Csodálatos ősz van megint, hideg és szél, némi eső, ballonkabátot hordok és harisnyát! Magassarkú cipőt! Fantasztikus. (Van nyári magassarkúm is, csak mezítláb kb. minden feltöri az én harmatos kis lábacskámat. Részint azért töltöm a nyár jelentős részét farmerben, mert ahhoz lehet zoknit hordani, és a zokni az emberiség legcsodálatosabb találmánya.) Éjszaka alszom, nappal nem olvadok el, a gondolataim nem csak a mélyhűtött málna körül forognak részeg muslicarajként, olykor már egész mondatokká állnak össze, kétnaponta kell hajat mosnom, nem kétóránta.
Befejeztem egy rajz első fázisát, és épp giccsesen nemsoksemmilyen, színes izéken dolgoztam a hőség elől egy légkondicionált plázába menekülve, amikor leült a szomszéd asztalhoz egy elég egzaltált külsejű alak, már a hajviseletén látszott, hogy művésznek kell lennie, mert ilyen frizurával máshol nem alkalmazzák az embert. Egy ideig nagyon bámult, aztán megkönyörültem rajta, és felnéztem, hogy oké, lehet kommunikálni, mire megkérdezte, hogy véleményezheti-e a rajzot, majd hogy van-e kész rajz is a vázlatfüzetben. Automatikusan rávágtam, hogy színes nincs, hah, és nem jött rá, hogy ez azt jelenti, hogy nemszínes van!!! Mondott pár érdekes dolgot, amit nem értettem, pár olyasmit, amire tudtam válaszolni (igen, szándékosan túl sok a barna, ezek fák lesznek, csak még nem látszik) (de amúgy rendszeresen eltolom ezt a kiegyensúlyozott színek dolgot, azért sem szoktam színes dolgokat rajzolni hosszú-hosszú ideje. Meg azért sem, mert kb. másfél négyzetcenti per óra, azaz borzalmasn lassú-lassú-lassú. Mindezt nem kötöttem az orrára, mert oké, hogy lehet kommunikálni, de azért nem muszáj, ugye?), aztán pár olyat, amiből kiderült, hogy nem érti a színes filcet, nem kárhoztatom érte, hát ki az a hülye, aki színes filccel rajzol. Mármint én, de ki más. Aztán megköszöntem az észrevételeket, és rajzoltam tovább, nekem ilyen nagyon érdekes az életem.
Portugálokkal vitatkozom a török belpolitikai helyzetről (mind a ketten nagyon képben vagyunk ám), angolokkal az operáról (mind a ketten nagyon képben vagyunk ám), szerbekkel az örök szerelemről (mind a ketten nagyon képben vagyunk ám), szuperhold, néha a
fejemet telefonomat is otthon felejtem. Megint fúrnak, fúrnak és fúrnak, ezt hangosan visongó énekkel hálálom meg, szépen tisztul tőle a torkomban lerakódott szutyok, hallgatni meg, hát nekem is el kell viselnem rettenetes dolgokat, például most is fúrnak a fejem fölött.
A legtöbb hasonló rajz itt már kész is, de erre akarok színeket és sötéteket rakni, egyrészt, hogy látsszon, mit ábrázol, másrészt mert eleve úgy képzeltem el. De az már digitálisan lesz, hogy javíthassak, ha kell. Majd, egyszer, ha lesz időm, és hajlandó lesz működni a tablet.
