Tulajdonképp akár írhatnék is, de nem nagyon történik velem semmi azon kívül, hogy fáradt vagyok. És a billentyűzetem kezd elpusztulni, végül is már több, mint egy éve rendszeresen leöntöm kávéval és narancslével, kész csoda, hogy egyáltalán még működik. Érdekes jelenség még, hogy szinte mindig azt álmodom, hogy valamiért kirúgnak, és kezd aggasztani, hogy ilyenkor mindig elönt a megkönnyebbülés - valószínűleg szabadságra kellene mennem, de még jó három hétig nem lehet, és utána is odahaza fogok fordítani pihenés helyett. Egyébként a visszatérő kirúgás-motívum mellett álmomban még fejjel lefelé fordult, spirális sorstornyokban is jártam, és miért van az, hogy mások legalább néha úgy kelnek föl, hogy nem ment át az agyukon a fél szürrealizmus.Szerdán voltam meglepetés Meshuggah koncerten, tényleg meglepetés volt, feltehetően nekik is, a legendák szerint a fellépés előtt nem egész huszonnégy órával találták ki, hogy mondjuk legyen koncert. Ahhoz képest olyan teltház volt, hogy nem csak a koncertterembe nem lehetett beférni, de a létesítménybe sem, és bizony, voltak akik kinn ragadtak. Őket sajnáltam egy kicsit, mert lehet, hogy tényleg rajongtak, én pedig csak úgy lesétáltam, hogy hát a Meshuggah az egy ilyen igen energikus zene, és milyen jó lesz arra ugrálnom nekem.
Jó is volt, amúgy.
Még sok ilyet.
A kopasz frontembereket továbbra is szeretem.
Ettől eltekintve azonban tényleg nagyon szürkék ezek a mostani hétköznapik, a monotóniát csak a huszadik púpnak bevállalt munka szabályosan szellemi fogyatékos koordinátorlánya töri meg, ő például felhívta rá a figyelmemet, hogy a szószedetet nem kell lefordítani (és a szótárt sem, remélem), és a munkahelyemen a szintén agyhalott, de legalább nagyon agresszív német ügyfelek - sajnos egyikük sem a jó irányba. A csütörtök délutánt például azzal töltöttem, hogy három órán keresztül megpróbáltam elindítani az ügyfél saját maga tervezte jelentéskészítő programocskáját (amit a múlt héten a rendszergazda körülbelül négy órán át telepített sűrű és válogatott káromkodások közepette), és aztán hosszas szenvedés után úgy mentem haza, hogy engem péntek reggel biztos kirúgnak, amiért nem sikerült, de legalább tényleg megkönnyebbülés lesz, hogy nem kell többet ezzel kínlódnom. Aztán nem rúgtak ki, bár az ügyfél már reggel nyolckor jelezte, hogy de és a kutatás; a főnökasszony szerencsére megértően viszonyult a dologhoz, amikor látta, hogy könnyek közt ülök egy vadidegen gépnél, és harminc oldalnyi kinyomtatott útmutatóból próbálom kikeresni az utolsó jelszót.
Ami egyébként öt sorba elhelyezett 164 (!!!) betű volt, tipikusan jelszó méretű és formájú tárgy.
Mindenesetre túléltem, most már csak vasárnap estig kell szószedethiánnyal és goblin tájszólással megküzdve legyilkolnom azt a huszadik púpot, és aztán boldogan visszakanyarodhatok az egyre rövidebb időre besűrűsödő Jordan könyv elé, és még jövő héten is a kolléganőm nélkül intézhetek vagy másfél tucat kutatást (és ami még jön) egymagam.
De ellenben viszont addig még elmegyünk bulizni is, mert úgy szép az élet, ha zajlik, ugye?
