...amikor úgy gondolod, hogy nyilván senki más nem ér haza pont 02:34-kor (jó esetben; ha átállították már az órát, akkor még sokkal később), és táncolsz a liftre várva, mert... mert The Heavy. Aztán megfordulsz, és egy nagyon vidáman nagyon röhögő pár áll mögötted.
Legalább szereztem embereknek vidám pillanatokat, ez is valami, nem?
hát így
Kaptam olvasói visszajelzést, hogy 1) mi bajom a Joy Divisionnel 2), közönségesnek hat, hogy mint „volt faszim” említettem azt, akivel pedig önként és szerelemből. Elsőre csak bosszantott kicsit a dolog, mert ennél nyilván összetettebb az egész, különösen az önként meg a szerelemből, no de mindegy is, viszont idővel a bosszankodásból ordító hiszti kerekedett, és akkor már jobb, ha kitombolom magam. (A Joy Divisionnel amúgy semmi bajom, csak hogy is mondjam, sosem hallgattam, véletlenül sem, szóval hogy merült fel a kérdés valakiben, aki saját kis amatőr színielőadásai szerint éveken át folyamatosan és rendszerint belehalt abba, hogy ő engem mennyire szeret, akkor is, ha [általános abuzív-manipulatív süketelés helye]?).
Kapcsolatunk első szakaszában általában másfél hetente próbáltam szakítani, és rendbe hozni az életem, de mire megkönnyebbültem, hogy vége, valahogy mindig megint ott volt. A folyamatos érzelmi nyomástól teljesen zavarodott voltam, iszonyatos rémálmokkal küzdöttem, és nagyjából minden nap úgy keltem fel, hogy ó bárcsak, bárcsak inkább halott lennék mondjuk jó ideje. Elég folyamatosan az volt az érzésem, hogy én most konkrétan és folyamatában megőrülök; illetve, hogy valami már nagyon rég nem stimmel a valósággal, olyan volt az egész, mint egy nagyon rossz trip (vagy ez a novella, aminek a felét ki kéne dobni, de a lelkiállapotom, az benne van. A fákon lógó, halott gyerekekkel együtt) (szóval inkább látlelet, mint novella, de akkor épp nem volt tiszta a különbség a kettő között, vagy bármi között, úgy egyáltalán). Tulajdonképp kész csoda, hogy nem léptem le véletlenül egy kamion elé, annyira nem voltam egyben.
Valahogy mégis sikerült szakítanunk (komolyan mondom, egyszerűen nincsenek róla emlékeim, de azt tudom, hogy szakítottunk, legalább egy-másfél hónappal, mielőtt bárki mással bármi más történt volna), utána nagyon rövid időre nagy, hisztérikus fellángolásból összekavarodtam egy másik sráccal, és bevallom, förtelmesen bántam vele, és sajnálom is rettenetesen, de nincs miatta lelkiismeret-furdalásom. Nem voltam önmagam, meg szerintem úgy igazából épelméjű, illetve emberszabású sem teljesen. A szakember, kihasználva, hogy még a kapcsolatunk hajnalán naiv voltam, őszinte, megbíztam benne, és beszéltem a félelmeimről meg a bánataimról, visszamanipulált a birtokába, mert azt hiszem, itt birtok volt, és nem szerelem. Mert bassza meg, akit szeretsz, azzal nem viselkedsz így, soha, semmi körülmények közt, a kurva istenit bassza meg.*
Az ezt követő, bő fél év egy sötét cső, bizonyos szempontból kapcsolatunk legnyugodtabb időszaka, mert elfogadtam, hogy nincs remény, nincs kiút, és ha lenne, sem érdemelném meg. Már csak néha vinnyogtam fel, ha az én alapvetően konfliktuskerülő természetemre ráerőszakolódott egy-egy hóba kirohanós, nagy hiszti, A Brueghel Kép volt a kedvencem az egész világon, és a Degradation Trip-ről is csak ezt a számot hallgattam napokon át (kicsit mindig olyan volt, mintha a semmi végtelen súlyú kis kockákban potyogna ki a hangfalból, átütné a padlót, és a legközelebbi fekete lyukig zuhanna, és ez tetszett). A meghalás továbbra is kellemes vágyálomnak tűnt, az öngyilkosság csak azért nem, mert úgy voltam vele, hogy 1) nekem szenvednem kell, én a békés meghalást sem érdemlem meg 2) a saját rossz döntéseimet nem a szüleimmel akarom megfizettetni.
