kultúrmisszió és nemzeti büszkeség

Igazából hétfő este már mindenki nagyon fáradt volt, a szervezők és a zenészek öt napja az úton, mi pedig csak három óra alvás és nyolc óra munka után, ahogy ilyenkor érzi magát az ember. Ilyen állapotban történt, hogy S&D megtalálta a bárpult körül szétszórt étlapocskák egyikét, és először csak mi ketten nevettük magunkat félholtra a ropi (sticks)   (friss, ma törtem az erdőben, mondta erre később Sean) és a sajtos ropi (cheesy sticks)   angolításokon, de akkor még nem tudtuk, hogy Sean megpróbálja majd felolvasni, hogy "szaétosz rópáj" , mire kijavítottuk, hogy nem, magyarban az s   betű az s   hang, nem sz , és az bizony nem szaétosz, hanem sajtos, majd odáig is eljutottunk, hogy a sajt az náluk cheese. "So, cheese is... shite?" ... "Yes" , mondjuk, amikor eljut a tudatunkig, hogy éppen miért esett neki a falnak röhögve. "And when you take a photo, you say shite?"   néz ránk megrökönyödve, de azért lelkesen. "No, we say cheese, but we spell it differently"   menteném a menthetetlen, miközben már levegőt sem kapok a nevetéstől. "Ah, okay... but from now on when they take photos of me, I'll say shite, and tell them that's cheese in Hungarian!"   Azt hiszem, sikerült hozzájárulnunk az egyetemes kultúra fejlődéséhez.

Viszont megtudtuk, hogy az angoloknál is van ropi, de ott az a rágcsák legalja, és nagyjából csak akkor esnek neki az emberek, ha már a kukoricapelyhet is megették. Ellenben nálunk, ugye. Nálunk a ropi a legfontosabb.

Keresgéltem magamnak 16 Horsepower szövegeket is, hogy legyen a zene mellé (ezen a ponton, hogy 16HP, tócsába olvadok; csokinyulaknál megesik), és ezzel szembesültem: "Outlaw Song", Hungarian traditional, arranged by 16hp ; erre nem jöttem volna rá, pedig már első hallásra is feltűnt, hogy ez milyen jó szám, embereket lelőnek, bizony, látom, ott is ment a betyárvirtus! De ezek szerint csak itt ment, szó sem volt róla, hogy ott. Most elérzékenyültem, és nemzeti büszkeség vett rajtam erőt.

Egyébként rohadt lelkiismeret-furdalásom van, hogy most gyors egymásutánban két novellapályázatra sem adtam be semmit; de a magyar valóságról csak nagyon depresszív gondolataim voltak, azzal meg terhelje valaki más a közt, erotikus történetet jól megírni pedig... azt hiszem, ahhoz mi még fiatalok vagyunk. Ahhoz, hogy erről a témáról szépen és ízlésesen írjon valaki, sokkal bölcsebbnek és tapasztaltabbnak kell lennie, mint az általam ismert írópalánták közül nagyjából bárki. Lesz az elkövetkezendő tíz évben. Persze attól még írhattam volna valamit, legfeljebb nem nyerek... A fene a válogatós lelkivilágomba.

megszakítjuk adásunkat

...és egy kicsit rohangálok fel-alá, sikoltozva. Nekem most válaszolnom kellene egy levelemre kapott válaszlevélre, és megijedtem...

fejfájás és helyzetjelentés

Dannyfürtös fellépése ilyen volt (részlet a vasárnapi koncertből, a Working Class Hero   című John Lennon szám feldolgozása). És aranyos. Bár mi főképp Seannal beszélgettünk, azt mondta egyébként, hogy nem, nem értette, mit mondtak a hangok a szélben, de végül is nem emberi hangok voltak, hanem egyértelműen valami más, valami nagyobb, elemibb, furcsa is lett volna, ha érti. Én biztos azt mondtam volna a hellyében, hogy érteni nem értettem, de azt éreztem, mit akartak; de ez persze azért van, mert olyan lelkesen bele tudok képzelni mindenbe mindent. Bár az is lehet, hogy ha ott lettem volna ott, és hallottam volna mindezt, rájöttem volna, hogy tényleg olyan idegen, hogy beleképzelni sem lehet dolgokat. Azért nagyon sok szempontból nem egy srófra jár az agyunk (még szép, és hála a mindenségnek).

Értekeznék egyébként arról, hogy mennyire fantasztikusan szép a Leafblade (szét is kapkodták a demóként meghirdetett írott CD-ket), mennyire tiszta és ragyogó (The Winter Waking ), de épp nincsenek szavaim, fejfájásom viszont annál inkább. Időtlen zene. Még azt is elhiszem, amit Danny mondott vasárnap este, hogy ha kijön az akusztikus EP után a nem-akusztikus nagylemez is, jobb lesz, mint az Opeth (hogy a fenébe ne hinném el, én nem Opeth rajongó vagyok, hanem Leafblade-es) - mondjuk az összehasonlítást nem értem teljesen, szerintem még az esetleges hasonlóságok ellenére is nagyon másról szól ez a két zene.

Amúgy pedig... Drótsáska billentyűzetéből: "erőművház: ahol a kezdő deathmetal bandák lépnek fel" ... csak hogy másnak is fájjon.

Akartam még írni sok érdekeset, de pillanatnyilag azt hiszem, inkább keresek egy tekercs szigszalagot, és a fejemre csavarom, hátha akkor nem esik darabokra.

szimbólumok és a logika az őzek tükrében

Szombaton Grafikuslánnyal tea-kávéztam, mostanában megint süpped vissza ő is valami prófétáló elmeháborodásba, már tisztán látszik, hogy ha maga alatt van, akkor világfájdalmasan megvilágosodott arccal, a semmibe révedve beszél baromságokat. Most például megírandó prédikációkról és példázatokról magyarázott, és hogy nekem (a nyúlnak) az ah, mily' igen jól menne, elvégre én egyaránt jól használom a szimbólumok és a logika nyelvét. Itt félrenyeltem a teát, és csillogó tekintettel vágtam rá, hogy hát persze, mert az MATEMATIKA!!! A szimbólumok nyelve, semmi kétség; de az a logika nyelve is!

