sárkánypapucs

Valami könyvesboltban belenéztem valami képregénybe, a szerző nagy nehezen túlélt abuzív kapcsolatáról szólt önéletrajzilag, és olyan volt, hogy néha úgy éreztem, nemnemnem, ez már túlzás, meg ez itt most sarkítva van, aztán meg úgy éreztem, hogy dehogy is, csak az ember nem akarja elhinni és hajlamos elfelejteni, hogy ez ilyen, hogy épp ilyen, hogy épp arra épül, hogy hagyományos emberszabású azt mondaná rá, nemnemnem, ez már túlzás, meg ez itt most sarkítva van, pedig. Pedig sanszosan épp ellenkezőleg, épp tompítva, épp szépítve, a legundokabb dolgokat épp nagyon is kihagyva. A történetben egyébként azt hiszem, egyszer fordul elő csak fizikai erőszak, nem az a jellemző, de ettől persze nem kevésbé ocsmány az egész. Ettől csak még nehezebb felismerni, beismerni a helyzetet. A könyv azzal zárul, hogy „nem, nem, a sokadszori szakítás, az öngyilkossággal való kacérkodás és a hosszú terápia után sincs vége, mindezek után öt évvel sincs vége”, ami lássuk be, teljesen reális, csak teljesen borzalmas is.

Aztán hazafelé menet ültem a villamoson, és azon gondolkoztam, hogy most épp a március végére eső lyukat kéne befoltoznom holmi történeteken (eldöcög anélkül is, de most úgy érzem, kéne oda két jelenet), mégis csak az jár a fejemben, hogy vajon elmúlik-e valaha ez az undor, és hogy hány igazán borzalmas történetet kell még magamban végigvinnem ahhoz, hogy kezelhető rutinokká tompítsam az emlékeket. A november is elég rossz volt, mármint az akkorra kiélesedő három-négy novella, nem volt lényegesen jobb írni őket, mint epét hányni, teszem azt, üvegszilánkokkal. És az még messze nem jutott el a pálya vég(e után)i szörnyig, addig, hogy nem elég kiszabadulni egy ilyen kapcsolatból, az csak a kezdet, hogy azért is nehéz kiszabadulni egy ilyen kapcsolatból, mert kinek van ereje újraépíteni saját magát, a világot, a bizalmat. Hogy a világ nem ilyen. Hogy saját maga nem ilyen. Hogy legalább ebben bízhat.

Az elmúlt hetekben nagyon sokat álmodtam ezekkel a dolgokkal, azért is voltam befordulva, persze tudom, mi miért jött elő, ettől még nem könnyebb. Nem, a reggel sírva ébredés az nem ez, az valami más, ez a reggel komoran bámulva ébredés, a döbbent harag, ami nem múlik estig sem, az az avas, homokkal csikorgósan zsíros réteg, ami bevon mindent, és nem hagyja, hogy akár egy jó tea, akár egy forró fürdő kimossa belőlem a feszültséget. A legutóbbi történet, amit még el kell vinnem a végéhez, mert nem álmodtam végig, és tudnom kell, mi a vége, szinte már bábszínház, szerencsére épp eleget értek és felismerek az erősen túlhúzott jelenetekből ahhoz, hogy ne ijesszen meg, mik jutnak az eszembe. Persze nem írnám le soha, iszonyatos dolgok vannak benne, és én nem hiszek az iszonyatos dolgok népnevelő erejében (a jellemformáló erejében igen, elvégre a torz is egy forma), én a Jóban hiszek, a szépben, a harmonikusban, a felemelőben. És utálok azon gondolkozni, hogy ingyen sörrel és örök élettel korlátlan hatalommal mit lehetne összetörni és bemocskolni – és hogy abból a pokolból mi lenne a kiút. És hogy logikusan nem tudok kihozni belőle semmi boldogot, legfeljebb a teljes bukást kerülhetem el (néha abból sem tudom kisakkozni a szereplőket), és eh. Mindegy, csak egy álom, befejezem, elfelejtem, ennyi. De addig nyomaszt.