Aztán elkezdtem kungfuzni, és állandósult a konfliktus, mert 1) emberek közé mentem nélküle 2) pasik közé!!! 3) akik nyilván kisportoltabbak voltak, mint ő!!! 4) és nyilván minddel dugni akartam azonnal, ott a gumiszőnyegen, egyszerre. Olyan szempontból persze beigazolódott a félelme, hogy a kungfutól valahogy visszanőtt pár csigolyányi kis gerincem, pedig előző ősszel igen hatékonyan szétmorzsolta. Jó fél évig ment, hogy kb. minden edzés után (de legalább hetente egyszer) a porig alázott, és közölte velem, hogy nem is érdemlem meg, és köztünk mindennek vége, majd nagy sietve megbocsátott nekem és visszafogadott – aztán jól meglepődött, amikor az egyik ilyen után zokogva mondtam, hogy jól van, és nagyon sajnálom, és nekem is nehéz, de nem. Én ezt még egyszer nem, szóval oké, hogy ő megbocsát, és visszafogad, de én nem megyek. Helló, eltaktikáztad magad, bazdmeg.
Akkor egy ideig próbált egész rendes lenni, én pedig igen egyedül voltam (az ilyen jellegű kapcsolatok fontos és korai szakaszában megtörténik az alany minél teljesebb izolálása), és hát a Stockholm szindróma sem csak városi legenda, szóval ha vissza nem is fogadtam többé egy másodpercre sem (komolyan??? Elég sok ostobaságot elkövettem az életemben, de azért ez már nekem sem ment), barátok maradtunk, mert úgy voltam vele, hogy az ilyen civilizált dolog, és a civilizált dolgok menők, meg hogy a barátaival sosem volt olyan utolsó gennyes féreg, mint a nőivel.
Ez elég felemásan működött, de működött, aztán évekkel később eljött egy pont, amikor kifejezetten jó passzban voltam, de már hónapok óta, reményteli és boldog, hittem a világban, az életben meg ilyenekben (nem kell aggódni, ez hamar elmúlt), és akkor egy békés teázgatás során, vidám és felületes társalgás közben közölte velem, hogy tulajdonképp nekem tényleg olyan mosolyom van, hogy azt normális ember baseball ütővel törölné le. Ekkor felkeltem, és mondtam, hogy akkor ezt ezek után valaki másnak, és a teámat hátrahagyva távoztam. Később még egy ideig azzal szórakoztatott, hogy előrehaladott leukémiája van, és már úgysem gyógyulhat meg, úgyhogy visszautasítja a kezelést, és már csak hónapjai maradtak, és persze ne áruljam el ezt senkinek, majd sietve megnősült, és végre eltakarodott az életemből. A két gyerekről már csak a hírekből tudok, és nagy boldogsággal tölt el, hogy valaki más szülte őket.
Na, hát szóval az a helyzet, hogy bassza meg, bevállalom, hogy közönséges vagyok, de én ezt azért hadd ne tituláljam már a volt barátomnak, mert az amolyan pozitív viszonyt feltételez, és a legnagyobb pozitívum, amit a kapcsolatunkról elmondhatok, kb. az, hogy nem vert. De az mondjuk kurvára nem rajta múlt, hogy még élek, hanem pl. Búvárzenekaron, aki, amikor zokogva felhívtam este tízkor, hogy itt ülök, és nagyon szemez velem a tapétavágó, reggel nyolcig ivott velem, és éjjel háromtól már csak röhögtünk.