Azt hiszem, a maga fanyar módján Grafikuslány megfogalmazása az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb mondata volt; ez a szembeállítás könnyed tökéletességgel foglalja egybe az általános fogalomtévesztéseket... Például, hogy a szimbólumok valójában emberi ésszel felfoghatatlan, éteri hatalmasságok egyetlen lehetséges leképződései; nem csak az egyes értékek jelölésére önkényesen kijelölt szavak, számok, színek, képek. Pedig igen. És minden matematikai feladvány egyben történet is (na jó, ebben nem vagyok biztos, bár számomra minden párbeszéd egyenlet, és minden egyenlet párbeszéd).

Hmmm, lehet, hogy most egy lépéssel közelebb jutottam ahhoz, hogy megértsem, hogyan lehet, hogy több matematikus is írásra adta a fejét. Bár a statisztika nyilván azt mutatná, hogy az írók közt minden létező végzettség és állás előfordul, és még a sikerük sem ezen múlik; de ugye a matematikusi létnek vannak más előnyei is, például, hogy a matematika minden ízében gyönyörű.

Ó, és egyébként a The Posies is tetszik. Kívánságlistára felvéve. És kezdem újra felfedezni a Pearl Jam-et.

Aztán pedig négy képernyő terjedelemben hörögtem és morogtam, begépeltem-átfogalmaztam-kitöröltem-begépeltem-átfogalmaztam-nemtöröltem, fontos volt ám leírni mindezt, hogy közben a helyére rázódjon a buta kis fejemben. De nem úgy és nem annyira, hogy másokat is fárasszak vele. És lényegében jól végződött, bár a jólvégződés és a morgás tárgya között viszonylag kevés összefüggés volt, azaz nem Asztrogót egyre döbbenetesebb agyhalála tehet róla, hogy végül csak sikerült eljutnom Dannyfürtös koncertjére (sőt; egyszer lehet, hogy megmondom Asztrogótnak, hogy ha szántszándékkal ki akart volna szúrni velem, akkor sem végezhetett volna jobb munkát, és ilyen barátokat még az ellenségeinek sem kíván az ember, a genfi egyezmény azt már tiltja), valamint olyasmikről lelkendeztem, hogy rájöttem, hogy kedvenc fórumlakómat miért épp Bambinak hívják (percekig idült vigyorral kapaszkodtam a buszajtóba, hogy hé), és hogy amúgy is, az az ember kéééész, annyira vicces, hogy szinte már félek találkozni vele. És... ööö... akkor a filippínó harcművészetek és a karikásostor még csak elő sem került. Pedig azokról leveleztünk igazán.

A másik sörtárs-jelöltnek csak péntek magasságában írok, hátha addigra tudni fogja, hogy épp miféle halaszthatatlan program miatt lesz a világ másik végén. Nem fűzök hozzá nagy reményt, hogy ez is összejönne, de ha mégis, akkor valószínűleg tócsába olvadva szemlélem majd, és olyanokat fogok tőle kérdezni, hogy most mégis, miért épp újságíró lesz, ha nagy lesz? Újságírónak lenni csupa megalkuvás. És hiába, hogy a sajtófogadásokon lerabolhatja a szendvicses tálakat, cserébe olyan emberekkel is beszélnie kell, akiket a legszívesebben széklábbal csapkodna, kitartóan és elszántan (nagyon rövid ideig dolgoztam rendes napilapnál; színes és tanulságos időszak volt, például rájöttem, hogy ehhez a szakmához erősebb gyomor és idegzet kellene) (valamint hogy nem elég, ha lefogalmazom az égről a csillagokat, az sem árt, ha tudok és merek kellemetlenségeket okozni embereknek; és nem, szándékosan még akkor is csak nehezen, ha személyes harag fűt) (persze tény, hogy a szerkesztőségben nem én voltam az egyetlen, akit az első megjelent cikkei alapján sajtóperrel fenyegettek, sőt, akadt, aki meg is kapta a nyakába, elmarasztaló ítélettel egyetemben).

Amúgy igem, visszatekeredve két gondolatmenettel korábbra, voltam Dannyfürtös és verskedvelő barátja koncertjén. És még ma este is megyek repetázni. Nagyon aranyosak voltak, különösen Sean, fel is emlegette, hogy annak idején én olyan költőkről meséltem neki, akiket ő nem ismert; pedig csak véletlen szerencsém volt, hogy huszadik századi walesi költészetet épp tanultam, és a különféle (Edward, Dylan és R. S.) Thomasok versei, mint minden valamirevaló bölcsészt, engem is fejbevágtak... de azért jólesett. Cserébe gyorsan mondott sok olyasmit, amihez nem értettem, de ilyen az élet (bár ahhoz értettem, hogy amikor egy észak-skót szigeten a kőköröknél aludt, akkor hallotta a hangokat a szélben; azt hiszem, meg kellene kérdeznem, hogy miket beszéltek; érdekelne. Tényleg és komolyan).

zene, gyűrűk, listák

Nahát, nahát... lassan már olyan uborka-agyam van, hogy fel kell írnom külön kis listákra, hogy miről akartam írni, aztán külön kis listákra, hogy hol hagytam el ezeket a külön kis listákat...

Zene. Gyűrűk. Listák.

Zene. Az úgy történt, hogy véletlenül követtem valami linket egy honlapra, rajta egy kiszivárogtatott új Guns N' Roses számmal (bár azóta már leszedték), és ott találtam egy csomó-csomó más érdekes mp3-mat és linket is (nyálcsorgató grunge különbejegyzéssel). Az új Guns szám nem rossz, sőt, az elején kifejezetten ígéretes, bár persze aztán eltökéletlenedik. Persze aki még mindig komolyan azt várta, hogy Axl Rose negyvensok évesen, szétcsúszva és elbotoxolva újszerű és zseniális lesz, az nyilván amúgy a Télapóban és a Húsvéti Nyusziban is hisz, szóval. Ez a Better   sokkal-sokkal jobb, mint amitől a nyári koncert alapján rettegni kellett (mert az kicsit lehangoló volt, hogy akkor ugye visszamentünk a szállásra, mondván, ott jobban esik az alvás, mint fesztiválon állva; és egyikünk sem az a fesztiválon alvós típus, amúgy), ez a Better   teljesen kellemes.

