(ezúttal nem a gitáralapú dac felé, bár megjegyzem, valaki fél éve ígér nekem további olyat)
Újra tettem föl novella-féleséget. Az utolsó sárkányról szól és a derék lovagról, aki úgy döntött, hogy itt az ideje végleg leszámolni ezekkel a randa dögökkel; pedig alapvetően szeretem a sárkányokat, a sárkány nagyon szépen és sokféleképp használható elképzelés, én leginkább a vadságot és a teljes törvényfelettiséget, a kiszámíthatatlanságában kiszámítható erőt látom bennük. A természetet.Bár nem mindig ezt hangsúlyozom.
Az is érdekes, hogy a keleti sárkány alapvetően pozitív mivoltával ellentétben a nyugati sárkánynak tényleg nehéz jó oldalát találni; erről egyszer régen olvastam sok okosat, de azt hiszem, az a könyv nem hozzám került a költözködésnél (nagyjából azt fejtegette, hogy a nyugati népség azért nem szereti a sárkányt, mert individualista, mármint a népség, nem a sárkány; a keleti pedig azért szereti, mert a közösség mindenek fölött, bár azóta már ebben sem vagyok biztos) (hogy ezt írta, és hogy igaza volt). Aztán ugye vannak a mi három- és hat- és kilenc- és a-három-egyéb-többszörösei- fejű sárkányaink is, szintén nem valami szeretetreméltó fajta, de sárkány létére is meglepően emberszerű. Például táltosháton lovagol, amit egy klasszikus nyugati sárkányról nehezen képzelnék el (bár náluk pedig az a gondolat szép, hogy aki sárkánykincsen alszik, vagy nagyon kapzsi, az sárkánnyá változhat; igaz, ez kedvenc mesémben, a Táró a Hegyek Országában című japán könyvecskében is szerepel, úgyhogy nem feltétlenül csak a germánoknak jutott az eszébe), azok a lovat megették, nem megülték.
Egyébként egyszer terveztem, hogy kellene sokféleképp megvizsgálni, milyenek az utolsó sárkányok; és lett volna olyan mese is, ahol az utolsó sárkány eltakarítására kijelölt ifjak megbeszélik, hogy ugyan egyikük sem elég hősies és nagyszabású ahhoz, hogy akárcsak megsebezzenek egy sárkányt, de kiválóan le tudják csukni adócsalásért. Egy másikban pedig az öreg, a vadászatba és a bujkálásba belefáradt sárkány heti három jó húsban lévő marháért vállalja, hogy ezentúl nem a hegymászókat rémítgeti (és ritkítgatja), hanem kisebb környezetbarát hőerőművet működtet. Klasszikusan olyan mesék ezek, ahol nem a történet és az ötlet jó (ahhoz túlságosan is sokan elmondták már őket), hanem az, hogy hányféleképp lehet megírni, és hogy még mindig meg lehet úgy írni, hogy itt és most az orrbavágás erejével hasson (bár korántsem biztos, hogy én is meg tudnám úgy írni; vagy hogy tényleg meg akarom).
Ezt a történetet például nem sikerült úgy megírnom, hogy bármiféle orrbavágás erejével hasson; bár igazából nem törtem ilyesmiben a fejem, ebben az első pillanattól fogva nincsen benne az iszonyatos sötétség és fájdalom, az egyetlen, amit célként írásban, képben, zenében el tudok képzelni. Talán ezért nem is illesztgettem tovább a részeit. Úgy érzem, maradt is egy erős törés a végefelé, ahol a meglévő elejét és a meglévő végét próbáltam összefűzni; de most legalább eljutottam odáig, hogy megpróbáljam, és ez már nagy szó. Legalább két éve hevert ott így, és már nagyon untam, hogy ott hever, így.
(and now on for something completely different... ...el lehet közben képzelni, ahogy egy malacot simogatok, bár nem hasonlítok olyan sokban John Cleese-re)
Nekem rossz volt, kérem, én beteg voltam, sajnos tényleg nem csak pihentem, sőt, épp azt egy cseppet sem, különösen, mert életemben először éreztem egy gyógyszer enyhe mellékhatását. Úgy is mint álmatlanság, kábaság, és ez együtt elég dögletes kombináció, no meg persze nem túl produktív.
Vasárnap reggel is felébredtem negyed nyolckor, közöltem a semmivel, hogy "mélyen tisztelt, örülnék, ha kitakarodna a fejeimből" , majd hosszan elgondolkoztam, mert a legutóbbi számolásnál még csak egy fejem volt, ám ugye egyesek szerint az ilyen elszólásoknak mély igazságtartalma van. Hamar rájöttem, hogy igen, nyilván hatökör vagyok, onnan a többes szám, és megnyugodva fulladtam tovább a párnámba.