Kapcsolatunk első szakaszában általában másfél hetente próbáltam szakítani, és rendbe hozni az életem, de mire megkönnyebbültem, hogy vége, valahogy mindig megint ott volt. A folyamatos érzelmi nyomástól teljesen zavarodott voltam, iszonyatos rémálmokkal küzdöttem, és nagyjából minden nap úgy keltem fel, hogy ó bárcsak, bárcsak inkább halott lennék mondjuk jó ideje. Elég folyamatosan az volt az érzésem, hogy én most konkrétan és folyamatában megőrülök; illetve, hogy valami már nagyon rég nem stimmel a valósággal, olyan volt az egész, mint egy nagyon rossz trip (vagy ez a novella, aminek a felét ki kéne dobni, de a lelkiállapotom, az benne van. A fákon lógó, halott gyerekekkel együtt) (szóval inkább látlelet, mint novella, de akkor épp nem volt tiszta a különbség a kettő között, vagy bármi között, úgy egyáltalán). Tulajdonképp kész csoda, hogy nem léptem le véletlenül egy kamion elé, annyira nem voltam egyben.
Valahogy mégis sikerült szakítanunk (komolyan mondom, egyszerűen nincsenek róla emlékeim, de azt tudom, hogy szakítottunk, legalább egy-másfél hónappal, mielőtt bárki mással bármi más történt volna), utána nagyon rövid időre nagy, hisztérikus fellángolásból összekavarodtam egy másik sráccal, és bevallom, förtelmesen bántam vele, és sajnálom is rettenetesen, de nincs miatta lelkiismeret-furdalásom. Nem voltam önmagam, meg szerintem úgy igazából épelméjű, illetve emberszabású sem teljesen. A szakember, kihasználva, hogy még a kapcsolatunk hajnalán naiv voltam, őszinte, megbíztam benne, és beszéltem a félelmeimről meg a bánataimról, visszamanipulált a birtokába, mert azt hiszem, itt birtok volt, és nem szerelem. Mert bassza meg, akit szeretsz, azzal nem viselkedsz így, soha, semmi körülmények közt, a kurva istenit bassza meg.*
Az ezt követő, bő fél év egy sötét cső, bizonyos szempontból kapcsolatunk legnyugodtabb időszaka, mert elfogadtam, hogy nincs remény, nincs kiút, és ha lenne, sem érdemelném meg. Már csak néha vinnyogtam fel, ha az én alapvetően konfliktuskerülő természetemre ráerőszakolódott egy-egy hóba kirohanós, nagy hiszti, A Brueghel Kép volt a kedvencem az egész világon, és a Degradation Trip-ről is csak ezt a számot hallgattam napokon át (kicsit mindig olyan volt, mintha a semmi végtelen súlyú kis kockákban potyogna ki a hangfalból, átütné a padlót, és a legközelebbi fekete lyukig zuhanna, és ez tetszett). A meghalás továbbra is kellemes vágyálomnak tűnt, az öngyilkosság csak azért nem, mert úgy voltam vele, hogy 1) nekem szenvednem kell, én a békés meghalást sem érdemlem meg 2) a saját rossz döntéseimet nem a szüleimmel akarom megfizettetni.
Aztán elkezdtem kungfuzni, és állandósult a konfliktus, mert 1) emberek közé mentem nélküle 2) pasik közé!!! 3) akik nyilván kisportoltabbak voltak, mint ő!!! 4) és nyilván minddel dugni akartam azonnal, ott a gumiszőnyegen, egyszerre. Olyan szempontból persze beigazolódott a félelme, hogy a kungfutól valahogy visszanőtt pár csigolyányi kis gerincem, pedig előző ősszel igen hatékonyan szétmorzsolta. Jó fél évig ment, hogy kb. minden edzés után (de legalább hetente egyszer) a porig alázott, és közölte velem, hogy nem is érdemlem meg, és köztünk mindennek vége, majd nagy sietve megbocsátott nekem és visszafogadott – aztán jól meglepődött, amikor az egyik ilyen után zokogva mondtam, hogy jól van, és nagyon sajnálom, és nekem is nehéz, de nem. Én ezt még egyszer nem, szóval oké, hogy ő megbocsát, és visszafogad, de én nem megyek. Helló, eltaktikáztad magad, bazdmeg.
