájövök (ahogy a junior soulreaperekkel is megbeszéltük), hogy igazából olyan, mint egy meglehetősen nehéz felfogású hatéves kiskölyök, nem lehet rá kitartóan haragudni, mert nem direkt hülye, és nyilván magának okozza a legtöbb nyűgöt a marhaságaival.
Szóval elmentem a koncertre, nagyon kis aranyos volt, az előzenekar alatt először magamba roskadva azon gondolkoztam, hogy de hát ezek pont azt csinálják zenében, amit én akarok szórakoztató irodalomban, mármint kombinálnak angolszász rétegáramlatokat a magyar népi hagyományokkal (cseréljük le a fantasy-t grunge-ra, és kész a képlet), és akkor lényegesen jobban kéne, hogy tetsszen, nem? Aztán kimentünk sört inni, és rájöttem, hogy az a bajom az egésszel, hogy nagyon egyszerű sémákat használtak - és bármilyen fülbemászóak voltak is, túl egyszerűek voltak ahhoz, hogy ne érezzem valahol átverésnek. Tessék bonyolítani, kéremszépen. A didgeridoo viszont viccesen megdobta a dolgot.
Danny ugyanolyan volt, mint mindig, időnként hisztizett egy kicsit, aztán ügyesen elzenélgetett, már megint rajta volt a hülye fehér sapkája, és lecsalta az utolsó számnak beígért Stairway to Heaven-t. A ruhatárnál összefutottunk, és pár szóban megbeszéltük, hogy nagyon rossz passzban van, de azért A Gyűrűk Ura hangoskönyvvel bármikor el tud aludni, különösen a Bakföld és Brí közti részen, mert az megnyugtatja (ezt elhiszem, egy jól megválasztott hangoskönyv tényleg olyan, mintha a szüleink olvasnának nekünk mesét, kis időgép gyerekkorunkba). Úgy látszik, mély benyomást tehetett rá gyakorló tolkienizmusom, mert nem ez az első eset, hogy a hobbit-tünde tengellyel kapcsolatos élményeit osztja meg velem.
Utána még pedig annyi volt, hogy rettenetesen megfáztam, és megint szörnyetegek költöztek a torkomba.
