spirito-ezo-koffeinorganikus

Napok óta nem fogyasztottam koffeint, úgyhogy elalszom mindenütt, ha épp ébren vagyok, a hirtelen melegfronttól akar szétrobbanni a fejem, és rájöttem, hogy a hangosan profetikus ezoterikusoktól akkor is mocskosnak érzem magam, ha a szomszéd asztalnál ülnek, és nem nekem magyarázzák a képességeiket. Nem tudom, miért épp mocskosnak érzem magam tőlük, miért nem mondjuk felsőbbrendűnek, hogy hah, én legalább kételkedem – alighanem az ilyenekből áradó Biztos Tudás taszít, mert az embernek az az egy nem adatott meg, tehát aki mégis hirdeti, az hazudik (legalább másoknak, de többnyire magának is), és ráadásul ostoba. Vagy csak nem tudom elképzelni, hogy egy öntelten hivalkodó ember spirituálisan valóban pozitív lehet – hogy aki ennyire el van telve saját magától, az képes lenne úgy odafigyelni másra, hogy abban, úgy, ott, és akkor segítsen, amikor kell, és ne csak a saját elképzelését erőszakolja rá (amivel persze még mindig tehet akár jót is; de nem úgy, ahogy ő azt előadja, nem olyan ezo-öko-organikusan). Hogy az igazi bölcsben ennél nincs sokkal több alázat.

Erről eszembe jutott Sean és a Woven Hand (ú, akkor én épp rettenetes állapotban voltam, egyrészt nem kellett volna jégerbombát innunk az írekkel, másrészt beütött az, hogy a Woven Hand igenis szomorú zene (és hogy előtte délután megmagyarázhatatlanul pörögtem, és az épp addigra fogyott el)), mármint Sean a Leafblade-ből, aki egy nagyon érdekes ember (és igazán bölcs is, azt hiszem), kíváncsi volt már a Woven Handre, mert mindenki azt mondta neki, hogy ez egy nagyon spirituális együttes. A koncert felénél találkoztunk a tömegben, és teljesen elérzékenyülve megkérdeztem tőle, hogy na mégis, hogy tetszik, mire udvariasan elmosolyodott (bölcsességét kizárólag az udvariassága múlja fölül), és azt mondta, hogy hát, van ebben valami, de csak egy nagyon keskeny szelete. Mondtam neki (kissé keresgélve a mássalhangzókat, mert azokat már kezdték eltolvajolni az alkoholok), hogy igen, keskeny, de legalább mély, mire mondta, hogy az igaz, azt nem is vitatja, de… akkor is szűk. És végül is mit mondjon a látomásosan puritán amerikai kereszténységre egy derűsen emelkedett brit neopogány, aki nem a szenvedésben, hanem az egyensúlyban látja a megváltást?* És az az igazság, hogy én mind a kettőt értem, és mind a kettőt tisztelem, és egyiknek sincs semmi köze azokhoz az emberekhez, akik fennhangon sápítoznak a Képességeikről, és hogy ezzel ők hogy rendbe tudják ám rakni mások életét, mert az emberek arra nélkülük egyszerűen alkalmatlanok. Az igazi szolgálat egyszerűen ott kezdődne (és ezért sem lennék igazán erre termett), hogy még alkalmatlanságában és hiányosságaiban is tiszteled a másikat, és alázattal közelítesz felé, nem lenézéssel. Hiszen amivel talán több vagy nála, azt ajándékba kaptad, nem a te érdemed.

*Azt tudom, hogy nekem, emelkedetlen és magyar értetlenkedőnek ott és akkor mit  kellett volna mondanom (semmiképp se adjatok több Johnnie Walkert), de az arctalan, gonosz DJ-k ezek után sűrű gyorsasággal betették a Temple of Love-ot és a Deliverance-t, és akkor úgy éreztem, hogy ha a Sors képes ilyesmit megjátszani ellenem, akkor én ezt a Sors dolgot nem szeretem, és nemszeretésemet csak az azonnali whisky fejezheti ki kellően. Ahhoz képest nem is másnapos voltam, csak sírósan nagyon boldogtalan.