Egyébként teljesen igaza volt tegnap a gépnek, épp minősíthetetlenül hisztiztem úgyis, és hisztizni nem elegáns. Márpedig a családunk vonzódik az elegáns dolgokhoz, hétfőn például ennek a jegyében nézegettünk nekem hosszasan bársony- és csipke estélyiket hozzájuk illő kabátkával, három kör whisky után, elképesztő mennyiségű krumplipüré előtt. Az önbizalmamnak nem tett jót, hogy minden második mondat az volt, hogy ugye, azért el fogok menni fodrászhoz, ennyire nem éreztem gondozatlannak a kazlat, de ezek szerint tévedtem. Egyébként gyűlölöm a fodrászokat, és nem akarok szép lenni, különösen most nem, a legszívesebben bemásznék az ágyba, és áprilisig ki sem fordulnék a fal felől. Esetleg azután sem.
Persze most is hisztizek (és az nem elegáns), de annyira nem lehet minősíthetetlen, mint a tegnapi volt, mert még nem formatálta magát hirtelen bánatában a gépem.
A borzasztóan idegesítő amerikai baráti lelkesedésből ismét Budapestre utazik, és felajánlotta, hogy menjünk át Bécsbe, találkozzunk az ott tavaszoló, közös török ismerősünkkel (neki fogadott unokája, nekem régi fórumozótársam), és nézzünk kettesben Verdi operát, mert nekem biztos az az álmom, de nekem valójában az az álmom, hogy emberek megkérdezik, mi az álmom, mielőtt átrepülnék az Atlanti-óceánt a saját hagymázos képzelgéseiket követve. Ennek ellenére nem mondtam nemet, mert nem jutott eszembe, hogyan mondhatnék civilizáltan nemet, ha egyszer mire nekem is szólt, már mindent megvett meglepetésből, hogy nekem örömet okozzon; nem tudom, ilyenkor hogyan lehet civilizáltan elmagyarázni, hogy nem, nem okozott örömet, épp ellenkezőleg, kidobott az ablakon egy csomó pénzt azért, hogy nekem hónapokig tartó, hisztérikus fejfájásom legyen. Arra gondoltam, az a legideálisabb a világbéke szempontjából, ha a megváltoztathatatlan helyzet ismeretében úgy teszek, mintha tulajdonképp tényleg örülnék az egésznek, de ahogy közeleg a bécsi kirándulás, egyre kevésbé megy. Mert nem örülök az egésznek, mert nem tudom viszonozni a meglepetését, és nem is akarom, mert nem kértem, de zavar, hogy mégis illene, legalább kedvességgel.
Hazafelé menet aztán a hideg nagyon szurkálta a szememet, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem bőgök, ellenben apró hószilánkok esnek át a szempillámon. Rögtön tudtam, hogy ez a Hókirálynő széttört tükre, aztán egyszer csak majd expedíciót kell utánam küldeni Lappföldre vagy Finnországba, bár igazából lehet, hogy nem is kell, ott van elég vodka, ott jól leszek.
Még múlt csütörtökön befejeztem egy novellát, azóta sem tudom eldönteni, valóban novella-e, vagy esetleg egy hosszabb történet nyitójelenete; az még annyira nem bántana, de ott az a zavaró gondolat is, hogy egyáltalán egyik sem, csak valami irodalmilag értékelhetetlen érzelmi kitörés. Láttam olyat másoktól is, az a legidegesítőbb benne, hogy az elkövetője képtelen felismerni, mindenki másnak pedig olvasni is kínos, úgyhogy most ettől félek.
Elkezdtem két másik novellát is, az egyikről már tavaly nyár óta mindent tudok a megfogalmazásán kívül - tudom, mi történik benne, csak azt nem, hogyan mondjam el, hogy iszonyatos legyen érzelgős helyett. A másik története is megvan, csak egyfolytában letér plusz jelenetekre, te jóságos ég, hol van már az, amikor tömör és feszült dolgokat írtam. Valahol a tavalyi hó mellett.
Erre kinézek az ablakon, és szakad az idei hó.
Befejeztem két cikket, ha lenne elég rézdrótom, csinálnék egy ehhez (Sárkány a sütőben - sárkányfigura házilag) hasonló cikket hajlítható-mozgatható plüss háromfejű sárkány témában, de ahhoz vörösréz kell, és az bizony elfogyott a nyulakra.
