Szombaton Grafikuslánnyal tea-kávéztam, mostanában megint süpped vissza ő is valami prófétáló elmeháborodásba, már tisztán látszik, hogy ha maga alatt van, akkor világfájdalmasan megvilágosodott arccal, a semmibe révedve beszél baromságokat. Most például megírandó prédikációkról és példázatokról magyarázott, és hogy nekem (a nyúlnak) az ah, mily' igen jól menne, elvégre én egyaránt jól használom a szimbólumok és a logika nyelvét. Itt félrenyeltem a teát, és csillogó tekintettel vágtam rá, hogy hát persze, mert az MATEMATIKA!!! A szimbólumok nyelve, semmi kétség; de az a logika nyelve is!Azt hiszem, a maga fanyar módján Grafikuslány megfogalmazása az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb mondata volt; ez a szembeállítás könnyed tökéletességgel foglalja egybe az általános fogalomtévesztéseket... Például, hogy a szimbólumok valójában emberi ésszel felfoghatatlan, éteri hatalmasságok egyetlen lehetséges leképződései; nem csak az egyes értékek jelölésére önkényesen kijelölt szavak, számok, színek, képek. Pedig igen. És minden matematikai feladvány egyben történet is (na jó, ebben nem vagyok biztos, bár számomra minden párbeszéd egyenlet, és minden egyenlet párbeszéd).
Hmmm, lehet, hogy most egy lépéssel közelebb jutottam ahhoz, hogy megértsem, hogyan lehet, hogy több matematikus is írásra adta a fejét. Bár a statisztika nyilván azt mutatná, hogy az írók közt minden létező végzettség és állás előfordul, és még a sikerük sem ezen múlik; de ugye a matematikusi létnek vannak más előnyei is, például, hogy a matematika minden ízében gyönyörű.
Ó, és egyébként a The Posies is tetszik. Kívánságlistára felvéve. És kezdem újra felfedezni a Pearl Jam-et.
Aztán pedig négy képernyő terjedelemben hörögtem és morogtam, begépeltem-átfogalmaztam-kitöröltem-begépeltem-átfogalmaztam-nemtöröltem, fontos volt ám leírni mindezt, hogy közben a helyére rázódjon a buta kis fejemben. De nem úgy és nem annyira, hogy másokat is fárasszak vele. És lényegében jól végződött, bár a jólvégződés és a morgás tárgya között viszonylag kevés összefüggés volt, azaz nem Asztrogót egyre döbbenetesebb agyhalála tehet róla, hogy végül csak sikerült eljutnom Dannyfürtös koncertjére (sőt; egyszer lehet, hogy megmondom Asztrogótnak, hogy ha szántszándékkal ki akart volna szúrni velem, akkor sem végezhetett volna jobb munkát, és ilyen barátokat még az ellenségeinek sem kíván az ember, a genfi egyezmény azt már tiltja), valamint olyasmikről lelkendeztem, hogy rájöttem, hogy kedvenc fórumlakómat miért épp Bambinak hívják (percekig idült vigyorral kapaszkodtam a buszajtóba, hogy hé), és hogy amúgy is, az az ember kéééész, annyira vicces, hogy szinte már félek találkozni vele. És... ööö... akkor a filippínó harcművészetek és a karikásostor még csak elő sem került. Pedig azokról leveleztünk igazán.
A másik sörtárs-jelöltnek csak péntek magasságában írok, hátha addigra tudni fogja, hogy épp miféle halaszthatatlan program miatt lesz a világ másik végén. Nem fűzök hozzá nagy reményt, hogy ez is összejönne, de ha mégis, akkor valószínűleg tócsába olvadva szemlélem majd, és olyanokat fogok tőle kérdezni, hogy most mégis, miért épp újságíró lesz, ha nagy lesz? Újságírónak lenni csupa megalkuvás. És hiába, hogy a sajtófogadásokon lerabolhatja a szendvicses tálakat, cserébe olyan emberekkel is beszélnie kell, akiket a legszívesebben széklábbal csapkodna, kitartóan és elszántan (nagyon rövid ideig dolgoztam rendes napilapnál; színes és tanulságos időszak volt, például rájöttem, hogy ehhez a szakmához erősebb gyomor és idegzet kellene) (valamint hogy nem elég, ha lefogalmazom az égről a csillagokat, az sem árt, ha tudok és merek kellemetlenségeket okozni embereknek; és nem, szándékosan még akkor is csak nehezen, ha személyes harag fűt) (persze tény, hogy a szerkesztőségben nem én voltam az egyetlen, akit az első megjelent cikkei alapján sajtóperrel fenyegettek, sőt, akadt, aki meg is kapta a nyakába, elmarasztaló ítélettel egyetemben).
Amúgy igem, visszatekeredve két gondolatmenettel korábbra, voltam Dannyfürtös és verskedvelő barátja koncertjén. És még ma este is megyek repetázni. Nagyon aranyosak voltak, különösen Sean, fel is emlegette, hogy annak idején én olyan költőkről meséltem neki, akiket ő nem ismert; pedig csak véletlen szerencsém volt, hogy huszadik századi walesi költészetet épp tanultam, és a különféle (Edward, Dylan és R. S.) Thomasok versei, mint minden valamirevaló bölcsészt, engem is fejbevágtak... de azért jólesett. Cserébe gyorsan mondott sok olyasmit, amihez nem értettem, de ilyen az élet (bár ahhoz értettem, hogy amikor egy észak-skót szigeten a kőköröknél aludt, akkor hallotta a hangokat a szélben; azt hiszem, meg kellene kérdeznem, hogy miket beszéltek; érdekelne. Tényleg és komolyan).
