Egyébként szeretek olyan zenéket is, amiben senki nem sír és nem hal meg, illetve nem hagyják el, olykor végre megtalálják (itt nyilván több ismerősöm felkacag, hogy hát persze, azokat, amiben vascsővel és/vagy puszta ököllel bántalmaznak embereket és/vagy dolgokat, de nem igaz, mert ott van például a Radiohead munkássága, és nekik az agyuk fáj a szívük helyett, de hát angolok, mit vár tőlük az ember, majd lesz szívük, hát olyanok azok?) és néha még nem is szomorúak, sőt, egészen, hogy is mondjam, vidámak. Igen. Történeteket nem nagyon tudok hozzájuk kapcsolni, mert mindenről ezek... ezekről minden és mindenféle az eszembe jut, mindig, és azért az mégis sok lenne.A megismerés sorrendjében, vagy ilyesmi.
Egyébként az utolsó két helyezett nagyon épphogy csak fért be, mert ott van ugye a Radiohead Street Spirit -je, és azt kihagyni, ó, jaj; hogy a Queensryche összesről ne is beszéljek, de ott aztán olyan nehéz lett volna számot választanom, talán a Silent Lucidity / Anybody Listening? párosból került volna ki a győztes, de hát... de hát a Jet City Woman ! És a teljes Operation: Mindcrime ! De nyilván meg kellett adni a fürtösöknek is, ami a fürtösöké, őket kihagyni csúf és igazságtalan lett volna. Évekig alakították főbb kedvtelésem (a zenét, a rajongást, és hogy a kettőt együtt idétlenséggel és újságírással kell vegyíteni). Valami zenét pedig 1999 után is csak írtak, de Jerry Cantrellt még egyszer szerepeltetni talán túlzás lett volna, az Audioslave meg... nagyon király, de nem vált ki belőlem heves érzelmi reakciókat. (Nemtheanga mester nyilván büszkén hallaná, hogy az egyetlen komoly vetélytárs-kedvenc a mostanában allgatottak közül a Woven Hand White Bird -je lett volna, és az az igen személyes indok döntött, hogy David Eugene Edwards-ról nem tudom, hogy dühében bántalmazna-e dolgokat, engem pedig könnyen meg lehet nyerni ilyesmivel.)Leonard Cohen: Take This Waltz
Maga a költészet. A leggyengédebben érzéki szerelmes dal, azt hiszem; de ahhoz nagyon bölcs szív kell, hogy ilyet tudjon írni az ember (akár más költők nyomdokában is), bár persze tőle nem is várható kevesebb. Ezt a számot még a nagybátyám és anyám hallgatta, és én velük, itt-ott-amott, kocsiban, otthon... aztán pedig mindig és mindenhol előkerült; nyilván nem véletlenül, hanem mert gyönyörű.
Uriah Heep: July Morning
A szenvedély. Mooggal és fájdalommal. Olyan 14-15 éves lehettem, és alvás helyett kétkazettás rádiósmagnóval garázdálkodtam a késő esti műsorok csodálatos világában (így jöttem rá pédául, hogy Donovan milyen jó, hogy Cream-et akarok hallgatni és Simple Minds-t; minden másról az MTV tehet), és egyszer sikerült félig felvennem ezt is. A további válogatásaimon mindig ott figyelt, és amikor egyszer 1993 nyarán megláttam egy lemezboltban... azonnal az első öt CD-m egyike lett (egyébként utánaszámolva nem, talán csak a hatodik, némi Faith No More, Pearl Jam és Alice In Chains beelőzte).
The Sisters Of Mercy: The Temple Of Love '92
Zseniális egy szám, nagyon szeretem a szövegét is (részint, mert a felét sem értem, de érdekes érzelmeket és hangulatokat fest elém; és a költészetnek nézeteim szerint nem a megértetés, hnem az megéreztetés a lényege, az intellektusomnak majd algebrapéldákat vetek), és ennek kivételesen van története... 1993-ban erre a számra gabalyodtunk egymásba, én és az első nagy szerelmem, és utána nyolc éven át ez volt A Szám. Csupa nagy kezdőbetűvel (lehetne csupa nagybetűvel is, de utálom a Caps Lock hatást). Érdekes módon ez a dal nem keseredett meg a szakítás után sem, bár a beszélő viszony köztem és az egykori nagy szerelem között valószínűleg sosem fog helyreállni, és azt hiszem, volt idő, amikor felváltva és kölcsönösen kevés jót kívántunk a másiknak (hmm, nem tudom, hogy itt a múlt idő használata tökéletesen helyes-e, de a magam részéről igyekszem).