Valamint rájöttem, hogy a wombatok ígéretesek. Nem azért, mert alapvetően a wombat vicces állat (bár vicces állat, páncélozott a hátsóval, márpedig egy páncélozott hátsójú állat eleve vicces koncepció, nem?), hanem mert mint együttes és szám, ez a Moving to New York   éppenséggel elsőre tetszett.

Gyűrűk. Az elmúlt héten kettőt is kaptam, és az egyiket le is akartam fényképezni, hogy megmutathassam anyukámnak ...a másikat tőle kaptam, igen. Aztán magamat is (juhé, van gyűrűm! és hogyan hajthatom fel ezt a sapka-kalapot? a rúzsom színe persze nem megy a körömlakkéhoz, de... nem-nem-és-nem festem át!!!) lelkesen lefényképeztem közben, mert a kezem magában, csak gyűrűvel olyan csonkolt látványt mutatott, sehol egy fej-tor-potroh; és a másikat is, bár azon pont a gyűrű nem látszik igazán, csak én, amint megfáradt statisztának álcázom magam a negyvenes évek filmiparából egyenest (hiba volt betűrni a kalap alá a kevés maradék hajamat, és az első bögre kávé előtt, munkába indulva keresztülesni a fényképezőgépen) (az, hogy mindezek ellenére belinkelem csodás önarcképeimet, már csak mezei exhibicionizmus. esetleg erdei vagy hegyi).

Listák. Lassan kezdek megint úti-listákat írni, hogy tudjam, mit kell kimosnom, elcsomagolnom, vagy éppenséggel megvennem. Most konkrétan a zoknijaimat próbálom excel file-ban nyilvántartani (ó igen, kényszeres listaíró vagyok... valamiért azt hiszem, hogy ha a fejemben és a file-omban rend van, az valahogy automatikusan átszivárog a fiókjaimra is; pedig nem), és hogy melyik kedvenc csíkos térdigérőm a lakás melyik sarkában lehet? És akarok tartós croissant-t vinni magammal? Érdemes, csak mert szeretem?

Szerda óta egyébként újabb érv zeng lelkemben a meggótulás mellett; ugye hosszú, bő szoknyában (az enyém ugyan épp zöld kordbársony volt, még nem hatalmasodott el rajtam a gót-kór) nem lehet anélkül ülni, hogy ne kellene folyamatosan rendezgetni, és megtudtam, hogy a férfiakra igencsak hat, ha egy nő a szoknyáját igazítgatja - akkor is, ha legfeljebb a bokája villan ki alóla. Meg fogok gótulni, szaténszegélyű brokátfűzőt hordok, felpolcolt keblem hófehér halmán fekete gyöngyökből font kopt kereszt fénylik majd, kísértethangon suhogó csipke szoknyám alól néha kacéran előcsillan a Martens bakancs orra... ah, a romantika. Elviselhetetlen, feketén zokogó szépsége.

Ó, és oldalt tettem fel fényképek linket (képek - nem rólam, ellenben tőlem). Színes, szagtalan, amatőr, de lelkes!

1) az utca embere 2) az internet csodái

Ááááá... sőt. Ííííííííí. Nincs ugyan semmi különösebb baj, csak egy kicsit sikíthatnékom van, azt hiszem, már nagyon leszakadt rám, hogy menni kell, vagy legalábbis nem itt ülni egy helyben. És fáj a fejem, és épp rádiót hallgatunk idebenn, és az utca népe nagy ostobaságokat asszociál arról, hogy Nagy-Britannia . Mert miért is asszociálna okosakat.

Ó, tényleg, ha már a szigetek, akkor azzal a tévhittel ugye másokat is leszámoltattam, hogy az írek ilyen vallásos népek lennének? Rémes, mert mi még egyetemen is mindig azt hallottuk, hogy az írek, bizony, azok nagy katolikusok, igen, és bárkinek nekimennek a vallásukért - közben pedig nekem igencsak az a benyomásom, hogy körülbelül és legfeljebb annyira veszik komolyan a templomosdit, mint mondjuk a magyar utca népe. De még az egyetemen is komoly arccal hallgattuk, és ez azért utólag elég sok más komoly arccal hallgatott fontos okosságot is más megvilágításba helyez (nem, az optimalitás-elméletet nem, az olyan tetszetős volt, csak azóta megbukott, mert a ruhavásárlásra éppúgy lehetett alkalmazni, mint a fonológiára, és az olyan rendszert nem szereti senki sem).

Ma egyébként sok érdekes dolgot találtam az interneten, köztük teljesen szokatlan módon aktuális politikai nyavalyt is; nem is tűnt volna fel, hogy állítólag egymillió ázsiait akarunk importálni, ha szombaton nem jártunk volna épp egy igen jó kínai étteremben, és ott nem panaszolta volna el az üzletvezető néni (aki azért zárt minket a szívébe, mert mind a négyen teát ittunk, és ráadásul cukor nélkül, lelkendezve), hogy mostanra szerinte talán ha tizenöt-húszezer kínai maradt Magyarországon, pedig nemrég még majdnem ötvenezren voltak. De itt még ők sem tudnak megélni. A dolog apropója egyébként az volt, hogy épp aznap este léptünk át a kínai újévbe (a Tűz Disznóé, személyesen), és anyukám megkérdezte, hogy Budapesten lesznek-e ünnepségek, mint ahogy Párizsban és mindenhol máshol. De nem, mert aki tudott, az vagy visszament Kínába, vagy Romániában és Bulgáriában keres új szerencsét.

Aztán szembesültem azzal, hogy az apai nagymamám idősebb Edith Piafnál, már ha Edith Piaf még élne. A nagymamám nemsokára kilencvenkét éves lesz, és a múltkor elmagyarázta nekünk, hogy az egyik unokatestvérünk valami internetes munkát kapott, és mi is az az internet.