Azért volt a panasznak némi alapja, mindig zavarba ejt, amikor álmomban embert és teljes tankhajót idézek a Margitszigetre, majd vaníliafagylalt esik az égből, és némi szóváltás után (hogy ugyan, miért idéztem őt meg, különösen egy tankhajóval egyetemben, nem szereti ő a tankhajókat, miért is szeretné azt bárki ember) vidám hógolyózásba kezdünk. Felébredtemkor már majdnem olyan értetlenül néztem magam elé, mint amikor azt álmodtam, hogy a derék Strangelight doktor egy meglehetősen escher-ien strukturált kocsmában (hol máshol?) bevallotta, hogy van egy varázslatos medálja, ami a következő hatalmakkal ruházza föl: 1) az emberi teljesítőképesség határain túl is ihat és berúghat, mégsem lesz sosem rosszul, álmos vagy másnapos 2) ha ki tudja deríteni, hol törne ki az atomháború, és oda tud utazni időben, meg tudja akadályozni 3) muzulmán területen "szent iszlám black metal ikonként" tisztelik (itt már álmomban is sírva röhögtem). Hozzátette, hogy a medál különös prolémája, hogy ha az ember a rosszullét és a másnaposság rémei nélkül ihat, akkor marhára nem érdekli az atomháború, amikor pedig feltámadt benne az emberiség sorsa fölött érzett aggodalom, és atomtámadást elhárítandó például házaló kebab ügynök volt Szíriában, sosem rúghatott be, és akkor minek.
A tudatalattaimban valamit alaposan félrehuzaloztak.
Az ébrenlétbe és a virtualitásba visszatérve aztán láttam, hogy Dannyfürtös (az Anathemából; ahelyett, hogy otthon írná az új lemezt a többi fürtössel) megint jön Magyarországra, és akkor nekem gondolkoznom kellene, hogy hogyan szerezzek én arra jegyet, és hogy miért nem működik nálam a Negative Art hírlevele, ha már mindkét e-mail címemmel fel vagyok rá iratkozva (és ha már emiatt egy Katatonia koncertről is lecsúsztam). Meg kellene nézni Dannyfürtöst, akkor is, ha nem ő szokta a világ legjobb szólóprüntyögéseit elővezetni.
És ha mostanában nem hallgatok Anathemát, egyáltalán.Mostanában minden mást hallgatok, például szereztem magamnak Brant, az Agancserdő/Antlerswood -ot, és ó és ah, ugye nem vártam, hogy ne tetszene (bár a Tir na nÓg annyira nem tetszett, igaz is, volt nekem olyanom, csak valami szakításnál elnyúlás tárgya lett - nem ezért haragszom legjobban arra az emberre, de ezt sem felejtem el, vele kapcsolatban nagyon nem tanultam meg felejteni), de ez, hát ez valami csodálatos. Különösen ez a két helyütt is elhangzó részlet (írül szól, de a CD-füzetben van magyar és angol fordítása is), és úgy az egész, persze. És a mese körülötte. Madaras Szprink ("Szprink, Városhely hercege bódultan ült a palotája nagytermében, fél könyékkel a lassan forgó asztalra támaszkodot. Üveges tekintettel meredt az előtte halmozódó ködpoharakra. Madaras Szprinknek nevezték, mert nyelve alatt fecske fészkelt, hogy beszéljen helyette, fülébe pedig varjúpár sustorgott megszívlelendő tanácsokat. Jobbján Varjúr, a férj, balról Varjúna, az asszony. Nélkülük Szprink gondolkodni, mozdulni sem tudott." ) és a szarvaslány ("Mikor már annyira közel került hozzá, hogy erekkel átfuttatott, víztükörszerá felszínét megérinthette volna, a szemek mélyén, az ereken túl gyönyörű szarvastehenet pillantott meg. Mögötte, mint ágbogas agancs, fák végeláthatatlan erdeje sűrűsödött. Az erdő határán, a szemek tükrén szétszakadt a köd." ). Azt hiszem, ha lennének szavaim arra a csodára, amit ez a lemez így együtt hangba és szóba zárt, azt is nyilván belőle lopnám.
Mindig meglep, hogy mindig mennyire meglep, hogy ez ilyen jó. Pedig már kis híján tizenhárom éve, hogy először szembesültem azzal, hogy van ez a Bran, azaz igazából először ez a kelta mitológia óra, és ott ez a Kovács Gábor, és azóta nagyjából mindig tudtam, hogy úgy együtt az egész a dolgok jó részébe tartozik; de mégis mindig meglep, képtelen vagyok felkészülni vagy ráunni, hogy ennyire. Ilyen zenéért még szarvasnak is elmennék, vizes-hideg, jégzölden téli ír erdőségekbe; pedig olyat láttam ősszel, és nem, már abban az évszakban sem volt valami vonzó lakhely.
Egyébként pedig vagy megint félálomban mostam fogat, és megpróbáltam kitolni a fogkefét a fülemen, vagy azért van enyhe szájzáram, mert jön a bölcsességfogam. A franc akar megbölcsülni, meg minden.
