A tavalyi év egyik legnagyobb tanulsága az volt, hogy ha valahol egy adott pillanatban nem érzem jól magam, akkor tényleg mindenkinek az a legjobb, ha minél hamarabb elmegyek onnan, nem kell erőltetni, nem kell várni, hogy esetleg majd mégis jobb lesz, mert nem, csak rosszabb lesz, egyre rosszabb. És ha nem is mindenkinek, nekem mindenképp, és ilyenkor nem is kell, hogy tartóztassanak, vagy hogy átlássanak az átlátszó kifogásokon, vagy utánam jöjjenek, ilyenkor az kell, hogy
forduljanak fel mind elmenjek onnan, és vissza se nézzek, amíg ki nem oldódik belőlem az idegesség annyira, hogy kedvem legyen még egyszer azok közé az emberek közé menni. Ami nem biztos, hogy valaha bekövetkezik, de még az is jobb, mint ott ülni valahol, és
nyűglődni, kegyetlenül nyűglődni.
Olyan elképesztően kibaszottul kurvára tudnak idegesíteni emberek, emberek, akik önzők, akik fojtogatóak, még ha nem velem, akkor is. Emberek, akik keserűek, emberek, akik fuldokló kisebbrendűségi érzésből gyűlölnek és szólnak le másokat, emberek, akikkel nekem kedvesnek kéne lennem, emberek, csak úgy általában; emberek, akik csak akkor keresnek, ha nekik épp panaszkodnivalójuk lenne, és ha kipanaszkodták magukat, eltűnnek; emberek, csak úgy általában.
Valahogy meg kéne tanulnom ügyesen és sértődés nélkül kibújnom az olyan programok alól, ahol szinte biztos belefutnék ezekbe az emberekbe és helyzetekbe, nem mindig lehet, de. Most tavasszal megint bőven lesz rá alkalom.
