Olyan szinten riaszt és lebénít és undorít az internetről áradó reménytelenség és tajtékos, hörgő mocsok, elég egy-egy cikk kommentjeihez benéznem, és már inkább én is rúgok tovább, mert elviselhetetlen. Tegnap komolyan elgondolkoztam rajta, hogy le kéne mondanom az itthoni netet, csak akkor az a 20-30% is elveszne, amit kedvelek benne, a képregények, a zenék, az éjjeli beszélgetések. De elég egy-két linkre rákattintanom, hogy az a kis szilánknyi emberség szűkölve menekülni akarjon bennem, és úgy érezzem magam ebben az egész világban, mint akit körbevettek, sarokba szorítottak, és mindenhonnan csak ütnek.
Most aztán mentem, elszívtam egy cigit (közel két hónap után tegnap eljutottam a világgyűlölség azon fokára, hogy újra vettem egy dobozzal, mert már az sem volt elég keserű, hogy marokszám rágcsáltam a kávébabot), és úgy döntöttem, hogy elmondom, az emberek azért szörnyültek el, azért csúnyák és torzak és ijesztőek, mert boldogtalanok, mert elhitték, mert elhitették velük, hogy sem joguk, sem esélyük nincs boldognak lenni. És okuk többnyire tényleg egész kevés van, de még akinek lenne, ilyen légkörben az is megfullad, és a förtelem kiül az arcára is, de úgy, hogy az öreg németalföldi rémfestők is sikoltva menekülnének előle.
És eldöntöttem, hogy amint kilábalok a megfázásból, csak térd fölé érő szoknyában járok, és minden áldott nap foglalkozom szép dolgokkal és szép gondolatokkal, és nem, nem, nem vagyok hajlandó elsüllyedni ezzel az országgal a mocsárba.
