az ott spárta (az író arcképe kölyökkutya korából)

Szóval küzdök, mint a perzsák Thermopülainál (hatékonyság! Dicsőség! Gerard Butler! Öööö, inkább most ne beszéljünk skót kockahasakról mégsem). A saját gyermekkori fényképeimet nézegetem, hátha arról eszembe jut majd még egyszer, hogyan kell ellenállhatatlanul cukinak lenni, bár egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ellenállhatatlanul cuki voltam például abban a fázisban, amikor nyilván kutyának képzeltem magam, mert megállás nélkül lógattam a nyelvem, vagy amikor annyi hajam volt, hogy azt legfeljebb Yul Brunner irigyelte volna el, de inkább ő sem.

Néha az az érzésem, hogy igazából, eh, jobb, ha most nem fejezem be ezt a mondatot, szerintem újratelepítek valami játékot a gépre (pillanatnyilag pasziánsz sincs, pedig azt nem is direkt töröltem, én a Messenger automatikus bejelentkezését akartam kiirtani, kérem), mert csak azt szeretném, hogy pixelek darálják le a gondolataimat, ha lehet, szubatomikus részecskékre. Írtam négy sort egy szonettből, de aztán meguntam. Meg már bele kellett volna kevernem a kvantumelméletet, és semmi sem rímel arra, hogy kvark, miért nem rímel semmi sem arra, hogy kvark. Sosem leszek Shakespeare-rel vetekedő szonettista. És nem körözöm le Petrarcát sem, francbamár.

Egyre bizarrabb dolgokat álmodom, komolyan, történetek vannak benne, és utána egész nap nem tudok semmi másra koncentrálni, mert be kell fejeznem a történetet, mert nincs befejezve, azt hiszem, kezdek meghibbanni? Van új Hobbit előzetes, és Lee Pace, omg, Lee Pace (na jó, és Richard Armitage).