Azon is meglepődtem, hogy az általam csak a steam-punk klasszikus A Gépezet -ből ismert Ada Lovelace valóban olyan jelentős előfutára volt a számítógépeknek, mint a könyvben; sőt, talán még annál is inkább. Műveletlen vagyok, hiába...

Ezen kívül ókori ásatásokról és magyarországi várakról tájékozódtam, és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy nekem kell ilyen, lehetőleg az összes, és hogy onnantól megeshet, hogy nem akarnék Írországég szaladni, ha rám tör a vár-nézelődhetnék. Ott van például a füzéri vár, soha nem hallottam róla ezelőtt, pedig a képek alapján milyen mint a mesékben! Belföldi turizmusra fogom adni a fejemet!

semmiségek

Szóval múlt héten néha még életem is volt, családi meg társas, volt itthon anyukám, és szokás szerint nagyokat ettünk (és ittunk is), és találkoztam barátokkal is, és szokás szerint sok kávét ittunk (és teát is). Megbeszéltük az élet kisebb és nagyobb dolgait, és olyan hihetetlen tudásszikrákkal lettem gazdagabb, mint például hogy Franciaországban tíz év fölött nem lehet gyermekmenüt kérni az éttermekben, akkor sem, ha valaki nem éhes egy teljes felnőtt étkezés terjedelmében, Magyarországon ellenben nincs literes ásványvíz az éttermekben, csak személyenként, kisüvegben, valamint Chris Cornell kiszállt az Audioslave-ből, és ez utóbbi már tényleg dráma, vagy esetleg tragédia (és sajnos, sajnos, sajnos igaz).

Mostanában női magazinból ellesett gondolatformáló mindenféléket csinálok, majd ha befejeztem, beszámolok az eredményről és a módszerről is, nem mintha. Nem mintha olyan igazán érdekes lenne, és az újszerűsége, hah, hát az egy pár lyukas zokniéval vetekedik, de most úgy éreztem, hogy igazából ráfér már a gondolataimra, hogy kicsit átformáljam őket... És például kiváló sminkötletet leltem bennük, és ma ki is próbáltam, és szerintem gyönyörű. Akárcsak jómagam. Le is fényképeztem minket (smink+én) reggel, és szép lett, szinte egészen.

Még nem sikerült megfejtenem, hogy az elmúlt másfél-két évben miért csak fákat és a gyökerükön lakó vízihullákat (na jó, tündéreket) rajzolok, de a tendencia továbbra is fennáll - nem aggaszt, de azért érdekelne. A mostani készlet egészen gyönyörűnek ígérkezik, nagyjából a felénél tarthatok, azaz még fél év, és kész is lesz; de akkor újszerűen ugyanazt mutatom majd, mint eddig mindig, színes és fekete-fehér fákat és a gyökerükön lógó víziholtakat (+1 sárkány, grátisz). Már alig várom. Már csak száznyolcvanat kell aludni addig, ha tudom tartani ezt a kiváló tempót.

Múlt héten valahogy becsúszott nyugdíjas este is, elvben a szinglikkel találkoztam, de mindenki olyan álmos volt, hogy fél kilenckor már el is indult haza (bár előtte kaptam Spirit the Earth Aflame -et, és az igazi Primordial, bizony, és nekem jó, bizony); engem viszont közben riasztott Grafikuslány, hogy ifjú black metalosokkal és egyéb okkulatokkal isznak, de mire odaértem, már csak tömény szicíliai édességeket majszoltak, az ifjú okkulatok helyett főképp idős szicíliaiakkal. A helyzet inkább volt bizarr és szomorkás, mint mulatságos, bár korai menekvésem után hazafelé egész jól elbeszélgettem az ifjú black metalossal (aki, mint kiderült, csak egyedül és egyes számban volt jelen, mint black metal isten), és bár közben egyszer összekevertem a kultikus fatemplom-gyújtogatókat néhány nemgyújtogatóval, általában tudtam, mikor kell bölcsen hümmögnöm, hogy úgy tűnjön, mintha vágnám. Pedig nem. Nem is sejtettem. De végre rengeteg mindent megértettem a black metalosok észjárásával kapcsolatban, és ez egy kicsit el is szomorított, mert amióta értem, azóta már nem tudok haragudni, hogy így látják a világot, elfogadni viszont még mindig nem vagyok képes, persze, nem mintha bárki kérte volna.

Úgy tűnik, hogy J. barátnémmal utazunk, meglátogatjuk D.-t, már csak jegyeket kellene foglalni, és persze szállást sem ártana. Egyelőre reménykedek, hogy még két sörözést is nyélbe tudunk ütni közben, félig-meddig idegen írekkel (az egyikük kedvenc mocskos szájú fórumlakóm lenne, és ah! Bambi! Látni akarom azt az embert), mert hát nekik is van életük, benne a "sör idegen balkániakkal" -tól eltérő programokkal, de még reménykedek, hátha (elvégre a másikra még legkedvencebb fórumlakómnál is kíváncsibb vagyok), hátha-hátha-hátha. Az útiterv Írország-Skócia-Luxemburg (nincs közvetlen járat a skótokhoz, egyik repterükre sem, pedig tartanak vagy hármat), úgyhogy D.-n kívül még Mac Thought Crime-ot is megnézzük, sőt, meg is szálljuk egy teljes napra.

És iszunk vele is sört. A sör központi úticél. A sör már csak olyan.

adjátok vissza az agyamat!!!

Tegnap még annyi mondanivalóm volt, de semmi időm, mára pedig az összes gondolat kifolyt az agyamból. Majd megnézem alaposbban a párnahuzatot, hátha felkenődtek rá (nem árt vigyázni, ha ezek visszamásznak a fejembe, ott aztán csúnya rémálmodások lesznek). Fáradt vagyok. És rendetlenség van odahaza. Eposzi méretű. A szokásosnál is rosszabb.

Tegnap találkoztam az én fonológus barátnémmal, és nosztalgiáztunk. És még tíz napig folyamatosan kicsit ideges leszek, de ez hosszú történet, és leginkább kedvem nincs elmondani (és időm és agyam sem). Pedig legalább unalmas is, a tetejébe. És főleg nyavalygás van benne, meg egy nyúl, aki - mily meglepő - leginkább hülye.