Akkor egy ideig próbált egész rendes lenni, én pedig igen egyedül voltam (az ilyen jellegű kapcsolatok fontos és korai szakaszában megtörténik az alany minél teljesebb izolálása), és hát a Stockholm szindróma sem csak városi legenda, szóval ha vissza nem is fogadtam többé egy másodpercre sem (komolyan??? Elég sok ostobaságot elkövettem az életemben, de azért ez már nekem sem ment), barátok maradtunk, mert úgy voltam vele, hogy az ilyen civilizált dolog, és a civilizált dolgok menők, meg hogy a barátaival sosem volt olyan utolsó gennyes féreg, mint a nőivel.
Ez elég felemásan működött, de működött, aztán évekkel később eljött egy pont, amikor kifejezetten jó passzban voltam, de már hónapok óta, reményteli és boldog, hittem a világban, az életben meg ilyenekben (nem kell aggódni, ez hamar elmúlt), és akkor egy békés teázgatás során, vidám és felületes társalgás közben közölte velem, hogy tulajdonképp nekem tényleg olyan mosolyom van, hogy azt normális ember baseball ütővel törölné le. Ekkor felkeltem, és mondtam, hogy akkor ezt ezek után valaki másnak, és a teámat hátrahagyva távoztam. Később még egy ideig azzal szórakoztatott, hogy előrehaladott leukémiája van, és már úgysem gyógyulhat meg, úgyhogy visszautasítja a kezelést, és már csak hónapjai maradtak, és persze ne áruljam el ezt senkinek, majd sietve megnősült, és végre eltakarodott az életemből. A két gyerekről már csak a hírekből tudok, és nagy boldogsággal tölt el, hogy valaki más szülte őket.
Na, hát szóval az a helyzet, hogy bassza meg, bevállalom, hogy közönséges vagyok, de én ezt azért hadd ne tituláljam már a volt barátomnak, mert az amolyan pozitív viszonyt feltételez, és a legnagyobb pozitívum, amit a kapcsolatunkról elmondhatok, kb. az, hogy nem vert. De az mondjuk kurvára nem rajta múlt, hogy még élek, hanem pl. Búvárzenekaron, aki, amikor zokogva felhívtam este tízkor, hogy itt ülök, és nagyon szemez velem a tapétavágó, reggel nyolcig ivott velem, és éjjel háromtól már csak röhögtünk.
* Visszatérő motívum volt pl., hogy ha túl önérzetesnek tűntem, közölte velem, hogy én csak ne beszéljek, én olyan förtelmes dög vagyok, hogy előlem még a szüleim is több száz, de inkább több ezer kilométerre menekültek (apám vidéken, anyám külföldön, ugye), mert engem ennyire nem lehet elviselnie senkinek. Mindemellett persze maga volt a negédes bűbáj, ha anyámmal találkozott.
Viszont megtanított arra is, hogy a világ egyik leghülyébb kliséje, a nagy, végső leszámolás közben saját zsenialitásával dicsekvő főgonosz figurája valójában reális. Ha épp nem jutott eszébe semmi jobb, amivel kínozhatott volna, részletesen kifejtette, mikor hogyan manipulált, melyik esetben mire épített; többnyire a buta, naiv jóindualtomra. Tőle tudom azt is, hogyan kell teljesen kisajátítani / bemocskolni valakinek a volt szerelmével** (vagy tetszőleges célszeméllyel) kapcsolatos gondolatait és emlékeit (és sajnos van olyan, amit tényleg sikerült elvennie). Nem vidám dolgok ezek, de a mai napig meglep, hogy az mintha sosem jutott volna az eszébe, hogy ezek után én aztán már azt sem fogom neki elhinni, amit kérdez. Vagy eszébe jutott, de úgy volt vele, mit számít az.
