Kapcsolatunk első szakaszában általában másfél hetente próbáltam szakítani, és rendbe hozni az életem, de mire megkönnyebbültem, hogy vége, valahogy mindig megint ott volt. A folyamatos érzelmi nyomástól teljesen zavarodott voltam, iszonyatos rémálmokkal küzdöttem, és nagyjából minden nap úgy keltem fel, hogy ó bárcsak, bárcsak inkább halott lennék mondjuk jó ideje. Elég folyamatosan az volt az érzésem, hogy én most konkrétan és folyamatában megőrülök; illetve, hogy valami már nagyon rég nem stimmel a valósággal, olyan volt az egész, mint egy nagyon rossz trip (vagy ez a novella, aminek a felét ki kéne dobni, de a lelkiállapotom, az benne van. A fákon lógó, halott gyerekekkel együtt) (szóval inkább látlelet, mint novella, de akkor épp nem volt tiszta a különbség a kettő között, vagy bármi között, úgy egyáltalán). Tulajdonképp kész csoda, hogy nem léptem le véletlenül egy kamion elé, annyira nem voltam egyben.
Valahogy mégis sikerült szakítanunk (komolyan mondom, egyszerűen nincsenek róla emlékeim, de azt tudom, hogy szakítottunk, legalább egy-másfél hónappal, mielőtt bárki mással bármi más történt volna), utána nagyon rövid időre nagy, hisztérikus fellángolásból összekavarodtam egy másik sráccal, és bevallom, förtelmesen bántam vele, és sajnálom is rettenetesen, de nincs miatta lelkiismeret-furdalásom. Nem voltam önmagam, meg szerintem úgy igazából épelméjű, illetve emberszabású sem teljesen. A szakember, kihasználva, hogy még a kapcsolatunk hajnalán naiv voltam, őszinte, megbíztam benne, és beszéltem a félelmeimről meg a bánataimról, visszamanipulált a birtokába, mert azt hiszem, itt birtok volt, és nem szerelem. Mert bassza meg, akit szeretsz, azzal nem viselkedsz így, soha, semmi körülmények közt, a kurva istenit bassza meg.*
Az ezt követő, bő fél év egy sötét cső, bizonyos szempontból kapcsolatunk legnyugodtabb időszaka, mert elfogadtam, hogy nincs remény, nincs kiút, és ha lenne, sem érdemelném meg. Már csak néha vinnyogtam fel, ha az én alapvetően konfliktuskerülő természetemre ráerőszakolódott egy-egy hóba kirohanós, nagy hiszti, A Brueghel Kép volt a kedvencem az egész világon, és a Degradation Trip-ről is csak ezt a számot hallgattam napokon át (kicsit mindig olyan volt, mintha a semmi végtelen súlyú kis kockákban potyogna ki a hangfalból, átütné a padlót, és a legközelebbi fekete lyukig zuhanna, és ez tetszett). A meghalás továbbra is kellemes vágyálomnak tűnt, az öngyilkosság csak azért nem, mert úgy voltam vele, hogy 1) nekem szenvednem kell, én a békés meghalást sem érdemlem meg 2) a saját rossz döntéseimet nem a szüleimmel akarom megfizettetni.
Aztán elkezdtem kungfuzni, és állandósult a konfliktus, mert 1) emberek közé mentem nélküle 2) pasik közé!!! 3) akik nyilván kisportoltabbak voltak, mint ő!!! 4) és nyilván minddel dugni akartam azonnal, ott a gumiszőnyegen, egyszerre. Olyan szempontból persze beigazolódott a félelme, hogy a kungfutól valahogy visszanőtt pár csigolyányi kis gerincem, pedig előző ősszel igen hatékonyan szétmorzsolta. Jó fél évig ment, hogy kb. minden edzés után (de legalább hetente egyszer) a porig alázott, és közölte velem, hogy nem is érdemlem meg, és köztünk mindennek vége, majd nagy sietve megbocsátott nekem és visszafogadott – aztán jól meglepődött, amikor az egyik ilyen után zokogva mondtam, hogy jól van, és nagyon sajnálom, és nekem is nehéz, de nem. Én ezt még egyszer nem, szóval oké, hogy ő megbocsát, és visszafogad, de én nem megyek. Helló, eltaktikáztad magad, bazdmeg.