Este jön az én anyukám, haza, bizony, bár én már csak holnap találkozom vele. Azt hiszem, ez a hétvége sem a fogyókúra jegyében telik majd el... Megyünk a nagyszüleimhez is, úgy ám! Enni fogunk. És inni.

Kilenc

(elméleti nyelvésznek tanultam, és az én dialektusomban ezt mondják kilencnek)

Egyébként szeretek olyan zenéket is, amiben senki nem sír és nem hal meg, illetve nem hagyják el, olykor végre megtalálják (itt nyilván több ismerősöm felkacag, hogy hát persze, azokat, amiben vascsővel és/vagy puszta ököllel bántalmaznak embereket és/vagy dolgokat, de nem igaz, mert ott van például a Radiohead munkássága, és nekik az agyuk fáj a szívük helyett, de hát angolok, mit vár tőlük az ember, majd lesz szívük, hát olyanok azok?) és néha még nem is szomorúak, sőt, egészen, hogy is mondjam, vidámak. Igen. Történeteket nem nagyon tudok hozzájuk kapcsolni, mert mindenről ezek... ezekről minden és mindenféle az eszembe jut, mindig, és azért az mégis sok lenne.

A megismerés sorrendjében, vagy ilyesmi.

Leonard Cohen: Take This Waltz
Maga a költészet. A leggyengédebben érzéki szerelmes dal, azt hiszem; de ahhoz nagyon bölcs szív kell, hogy ilyet tudjon írni az ember (akár más költők nyomdokában is), bár persze tőle nem is várható kevesebb. Ezt a számot még a nagybátyám és anyám hallgatta, és én velük, itt-ott-amott, kocsiban, otthon... aztán pedig mindig és mindenhol előkerült; nyilván nem véletlenül, hanem mert gyönyörű.

Uriah Heep: July Morning
A szenvedély. Mooggal és fájdalommal. Olyan 14-15 éves lehettem, és alvás helyett kétkazettás rádiósmagnóval garázdálkodtam a késő esti műsorok csodálatos világában (így jöttem rá pédául, hogy Donovan milyen jó, hogy Cream-et akarok hallgatni és Simple Minds-t; minden másról az MTV tehet), és egyszer sikerült félig felvennem ezt is. A további válogatásaimon mindig ott figyelt, és amikor egyszer 1993 nyarán megláttam egy lemezboltban... azonnal az első öt CD-m egyike lett (egyébként utánaszámolva nem, talán csak a hatodik, némi Faith No More, Pearl Jam és Alice In Chains beelőzte).

The Sisters Of Mercy: The Temple Of Love '92
Zseniális egy szám, nagyon szeretem a szövegét is (részint, mert a felét sem értem, de érdekes érzelmeket és hangulatokat fest elém; és a költészetnek nézeteim szerint nem a megértetés, hnem az megéreztetés a lényege, az intellektusomnak majd algebrapéldákat vetek), és ennek kivételesen van története... 1993-ban erre a számra gabalyodtunk egymásba, én és az első nagy szerelmem, és utána nyolc éven át ez volt A Szám. Csupa nagy kezdőbetűvel (lehetne csupa nagybetűvel is, de utálom a Caps Lock hatást). Érdekes módon ez a dal nem keseredett meg a szakítás után sem, bár a beszélő viszony köztem és az egykori nagy szerelem között valószínűleg sosem fog helyreállni, és azt hiszem, volt idő, amikor felváltva és kölcsönösen kevés jót kívántunk a másiknak (hmm, nem tudom, hogy itt a múlt idő használata tökéletesen helyes-e, de a magam részéről igyekszem).

Alice In Chains: Down In A Hole
Szép és szomorú, és ugye grunge, ezon belül is részint Jerry Cantrell, és innentől kérdés? Ó, azok az önpusztítóan önfájdalmas kijelentések! És milyen igazak! Ah... Régebben, ha nem tudtam aludni, akkor betettem ezt az egy számot ismétlésre (esetleg a Sisters Some Kind Of Stranger -ét), és azon lebegtem álomba. Amúgy pedig ha nem nekem kellett volna annak idején fénymásolható állapotba lekörmölni a teljes Dirt szövegét, hogy ne csak kazettánk legyen, nekünk, csóró kiskölyköknek, a CD-korszak hajnalán, de bötűnk is, dögivel; szóval ha ezt nem kellett volna, és unalmamban nem másoltam volna mellé AiC napot-holdat-csillagot, talán sosem kezdek el rajzolni. És az kár lett volna. Igen, konkrétan Layne Staley a legmeghatározóbb képzőművészeti hatás, ami ért, ez ugyan nem valami emelkedett, de legalább hithű grunge rajongóra vall.

Fields Of The Nephilim: And There Will Your Heart Be Also
Ha van az én lelkemnek zenéje, amikor nyugodt és boldog, az örökkévalóság biztonságában fürödve... Hát akkor ez az. Mindenki hallgasson Neph-et. Amikor zaklatottabb, az is páratlanul remek.

Cream: White Room
Azt hiszem, annak idején, 2000 vége felé (Cudar Gyík koromban) hosszú gondolkozás után a Wheels Of Fire -t neveztem ki az évezred lemezének, és arról nyilván ez a legjobb szám. Egyébként amúgy is. A világ egyik leges-legjobbja. És nem csak vasútállomásokról van benne szó, de a lüktetése is váltókon átzötyögő vonat, elválással és várakozással megspékelve, mint a vasútállomások általában.

Pearl Jam: Rearviewmirror
Személyes legkedvencebbem a világ egyik legjobb együttesétől. Történetem nincs hozzá, nem szól számomra, csak a legnyersebb érzelemről (ami még olyan nyers, hogy azt sem tudom, mi az), de olyan a sodra, mint az árvíznek, kora tavasszal (idén azt kihagynám).