Egyébként nem gondolom, hogy valamiféle lelkierőn vagy szívósságon múlt, vagy bármiféle tudatos erőforrásból fakadt volna az, hogy nem sikerült teljesen betörnie (bár talán jobban jártam volna, mert hamar rám un, így viszont mindig volt még valami, amit le kellett győznie), egyszerűen nekem mindig tele van a fejem mindennel, és ha nem figyelek oda, akkor mindig újabb és újabb történetek és érdekességek és lehetőségek kavarodnak össze benne. Mindig van valami, ami új, ami nem volt, ami nem lehet másé, mert igazából félig még nincs is; mindig van valami, ami épül. Még a legszörnyűbb időszakokban is, ha nem figyeltem, akkor tudtam boldog lenni és reményteli, mert ott voltak a történetek, amik ugyan nem az én életemről szóltak, de amikben volt boldogság és remény, és volt szépség, és legfőképp tiszta és bemocskolhatatlan dolgok. De erre nincs különösebb okom büszkének lenni, ilyen vagyok, így születtem, így neveltek (leginkább mind a kettő), nem én tehetek róla.
** Igen, van, akire tudom ezt mondani.
meanwhile, in the sheraton
Mióta esik a hó, teljesen zombi vagyok, amikor épp nem alszom, akkor csak kóválygok, és vagy minden irányba fáj a fejem, vagy szédülök a fájdalomcsillapítótól, vagy reszketeg hányingerem van a túl sok koffeintől (jelenleg ez az egyetlen hatása. Ebből gondolom, hogy többet tolok a kelleténél, mert fel, na, azt nem ébreszt). Ehhez képest hasítanom kéne a munkával (kétségbeesett, zokogásba fúló kacaj), szívesen csinálnék dolgokat is, szóval nem tölt el örömmel, hogy a bögrémre támasztott fejjel asztalnál ülés a maximum, amit ki tudok hozni magamból, és azt is csak vad szigorral.
Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e fehér húsvét, vagy ez az „egyszerre kívülről befelé és belülről kifelé is apró cafatokra akar szakadni az agyam” már azt jelzi, hogy holnap tíz fok lesz, és pénteken strandolunk.
Egyébként nagyon ... ööö... mókás dolgot láttam ma a boltban, egy halom írható DVD elé ki volt téve, hogy dud-r, komolyan, olyan szép, kerek U betűvel, hogy elgurult volna, ha nem támasztja meg a kis farkincája. Nem tudom mire vélni, mert oké, hogy azt pl. konvertáljuk, hogy IVLIVS, de hát azt nem rövidítésként kezeljük, hogy ívéelívées, hanem mintha furcsa, idegen szó lenne, teszem azt, tulajdonnév, római. A dévédével ellentétben, ami nem dereng az ókori történelem egyetlen szakaszából sem, bár hát a történelemoktatásunkra lehetett volna (és volt is) panasz. Hogy innen hogyan jutottam el odáig, hogy régen olvastam utoljára Hermann Hessét (bár utoljára kamaszkoromban szólott ő énhozzám is, nem csak máshoz, azóta zavar, hogy számára a nők ijesztő lények), az már egy másik történet, melynek elbeszélésére máskor sem kerül sor, remélem, mindenki megnyugodott, és buzgón imádkozik a szellemi felépülésemért.
Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e fehér húsvét, vagy ez az „egyszerre kívülről befelé és belülről kifelé is apró cafatokra akar szakadni az agyam” már azt jelzi, hogy holnap tíz fok lesz, és pénteken strandolunk.
Egyébként nagyon ... ööö... mókás dolgot láttam ma a boltban, egy halom írható DVD elé ki volt téve, hogy dud-r, komolyan, olyan szép, kerek U betűvel, hogy elgurult volna, ha nem támasztja meg a kis farkincája. Nem tudom mire vélni, mert oké, hogy azt pl. konvertáljuk, hogy IVLIVS, de hát azt nem rövidítésként kezeljük, hogy ívéelívées, hanem mintha furcsa, idegen szó lenne, teszem azt, tulajdonnév, római. A dévédével ellentétben, ami nem dereng az ókori történelem egyetlen szakaszából sem, bár hát a történelemoktatásunkra lehetett volna (és volt is) panasz. Hogy innen hogyan jutottam el odáig, hogy régen olvastam utoljára Hermann Hessét (bár utoljára kamaszkoromban szólott ő énhozzám is, nem csak máshoz, azóta zavar, hogy számára a nők ijesztő lények), az már egy másik történet, melynek elbeszélésére máskor sem kerül sor, remélem, mindenki megnyugodott, és buzgón imádkozik a szellemi felépülésemért.
