Bár valahol mélyen örülök, hogy az előző bejegyzés többek szerint is kiválóan megállná a helyét a modern költészet soraiban és versszakaiban, valójában tényleg nem versnek szántam, valójában tényleg ennyire szilánkosak voltak a gondolataim, semmi több.Ma semmivel sem jobb, azaz inkább egy kicsit rosszabb, mert most meg olyan fejfájásom van, hogy a reggeli kávémtől is érzékeny búcsút vettem, a fejfájáscsillapító pedig nem hat, csak rátesz még egy lapáttal a hányingeremre. Olyan rossz, hogy még csak sírni sem volna kedvem. De majd elmúlik. Mindjárt. Biztos vagyok benne.
Izgalmas dolgok nem történtek, a hétvégén szokás szerint erdei ház, betegre grillezés, ezúttal még több és még egzotikusabb alapanyagokból, és előtte sütöttünk szalonnát is, azért volt emlékezetes, mert a fém nyársat nekitoltam az ujjamnak, és most van rajta egy szép csík égési sérülés.
Nekiláttam a Keith Donohue féle The Stolen Child -nak, még márciusban néztem ki magamnak a dublini repülőtéren, csak akkor épp szakítottam a fantasy-vel - de már ott is láttam rajta, hogy ez igazán ígéretes, nem csak olyan tucat olvasnivaló, és nem is nagyon találtam más értelmezhető könyvet a csinos halomba rendezett soksemmi közt.
(És ezek szerint nem csak egyes képeken látom, mit ábrázolnak, de egyes borítókon is, hogy mit rejtenek. Majd egyszer írok róla bővebben is, vagy ki tudja, lehet, hogy önző mód megtartom magamnak, mi olyan jó benne. Mert tagadhatatlanul kiváló, ötletes és elgondolkoztató könyv.)