Akkor egy ideig próbált egész rendes lenni, én pedig igen egyedül voltam (az ilyen jellegű kapcsolatok fontos és korai szakaszában megtörténik az alany minél teljesebb izolálása), és hát a Stockholm szindróma sem csak városi legenda, szóval ha vissza nem is fogadtam többé egy másodpercre sem (komolyan??? Elég sok ostobaságot elkövettem az életemben, de azért ez már nekem sem ment), barátok maradtunk, mert úgy voltam vele, hogy az ilyen civilizált dolog, és a civilizált dolgok menők, meg hogy a barátaival sosem volt olyan utolsó gennyes féreg, mint a nőivel.
Ez elég felemásan működött, de működött, aztán évekkel később eljött egy pont, amikor kifejezetten jó passzban voltam, de már hónapok óta, reményteli és boldog, hittem a világban, az életben meg ilyenekben (nem kell aggódni, ez hamar elmúlt), és akkor egy békés teázgatás során, vidám és felületes társalgás közben közölte velem, hogy tulajdonképp nekem tényleg olyan mosolyom van, hogy azt normális ember baseball ütővel törölné le. Ekkor felkeltem, és mondtam, hogy akkor ezt ezek után valaki másnak, és a teámat hátrahagyva távoztam. Később még egy ideig azzal szórakoztatott, hogy előrehaladott leukémiája van, és már úgysem gyógyulhat meg, úgyhogy visszautasítja a kezelést, és már csak hónapjai maradtak, és persze ne áruljam el ezt senkinek, majd sietve megnősült, és végre eltakarodott az életemből. A két gyerekről már csak a hírekből tudok, és nagy boldogsággal tölt el, hogy valaki más szülte őket.
Na, hát szóval az a helyzet, hogy bassza meg, bevállalom, hogy közönséges vagyok, de én ezt azért hadd ne tituláljam már a volt barátomnak, mert az amolyan pozitív viszonyt feltételez, és a legnagyobb pozitívum, amit a kapcsolatunkról elmondhatok, kb. az, hogy nem vert. De az mondjuk kurvára nem rajta múlt, hogy még élek, hanem pl. Búvárzenekaron, aki, amikor zokogva felhívtam este tízkor, hogy itt ülök, és nagyon szemez velem a tapétavágó, reggel nyolcig ivott velem, és éjjel háromtól már csak röhögtünk.
* Visszatérő motívum volt pl., hogy ha túl önérzetesnek tűntem, közölte velem, hogy én csak ne beszéljek, én olyan förtelmes dög vagyok, hogy előlem még a szüleim is több száz, de inkább több ezer kilométerre menekültek (apám vidéken, anyám külföldön, ugye), mert engem ennyire nem lehet elviselnie senkinek. Mindemellett persze maga volt a negédes bűbáj, ha anyámmal találkozott.
Viszont megtanított arra is, hogy a világ egyik leghülyébb kliséje, a nagy, végső leszámolás közben saját zsenialitásával dicsekvő főgonosz figurája valójában reális. Ha épp nem jutott eszébe semmi jobb, amivel kínozhatott volna, részletesen kifejtette, mikor hogyan manipulált, melyik esetben mire épített; többnyire a buta, naiv jóindualtomra. Tőle tudom azt is, hogyan kell teljesen kisajátítani / bemocskolni valakinek a volt szerelmével** (vagy tetszőleges célszeméllyel) kapcsolatos gondolatait és emlékeit (és sajnos van olyan, amit tényleg sikerült elvennie). Nem vidám dolgok ezek, de a mai napig meglep, hogy az mintha sosem jutott volna az eszébe, hogy ezek után én aztán már azt sem fogom neki elhinni, amit kérdez. Vagy eszébe jutott, de úgy volt vele, mit számít az.
Egyébként nem gondolom, hogy valamiféle lelkierőn vagy szívósságon múlt, vagy bármiféle tudatos erőforrásból fakadt volna az, hogy nem sikerült teljesen betörnie (bár talán jobban jártam volna, mert hamar rám un, így viszont mindig volt még valami, amit le kellett győznie), egyszerűen nekem mindig tele van a fejem mindennel, és ha nem figyelek oda, akkor mindig újabb és újabb történetek és érdekességek és lehetőségek kavarodnak össze benne. Mindig van valami, ami új, ami nem volt, ami nem lehet másé, mert igazából félig még nincs is; mindig van valami, ami épül. Még a legszörnyűbb időszakokban is, ha nem figyeltem, akkor tudtam boldog lenni és reményteli, mert ott voltak a történetek, amik ugyan nem az én életemről szóltak, de amikben volt boldogság és remény, és volt szépség, és legfőképp tiszta és bemocskolhatatlan dolgok. De erre nincs különösebb okom büszkének lenni, ilyen vagyok, így születtem, így neveltek (leginkább mind a kettő), nem én tehetek róla.
** Igen, van, akire tudom ezt mondani.