Az elátkozott csillag - II. rész
Point Corner és az elátkozott seriffcsillag históriája, avagy az apacsok haragja. Novella (terjedelmi okokból) két részben.
Cikk az lfg.hu-n.
Az elátkozott csillag - I. rész
Point Corner és az elátkozott seriffcsillag históriája, avagy az apacsok haragja. Novella (terjedelmi okokból) két részben.
Cikk az lfg.hu-n.
in other news
Azoknak a freeblogosoknak, akik már elköltöztek, és akiknek tudom az új címét, és akiknek egyáltalán van új címe (Isolde például elköltözött, de vitte a címét, mert a virtualitásban ilyet is lehet), és akik egyáltalán freeblogosok voltak, de most már nem azok, szóval azoknak javítottam a linkjét.
A linkek egy ideje legalul találhatóak, mert különben nem fértek volna el tőlük a képek.
A linkek egy ideje legalul találhatóak, mert különben nem fértek volna el tőlük a képek.
tudok én káromkodni, de már ahhoz sincs kedvem
Délután felhívott egyébként a volt faszim*, hogy megyek-e este Joy Division tribute koncertre, nagyon jó kérdés, mármint látott valaki engem az életben Joy Division hanghordozó közelében??? NEM??? Hát talán leginkább azért nem, mert soha a büdös kurva életben nem hallgattam Joy Divisiont, de soha a büdös kurva életben nem. Szerintem már rég fel is kötöttem volna magam, ha valaha Joy Divisiont hallgattam volna, mert a lexikális tudásom hatalmas, és ezeknél az önakasztás dívik. Áááááá, sormintát rakok a hisztiből, komolyan, a fasz kivan már ettől a telibe baszott márciustól, bassza meg a kurvaélet.
*komolyan nem tudok rá jobb kifejezést, szeretném azt hinni, hogy a barát, az nem ilyen
idén korán kezd bántani az időjárás, de nagyon
Odakinn tombol a hóvihar. Idebenn tombolok én, a fejfájástól, nem jó ez így, minek van itt és most hóvihar, ne legyen itt és most hóvihar. Sőt, itt most úgy november közepéig ne legyen hóvihar, egyáltalán ne. Nem lehet látni az út túloldalát, darabokra hasad a fejem, majdnem annyira gyűlöletes minden, mint nyáron lesz, a négyszáz fokban, bár ettől legalább a gépem nem szállt (még) el.
de legalább már tudom
A tavalyi év egyik legnagyobb tanulsága az volt, hogy ha valahol egy adott pillanatban nem érzem jól magam, akkor tényleg mindenkinek az a legjobb, ha minél hamarabb elmegyek onnan, nem kell erőltetni, nem kell várni, hogy esetleg majd mégis jobb lesz, mert nem, csak rosszabb lesz, egyre rosszabb. És ha nem is mindenkinek, nekem mindenképp, és ilyenkor nem is kell, hogy tartóztassanak, vagy hogy átlássanak az átlátszó kifogásokon, vagy utánam jöjjenek, ilyenkor az kell, hogy forduljanak fel mind elmenjek onnan, és vissza se nézzek, amíg ki nem oldódik belőlem az idegesség annyira, hogy kedvem legyen még egyszer azok közé az emberek közé menni. Ami nem biztos, hogy valaha bekövetkezik, de még az is jobb, mint ott ülni valahol, és nyűglődni, kegyetlenül nyűglődni.
Olyan elképesztően kibaszottul kurvára tudnak idegesíteni emberek, emberek, akik önzők, akik fojtogatóak, még ha nem velem, akkor is. Emberek, akik keserűek, emberek, akik fuldokló kisebbrendűségi érzésből gyűlölnek és szólnak le másokat, emberek, akikkel nekem kedvesnek kéne lennem, emberek, csak úgy általában; emberek, akik csak akkor keresnek, ha nekik épp panaszkodnivalójuk lenne, és ha kipanaszkodták magukat, eltűnnek; emberek, csak úgy általában.
