Az Ír-tengerhez hasonló hideg tengerek partjáról azt kell tudni, hogy nagyon fáintos kagylókat lehet gyűjteni, mert a hideg vízben szép nagyra megnőnek, és mondanám, hogy a sok hülye strandoló nem tapossa szét őket, de hiába volt nyolc fok és viharos északi szél, így is láttunk meztláb tapicskolókat. Mindenesetre akkor hagytuk abba a kagylógyűjtést, amikor már minden zsebünkből kicsörömpöltek, tényleg, különféle színű és egész nagy párokat találtunk, egy csomót még összetartott valami megszikkadt anyag (amikből még nem kanalazták ki a néhai lakókat, azért inkább ott hagytuk; hazudjuk azt, hogy azért, hogy a tengeri ökoszisztéma táplálkozási láncát ne bolygassuk meg a kelleténél jobban, valójában úgy voltunk vele, hogy ezt nem akarjuk kitakarítani). Voltak egészen sötétszürkék, egészen téglavörösek, fehérek nem annyira, vegyesen foltosak minden mennyiségben. Akkor jutottam arra elképzelésre, hogy ahol sok téglát szórnak a tengerbe, ott lesznek vörös kagylók, ebben azóta sem vagyok biztos, de akkor miért pont annyira téglaszínűek? Szóval és találtunk valami ritkább és nagyon szép, nagyon vörös darabot is, és akkor rájöttem.
Van a germánoknak az az elképzelése, hogy az örökkévalóság már csak az ember hírneve, és ez elég szomorú a germánokra nézve, mert a hírnév az bizony nagyon könnyen enyészik és vész el mindenféle irányba, és akkor még a propagandáról meg a történelemhamisításról nem is beszéltünk. De mindenki, aki tanult óangol irodalmat, és szembesült ezzel az elmélettel, még ugyanabban a fejezetben szembesült Beowulf történetével is, ami egészen pontosan csak azért maradt fenn, mert az egyetlen forrásnak számító kézirat csupán részben hamvadt el egy középkori tűzvész során. A műveltség olykor szép, önironikus csomagokban érkezik.
Persze a hírnév azért addig is, azóta is épp elég fontos volt rengeteg mindenkinek, és hát ide tartozik azért az emlékezet is, például mind szeretnénk, ha a szeretteink megőriznének minket a legjobb fajtában. Gondolom, az még senkit sem vidított fel, hogy pár évtized-évszázad, és legfeljebb a nagyon száraz statisztikákban marad meg, esélyesen üres számként. Legfeljebb akad pár ember, akit annyira nem keserített el. Azt hiszem, az alkotóembereket ez az egész különösen nyugtalanítja, persze lehet, hogy csak magamból indulok ki, engem nyugtalanít, bevallom. Mert mi lesz a gondolatokkal? És a képekkel? És azzal a sok éles és csodás és pompás dologgal, amit még csak gondolatokba és képekbe sem sikerült foglalni?*
És akkor rájöttem arra, hogy ez mind olyan, mint a kagylók. És a kis rákpáncélok. És a különleges formájú kövek. És a fényes kaviccsá csiszolt tégla, aminek csak a színe mutatja, mi volt még pár éve, és az, hogy tényleg lehet rajzolni vele. Kisodorja őket a víz, és van, amit valaki megtalál, és éveken át őrizget, és vannak kagylók, amik díszhelyre kerülnek, és nemzedékeken át öröklődnek, de előbb vagy utóbb mind összetörik és lecsiszolódik és egyre apróbbra törik és összekeveredik, és homok lesz belőle.
De a homok maga a tengerpart, és azon keressük az újabb kagylókat.
*Hát mittudomén.
