Szeretnék írni a nyári alkonyokról, amikor olyan lustán és melegen hever el az este a városon, hogy a gondolatok elalszanak, és az érzések és érzékek uralkodnak el helyettük, és soha olyan éles nem lehet a fák illata, az úton dübörgő autók hangja, mint épp ilyenkor.
Persze erről viszonylag nehéz valóban hitelesen írni, miközben két kupac munka kerülésével vagyok épp elfoglalva, és valahogy szeretném visszaterelgetni a beszűrődő benzingőzbe és sirályrikoltásba menekült gondolataimat, mert sajnos határidők is léteznek, és nem járja, hogy három csésze kávétól rögtön erőt vesz rajtam a lánglelkű költészet.
És mostanában a bortól mindig nagyon fejfájós vagyok, még az 1996-ban ezüstérmet nyert bordeaux-i csodabortól is, és egyébként úgy nem jó aludni sem. És mostanában már részegen is csak unalmas hülyeségeket beszélek, régen legalább izgalmas hülyeségeket beszéltem, vagy csak a távolság köde szépíti meg.
És oly mértékben megnövekedett a hajam, hogy múltkor már egy hirtelen előkapott fél zoknival kellett összecsomóznom, nehogy fürdés közben vizes legyen.
És amúgy igen, határozottan rossz hatással van rám, ha Baudelaire-t és Rimbaud-t olvasok szabadidőmben, bár ha orvosi szaklapokat olvasnék, azokat egyrészt még ennyire sem érteném, másrészt oldalanként hat halálos betegséget diagnosztizálnék magamon, azonnal és tíz évre visszamenően.
(Tegnap pedig elfelejtettem, hogy július nyolc van, és Living Colour a Zöld Pardonban, és most vigasztalhatatlan vagyok. Már megint nem tudtam szerelmet vallani Doug Wimbishnek. Illetve megnézni végre élőben is a megejtő ajkú Corey Glovert.)