Valahogy meg kéne tanulnom ügyesen és sértődés nélkül kibújnom az olyan programok alól, ahol szinte biztos belefutnék ezekbe az emberekbe és helyzetekbe, nem mindig lehet, de. Most tavasszal megint bőven lesz rá alkalom.
Olyan elképesztően kibaszottul kurvára tudnak idegesíteni emberek, emberek, akik önzők, akik fojtogatóak, még ha nem velem, akkor is. Emberek, akik keserűek, emberek, akik fuldokló kisebbrendűségi érzésből gyűlölnek és szólnak le másokat, emberek, akikkel nekem kedvesnek kéne lennem, emberek, csak úgy általában; emberek, akik csak akkor keresnek, ha nekik épp panaszkodnivalójuk lenne, és ha kipanaszkodták magukat, eltűnnek; emberek, csak úgy általában.
Valahogy meg kéne tanulnom ügyesen és sértődés nélkül kibújnom az olyan programok alól, ahol szinte biztos belefutnék ezekbe az emberekbe és helyzetekbe, nem mindig lehet, de. Most tavasszal megint bőven lesz rá alkalom.
az univerzum és én
Valamikor a második körre várva a pultnál úgy döntöttem, hogy ha már Olyan Helyen Vagyok, Ami Kocsma, akkor ma este inni fogok, így utólag legalább arra kíváncsi lennék, miért. Azt sem értem, miért ébredtem fel magamtól reggel nyolckor, miután háromkor sikerült ágyba esnem.
Az egyetlen kérdés, amit nem feszegetnék, hogy miért nem vagyok olyan mocskosul másnapos, mint megérdemelném, ezért legfeljebb hálával tartozom a világmindenségnek. Egy kicsit aggaszt, hogy délután esküvőre megyek, és még mindig nem tudom, mit vegyek fel.
Az egyetlen kérdés, amit nem feszegetnék, hogy miért nem vagyok olyan mocskosul másnapos, mint megérdemelném, ezért legfeljebb hálával tartozom a világmindenségnek. Egy kicsit aggaszt, hogy délután esküvőre megyek, és még mindig nem tudom, mit vegyek fel.
kicsit morcos vagyok (nagyon)
Keresnék egy darab szöveget. Nem tudom, melyik fájlban volt, de eszembe jut, hogy hohó, hát van rá lehetőség, hogy maga a rendszer keressen nekem, és nevekre még emlékszem belőle, így biztos meglesz! Elindítom a keresést, de csak nem kerül elő, amire vágyom. Kipróbálom egy másik névvel is, bár sejtem, hogy így több mindent talál majd, mint kéne, de sebaj, annyira nem lehet sok az sem, majd átválogatom.
Kicsit lehangoló, hogy konkrétan azt a fájlt sem találja meg, amin épp dolgozom, és amiben biztosan szerepel az adott név. És a fájl biztonsági másolatát sem. Ennél már az is hatékonyabb lenne, ha nem lehetne keresni egyáltalán, legalább nem lennének hülye illúzióim.
Kicsit lehangoló, hogy konkrétan azt a fájlt sem találja meg, amin épp dolgozom, és amiben biztosan szerepel az adott név. És a fájl biztonsági másolatát sem. Ennél már az is hatékonyabb lenne, ha nem lehetne keresni egyáltalán, legalább nem lennének hülye illúzióim.
most persze rútul szakad az eső
Tegnap sütött a nap, fecskék helyett egy helikopter-raj körözött a ház fölött egész délután, de persze a fecskék amúgy is csak áprilisban várhatók. A kérdés, hogy hány helikopter csinál tavaszt, állítólag pénteken jön vissza a hó (csak azért nem zavar, mert igazából a szívemben még mindig nincs vége a télnek*), szóval egy raj nem elég belőle, több viszont még instant mandulavirágzással se jöjjön, mert marha nagy zajt csapnak. Bár a betonfúrásnál jóval kellemesebb a hangjuk.