New Model Army: I Love The World
Bár kevesebbet szoktam róluk rajongani, de a NMA az az együttes, amelyik mind a zenéjéért, mind (és különösen) a szövegeiért mélységes rajongásomat és tiszteletemet bírja. Justin Sullivannek akkor is köztéri szobrot kellene emelni, ha nem épp a legszebb ember (igaz, köztéri szobrot úgysem a legszebb embereknek szoktak emelni). És ugyanúgy szereti a világot, ahogy én; alapvetően nagyon dühösen, hogy hé, világ, én szeretlek, de azért összeszedhetnéd egy kicsit magad, mert így nem lesz jó. És ez a szám nem csak címében foglalja össze mindezt.

Anathema: Judgement
Csak valaki magyarázza el, miért kapta be a szám végét a porszívó. Egyébként most el kellett gondolkoznom alaposan, hogy nem inkább a Panic -e a kedvenc számom, és hogy milyen jó, hogy a 2006-os tavaszi turnén mindenhol egymásba játszották ezt a kettőt!

Primordial: The Coffin Ships
Nyilvánvalóan új kedvenc, az iszonyatos fájdalmat és gyászt tényleg nagyon megfogták vele. Bár olykor az End Of All Times -t jobban szeretem, mert ott olyan nagyon mélyen egyetértek az időről (nem gyógyír) és a világról (nekünk már nem hagytak semmit, ami szent) alkotott nézetekkel, hogy az még az én betűcentrikus agyammal is ritka.

Egyébként az utolsó két helyezett nagyon épphogy csak fért be, mert ott van ugye a Radiohead Street Spirit -je, és azt kihagyni, ó, jaj; hogy a Queensryche összesről ne is beszéljek, de ott aztán olyan nehéz lett volna számot választanom, talán a Silent Lucidity / Anybody Listening? párosból került volna ki a győztes, de hát... de hát a Jet City Woman ! És a teljes Operation: Mindcrime ! De nyilván meg kellett adni a fürtösöknek is, ami a fürtösöké, őket kihagyni csúf és igazságtalan lett volna. Évekig alakították főbb kedvtelésem (a zenét, a rajongást, és hogy a kettőt együtt idétlenséggel és újságírással kell vegyíteni). Valami zenét pedig 1999 után is csak írtak, de Jerry Cantrellt még egyszer szerepeltetni talán túlzás lett volna, az Audioslave meg... nagyon király, de nem vált ki belőlem heves érzelmi reakciókat. (Nemtheanga mester nyilván büszkén hallaná, hogy az egyetlen komoly vetélytárs-kedvenc a mostanában allgatottak közül a Woven Hand White Bird -je lett volna, és az az igen személyes indok döntött, hogy David Eugene Edwards-ról nem tudom, hogy dühében bántalmazna-e dolgokat, engem pedig könnyen meg lehet nyerni ilyesmivel.)

Továbbadnám mindenkinek, aki szereti - főleg az oldalt linkeltenek (igen, Crowe-nak is, úgyis zenei a félblogja), és még Dreamernek minden bizonnyal; azért nem emelek ki rajtuk kívül senkit sem külön, mert fogalmam sincs, kit rángattak már bele, és kit nem.

tegnapi konzerv

sárkányok, álmok és a kötelező ír zenei rajongás
(ezúttal nem a gitáralapú dac felé, bár megjegyzem, valaki fél éve ígér nekem további olyat)

Újra tettem föl novella-féleséget. Az utolsó sárkányról szól és a derék lovagról, aki úgy döntött, hogy itt az ideje végleg leszámolni ezekkel a randa dögökkel; pedig alapvetően szeretem a sárkányokat, a sárkány nagyon szépen és sokféleképp használható elképzelés, én leginkább a vadságot és a teljes törvényfelettiséget, a kiszámíthatatlanságában kiszámítható erőt látom bennük. A természetet.

Bár nem mindig ezt hangsúlyozom.

Az is érdekes, hogy a keleti sárkány alapvetően pozitív mivoltával ellentétben a nyugati sárkánynak tényleg nehéz jó oldalát találni; erről egyszer régen olvastam sok okosat, de azt hiszem, az a könyv nem hozzám került a költözködésnél (nagyjából azt fejtegette, hogy a nyugati népség azért nem szereti a sárkányt, mert individualista, mármint a népség, nem a sárkány; a keleti pedig azért szereti, mert a közösség mindenek fölött, bár azóta már ebben sem vagyok biztos) (hogy ezt írta, és hogy igaza volt). Aztán ugye vannak a mi három- és hat- és kilenc- és a-három-egyéb-többszörösei- fejű sárkányaink is, szintén nem valami szeretetreméltó fajta, de sárkány létére is meglepően emberszerű. Például táltosháton lovagol, amit egy klasszikus nyugati sárkányról nehezen képzelnék el (bár náluk pedig az a gondolat szép, hogy aki sárkánykincsen alszik, vagy nagyon kapzsi, az sárkánnyá változhat; igaz, ez kedvenc mesémben, a Táró a Hegyek Országában   című japán könyvecskében is szerepel, úgyhogy nem feltétlenül csak a germánoknak jutott az eszébe), azok a lovat megették, nem megülték.

Egyébként egyszer terveztem, hogy kellene sokféleképp megvizsgálni, milyenek az utolsó sárkányok; és lett volna olyan mese is, ahol az utolsó sárkány eltakarítására kijelölt ifjak megbeszélik, hogy ugyan egyikük sem elég hősies és nagyszabású ahhoz, hogy akárcsak megsebezzenek egy sárkányt, de kiválóan le tudják csukni adócsalásért. Egy másikban pedig az öreg, a vadászatba és a bujkálásba belefáradt sárkány heti három jó húsban lévő marháért vállalja, hogy ezentúl nem a hegymászókat rémítgeti (és ritkítgatja), hanem kisebb környezetbarát hőerőművet működtet. Klasszikusan olyan mesék ezek, ahol nem a történet és az ötlet jó (ahhoz túlságosan is sokan elmondták már őket), hanem az, hogy hányféleképp lehet megírni, és hogy még mindig meg lehet úgy írni, hogy itt és most az orrbavágás erejével hasson (bár korántsem biztos, hogy én is meg tudnám úgy írni; vagy hogy tényleg meg akarom).

