Csütörtökön egész nap azt hallgattam, hogy valami undokul vizes kopog az ablakon, aztán sötétedéskor nagyon merészen nekivágtam az elemeknek (nem volt itthon ennivaló, az az igazság), aztán éjjel kettőkor az ágyon térdelve néztem, ahogy a szomszéd háztetőkön füstölve hordja a havat a szél, és azon gondolkoztam, mikor láttam utoljára tökéletesen behavazva a Vörösvári utat, és hogy miért épp a Bécsit tisztítják jobban. Aztán öt perc múlva az is eltűnt a ráhordott hó alatt, és rájöttem, hogy ah, hát itt alighanem ennyit ér egy jó, alapos hókotrás. Másnap aztán interneten követtem a hóban rekedtek kálváriáját, rajzoltam, de nem lett valami szép, igen, most „Kedves Naplóm”-at játszom (véleményem a hókatasztrófáról, március tizenötödikéről, és az emberi ostobaságról* markáns, keserű, és senkit sem érdekel). Kipróbáltam egy borzalmas előre csomagolt pizzát, számítottam rá, hogy nem lesz jó, de sikerült minden várakozást alulmúlnia. Ittam sört, hátha attól jobb lesz, mármint nem a pizza, csak úgy a világ. Szombaton steampunk eseményre mentünk, táncoltunk és vigadtunk, és éjfélre túl is voltunk már mindenen, egyébként azt hiszem, utálom az éjszakai buszokat. Két nap és pár száz fénykép távlatából még mindig nem tudom eldönteni, hogy épelméjű vagyok-e, amennyiben vidám rendezvényekre megyek egy sereg jóval fiatalabb, jóval karcsúbb és jóval vagányabb lánnyal, de végül is azt hiszem, nem fiatalodtam volna meg csak attól, hogy itthon maradok (de még csak le sem fogytam volna hirtelen), és végül is jót buliztunk, csak az önbecsülésem. Nem ártott neki, azt azért nem, de nem is használt... mondjuk eh, nem használhat mindig minden épp az én önbecsülésemnek.
*azokra gondolok, akik szerint 1848-ban az Osztrák-Magyar Monarchiát döntötte meg Petőfi, (akusztikus gitárral és) fél kézzel, mert ő nem félt az elemek haragjától, ellenben a mai puhányokkal; azokra az istentelen barmokra, akik ezek után még kioktatnak másokat; azokra, senki másra.