Alice In Chains: Down In A Hole
Szép és szomorú, és ugye grunge, ezon belül is részint Jerry Cantrell, és innentől kérdés? Ó, azok az önpusztítóan önfájdalmas kijelentések! És milyen igazak! Ah... Régebben, ha nem tudtam aludni, akkor betettem ezt az egy számot ismétlésre (esetleg a Sisters Some Kind Of Stranger -ét), és azon lebegtem álomba. Amúgy pedig ha nem nekem kellett volna annak idején fénymásolható állapotba lekörmölni a teljes Dirt szövegét, hogy ne csak kazettánk legyen, nekünk, csóró kiskölyköknek, a CD-korszak hajnalán, de bötűnk is, dögivel; szóval ha ezt nem kellett volna, és unalmamban nem másoltam volna mellé AiC napot-holdat-csillagot, talán sosem kezdek el rajzolni. És az kár lett volna. Igen, konkrétan Layne Staley a legmeghatározóbb képzőművészeti hatás, ami ért, ez ugyan nem valami emelkedett, de legalább hithű grunge rajongóra vall.
Fields Of The Nephilim: And There Will Your Heart Be Also
Ha van az én lelkemnek zenéje, amikor nyugodt és boldog, az örökkévalóság biztonságában fürödve... Hát akkor ez az. Mindenki hallgasson Neph-et. Amikor zaklatottabb, az is páratlanul remek.
Cream: White Room
Azt hiszem, annak idején, 2000 vége felé (Cudar Gyík koromban) hosszú gondolkozás után a Wheels Of Fire -t neveztem ki az évezred lemezének, és arról nyilván ez a legjobb szám. Egyébként amúgy is. A világ egyik leges-legjobbja. És nem csak vasútállomásokról van benne szó, de a lüktetése is váltókon átzötyögő vonat, elválással és várakozással megspékelve, mint a vasútállomások általában.
Pearl Jam: Rearviewmirror
Személyes legkedvencebbem a világ egyik legjobb együttesétől. Történetem nincs hozzá, nem szól számomra, csak a legnyersebb érzelemről (ami még olyan nyers, hogy azt sem tudom, mi az), de olyan a sodra, mint az árvíznek, kora tavasszal (idén azt kihagynám).
New Model Army: I Love The World
Bár kevesebbet szoktam róluk rajongani, de a NMA az az együttes, amelyik mind a zenéjéért, mind (és különösen) a szövegeiért mélységes rajongásomat és tiszteletemet bírja. Justin Sullivannek akkor is köztéri szobrot kellene emelni, ha nem épp a legszebb ember (igaz, köztéri szobrot úgysem a legszebb embereknek szoktak emelni). És ugyanúgy szereti a világot, ahogy én; alapvetően nagyon dühösen, hogy hé, világ, én szeretlek, de azért összeszedhetnéd egy kicsit magad, mert így nem lesz jó. És ez a szám nem csak címében foglalja össze mindezt.
Anathema: Judgement
Csak valaki magyarázza el, miért kapta be a szám végét a porszívó. Egyébként most el kellett gondolkoznom alaposan, hogy nem inkább a Panic -e a kedvenc számom, és hogy milyen jó, hogy a 2006-os tavaszi turnén mindenhol egymásba játszották ezt a kettőt!
Primordial: The Coffin Ships
Nyilvánvalóan új kedvenc, az iszonyatos fájdalmat és gyászt tényleg nagyon megfogták vele. Bár olykor az End Of All Times -t jobban szeretem, mert ott olyan nagyon mélyen egyetértek az időről (nem gyógyír) és a világról (nekünk már nem hagytak semmit, ami szent) alkotott nézetekkel, hogy az még az én betűcentrikus agyammal is ritka.
Továbbadnám mindenkinek, aki szereti - főleg az oldalt linkeltenek (igen, Crowe-nak is, úgyis zenei a félblogja), és még Dreamernek minden bizonnyal; azért nem emelek ki rajtuk kívül senkit sem külön, mert fogalmam sincs, kit rángattak már bele, és kit nem.