Ezt a történetet például nem sikerült úgy megírnom, hogy bármiféle orrbavágás erejével hasson; bár igazából nem törtem ilyesmiben a fejem, ebben az első pillanattól fogva nincsen benne az iszonyatos sötétség és fájdalom, az egyetlen, amit célként írásban, képben, zenében el tudok képzelni. Talán ezért nem is illesztgettem tovább a részeit. Úgy érzem, maradt is egy erős törés a végefelé, ahol a meglévő elejét és a meglévő végét próbáltam összefűzni; de most legalább eljutottam odáig, hogy megpróbáljam, és ez már nagy szó. Legalább két éve hevert ott így, és már nagyon untam, hogy ott hever, így.

(and now on for something completely different... ...el lehet közben képzelni, ahogy egy malacot simogatok, bár nem hasonlítok olyan sokban John Cleese-re)

Nekem rossz volt, kérem, én beteg voltam, sajnos tényleg nem csak pihentem, sőt, épp azt egy cseppet sem, különösen, mert életemben először éreztem egy gyógyszer enyhe mellékhatását. Úgy is mint álmatlanság, kábaság, és ez együtt elég dögletes kombináció, no meg persze nem túl produktív.

Vasárnap reggel is felébredtem negyed nyolckor, közöltem a semmivel, hogy "mélyen tisztelt, örülnék, ha kitakarodna a fejeimből" , majd hosszan elgondolkoztam, mert a legutóbbi számolásnál még csak egy fejem volt, ám ugye egyesek szerint az ilyen elszólásoknak mély igazságtartalma van. Hamar rájöttem, hogy igen, nyilván hatökör vagyok, onnan a többes szám, és megnyugodva fulladtam tovább a párnámba.

Azért volt a panasznak némi alapja, mindig zavarba ejt, amikor álmomban embert és teljes tankhajót idézek a Margitszigetre, majd vaníliafagylalt esik az égből, és némi szóváltás után (hogy ugyan, miért idéztem őt meg, különösen egy tankhajóval egyetemben, nem szereti ő a tankhajókat, miért is szeretné azt bárki ember) vidám hógolyózásba kezdünk. Felébredtemkor már majdnem olyan értetlenül néztem magam elé, mint amikor azt álmodtam, hogy a derék Strangelight doktor egy meglehetősen escher-ien strukturált kocsmában (hol máshol?) bevallotta, hogy van egy varázslatos medálja, ami a következő hatalmakkal ruházza föl: 1) az emberi teljesítőképesség határain túl is ihat és berúghat, mégsem lesz sosem rosszul, álmos vagy másnapos 2) ha ki tudja deríteni, hol törne ki az atomháború, és oda tud utazni időben, meg tudja akadályozni 3) muzulmán területen "szent iszlám black metal ikonként" tisztelik (itt már álmomban is sírva röhögtem). Hozzátette, hogy a medál különös prolémája, hogy ha az ember a rosszullét és a másnaposság rémei nélkül ihat, akkor marhára nem érdekli az atomháború, amikor pedig feltámadt benne az emberiség sorsa fölött érzett aggodalom, és atomtámadást elhárítandó például házaló kebab ügynök volt Szíriában, sosem rúghatott be, és akkor minek.

A tudatalattaimban valamit alaposan félrehuzaloztak.

Az ébrenlétbe és a virtualitásba visszatérve aztán láttam, hogy Dannyfürtös (az Anathemából; ahelyett, hogy otthon írná az új lemezt a többi fürtössel) megint jön Magyarországra, és akkor nekem gondolkoznom kellene, hogy hogyan szerezzek én arra jegyet, és hogy miért nem működik nálam a Negative Art hírlevele, ha már mindkét e-mail címemmel fel vagyok rá iratkozva (és ha már emiatt egy Katatonia koncertről is lecsúsztam). Meg kellene nézni Dannyfürtöst, akkor is, ha nem ő szokta a világ legjobb szólóprüntyögéseit elővezetni.

És ha mostanában nem hallgatok Anathemát, egyáltalán.

Mostanában minden mást hallgatok, például szereztem magamnak Brant, az Agancserdő/Antlerswood -ot, és ó és ah, ugye nem vártam, hogy ne tetszene (bár a Tir na nÓg   annyira nem tetszett, igaz is, volt nekem olyanom, csak valami szakításnál elnyúlás tárgya lett - nem ezért haragszom legjobban arra az emberre, de ezt sem felejtem el, vele kapcsolatban nagyon nem tanultam meg felejteni), de ez, hát ez valami csodálatos. Különösen ez a két helyütt is elhangzó részlet (írül szól, de a CD-füzetben van magyar és angol fordítása is), és úgy az egész, persze. És a mese körülötte. Madaras Szprink ("Szprink, Városhely hercege bódultan ült a palotája nagytermében, fél könyékkel a lassan forgó asztalra támaszkodot. Üveges tekintettel meredt az előtte halmozódó ködpoharakra. Madaras Szprinknek nevezték, mert nyelve alatt fecske fészkelt, hogy beszéljen helyette, fülébe pedig varjúpár sustorgott megszívlelendő tanácsokat. Jobbján Varjúr, a férj, balról Varjúna, az asszony. Nélkülük Szprink gondolkodni, mozdulni sem tudott." ) és a szarvaslány ("Mikor már annyira közel került hozzá, hogy erekkel átfuttatott, víztükörszerá felszínét megérinthette volna, a szemek mélyén, az ereken túl gyönyörű szarvastehenet pillantott meg. Mögötte, mint ágbogas agancs, fák végeláthatatlan erdeje sűrűsödött. Az erdő határán, a szemek tükrén szétszakadt a köd." ). Azt hiszem, ha lennének szavaim arra a csodára, amit ez a lemez így együtt hangba és szóba zárt, azt is nyilván belőle lopnám.

Mindig meglep, hogy mindig mennyire meglep, hogy ez ilyen jó. Pedig már kis híján tizenhárom éve, hogy először szembesültem azzal, hogy van ez a Bran, azaz igazából először ez a kelta mitológia óra, és ott ez a Kovács Gábor, és azóta nagyjából mindig tudtam, hogy úgy együtt az egész a dolgok jó részébe tartozik; de mégis mindig meglep, képtelen vagyok felkészülni vagy ráunni, hogy ennyire. Ilyen zenéért még szarvasnak is elmennék, vizes-hideg, jégzölden téli ír erdőségekbe; pedig olyat láttam ősszel, és nem, már abban az évszakban sem volt valami vonzó lakhely.

Egyébként pedig vagy megint félálomban mostam fogat, és megpróbáltam kitolni a fogkefét a fülemen, vagy azért van enyhe szájzáram, mert jön a bölcsességfogam. A franc akar megbölcsülni, meg minden.

elszámoltam jó sokáig, már ha a bölcsészek tudnak olyat

Na jó, lehiggadtam. Kit érdekel ez az egész? Csak néha nálam is elszakad a cérna, szép is lenne, ha sosem tenné, egyszer csak lerobbanna a fejem, mint a rajzfilmekben. Tényleg vissza kell menni valami ütés- és rúgásközpontú agresszívumot művelni, és akkor az sem lesz, hogy néha (szigorúan bakancsban) teljes lendületből rugdosom a falakat (fejlődés, hogy az elmúlt négy évben nem ütlegeltem a tapétát puszta ököllel, bár gyaníthatóan nem a vérmérsékletem változott meg, hanem kevesebb vicces női könyvet kell fordítanom vicces női szex témában) (nem, nem a gender -t néztem félre, kifejezetten a női, a vicces és a szex volt egy könyvbe gyúrva; olyan is lett, amilyet ez ígér, nem túl jó).

És el fogok menni világgá, aki jön, jön, aki nem, nem. Csak nem ártana, ha három hét várakozás után végre kiböknének erre valami válaszféleséget az érintettek.

("Különben mindegy, mindenképp szeretlek" , vontam aztán bele a vállam a világba, csak arra kell még rájönnöm, hogy hogyan is csináljam, hogy ne fájjon közben, a világ szeretésének nem az a lényege.)

egyébként

Írtam egy két képernyő hosszú élménybeszámolót és eszmefuttatást, aztán ez a trágyahalom update-elte magát Google-accountra, és elveszítette. Úgy, ahogy van. Még dél sincs, és már elegem van ebből a kibaszott kurva napból.

Igaz, otthon 90%-ban ott figyel valami file-ban, amit írtam, de a jó kurva életbe már, olyan kibaszott őszinte és aktuális lesz holnap felrakni, bassza meg.

Igen, ideges vagyok, a kurva mindenit. Egy hét betegállomány után bejöttem, hétvégére megint lekapcsolták a fűtést, és a kolléganőm sértett hisztit vágott le, hogy de ő akkor fog szellőztetni, amikor akar, mert ő kompromisszumkész, és vele   lehet együtt élni, szóval neki szabad, akkor is, ha beteg vagyok, sőt, mert az jó. Egyáltalán. Ilyenkor valahogy úgy érzem, hogy nemsokára komolyan bántalmazni fogok valakit, csak sajnos valószínűleg azt, akinél elpattan a húr, nem azt, aki ennyire megfeszítette.

Vért, halált és beleket. Most.

beteg

...és ennek megfelelő állományban. Erről persze rengeteg igen fontos gondolatom is volt, de azóta mindet elfelejtettem, biztos a bacilusok tehetnek erről is.

Hétvégén voltam pizzázni, aztán moziban, aztán pizzázni megint, és elég durva volt, akkor tetőzött a kórság, azt hiszem, és úgy ittam a méregerős kávét meg a pálinkát, mintha csak víz lenne. Azt sem éreztem, hogy keserű, vagy erős, vagy bármi. Előtte terápiás célokból szemes borssal meghintett teát ittam, és amikor elrágcsáltam a végén a borsokat, azt sem éreztem. Szóval teljesen szag- és ízrokkant voltam, el sem tudom mondani, milyen rettenetes érzés, amikor tudom , hogy ez itt a kedvenc ételem, de csak annyit érzek, hogy "puha, ropogós, nyúlós, igen, akkor ez volt a sajt, hmm, ennek meg gomba állaga van, de semminek semmi íze..." ... elég rettenetes.

Ellenben a Bűnös viszonyok   rossz film, és még Jude Law is csúnya benne. Vagy legalábbis nem valami vonzó. (Sőt, még Juliette Binoche is csúnya benne, és egy olyan film, ahol két, amúgy szép ember csúnya...) (...még jó is lehetne, de ez nem az a film.)

zen, ló, gyilkosság

Elkapott a masszív takonykór, viszont kettő-az-egyben csomagolásban érkezett egy adag hamisítatlan zennel, és ez szinte jó. Az elmúlt hetek összes nyavalygása távolinak tűnik, tegnap nem rohantam el, hogy mindenféle akciók utolsó napján vegyek új szemhéjtust, sőt mi több, szivárványszín csipkeszegélyes, sötétlila combfixet.

Csak szilvás-csokis mézespuszedli szívet, hogy valami sötétlila azért jusson.

Kitört közben rajtam, hogy Üzbegisztánba akarok felfedezőútra menni, vagy sőt mi több, Mongóliába, lovas túrára; szép lenne, annyira nem bírom már a nomádkodást, hogy az csak na, és hát lovagolni sosem tudtam... De azért most nagyon belelkesedtem. Még szerencse, hogy akkor sem lenne rá időm és pénzem, ha netán valahogy sikerülne kivernem a fejemből, hogy mennyire hamburger- és melegvízfüggő vagyok (pedig de szép is lenne, ha én is fényképezhetnék ilyeneket).

Abból meg emberhalál lesz, hogy bár beszélni alig tudok, olyan náthás vagyok, a szobánkban természetesen nem javították meg a fűtést, és kolléganőm mindig heves szellőztetésbe kezd, ha kimegyek egy pohár vízért, elvégre "a friss levegő olyan fontos" ; persze. Szerintem csodálkozni fog, hogy miért ölöm meg.

De azért jól vagyok, csak kicsit aggaszt, hogy újra kellene olvasnom a sámánkodós Eliade könyvet, különösen, mivel következtetéseket is szeretnék levonni belőle. És egyelőre még azt sem tudom, hogy Üzgebisztánra vagy Mongóliára nézve.