*egyszerűen úgy összecsúsztak a hetek, hogy még azt is elhinném, január van
spirito-ezo-koffeinorganikus
Napok óta nem fogyasztottam koffeint, úgyhogy elalszom mindenütt, ha épp ébren vagyok, a hirtelen melegfronttól akar szétrobbanni a fejem, és rájöttem, hogy a hangosan profetikus ezoterikusoktól akkor is mocskosnak érzem magam, ha a szomszéd asztalnál ülnek, és nem nekem magyarázzák a képességeiket. Nem tudom, miért épp mocskosnak érzem magam tőlük, miért nem mondjuk felsőbbrendűnek, hogy hah, én legalább kételkedem – alighanem az ilyenekből áradó Biztos Tudás taszít, mert az embernek az az egy nem adatott meg, tehát aki mégis hirdeti, az hazudik (legalább másoknak, de többnyire magának is), és ráadásul ostoba. Vagy csak nem tudom elképzelni, hogy egy öntelten hivalkodó ember spirituálisan valóban pozitív lehet – hogy aki ennyire el van telve saját magától, az képes lenne úgy odafigyelni másra, hogy abban, úgy, ott, és akkor segítsen, amikor kell, és ne csak a saját elképzelését erőszakolja rá (amivel persze még mindig tehet akár jót is; de nem úgy, ahogy ő azt előadja, nem olyan ezo-öko-organikusan). Hogy az igazi bölcsben ennél nincs sokkal több alázat.
Erről eszembe jutott Sean és a Woven Hand (ú, akkor én épp rettenetes állapotban voltam, egyrészt nem kellett volna jégerbombát innunk az írekkel, másrészt beütött az, hogy a Woven Hand igenis szomorú zene (és hogy előtte délután megmagyarázhatatlanul pörögtem, és az épp addigra fogyott el)), mármint Sean a Leafblade-ből, aki egy nagyon érdekes ember (és igazán bölcs is, azt hiszem), kíváncsi volt már a Woven Handre, mert mindenki azt mondta neki, hogy ez egy nagyon spirituális együttes. A koncert felénél találkoztunk a tömegben, és teljesen elérzékenyülve megkérdeztem tőle, hogy na mégis, hogy tetszik, mire udvariasan elmosolyodott (bölcsességét kizárólag az udvariassága múlja fölül), és azt mondta, hogy hát, van ebben valami, de csak egy nagyon keskeny szelete. Mondtam neki (kissé keresgélve a mássalhangzókat, mert azokat már kezdték eltolvajolni az alkoholok), hogy igen, keskeny, de legalább mély, mire mondta, hogy az igaz, azt nem is vitatja, de… akkor is szűk. És végül is mit mondjon a látomásosan puritán amerikai kereszténységre egy derűsen emelkedett brit neopogány, aki nem a szenvedésben, hanem az egyensúlyban látja a megváltást?* És az az igazság, hogy én mind a kettőt értem, és mind a kettőt tisztelem, és egyiknek sincs semmi köze azokhoz az emberekhez, akik fennhangon sápítoznak a Képességeikről, és hogy ezzel ők hogy rendbe tudják ám rakni mások életét, mert az emberek arra nélkülük egyszerűen alkalmatlanok. Az igazi szolgálat egyszerűen ott kezdődne (és ezért sem lennék igazán erre termett), hogy még alkalmatlanságában és hiányosságaiban is tiszteled a másikat, és alázattal közelítesz felé, nem lenézéssel. Hiszen amivel talán több vagy nála, azt ajándékba kaptad, nem a te érdemed.
Erről eszembe jutott Sean és a Woven Hand (ú, akkor én épp rettenetes állapotban voltam, egyrészt nem kellett volna jégerbombát innunk az írekkel, másrészt beütött az, hogy a Woven Hand igenis szomorú zene (és hogy előtte délután megmagyarázhatatlanul pörögtem, és az épp addigra fogyott el)), mármint Sean a Leafblade-ből, aki egy nagyon érdekes ember (és igazán bölcs is, azt hiszem), kíváncsi volt már a Woven Handre, mert mindenki azt mondta neki, hogy ez egy nagyon spirituális együttes. A koncert felénél találkoztunk a tömegben, és teljesen elérzékenyülve megkérdeztem tőle, hogy na mégis, hogy tetszik, mire udvariasan elmosolyodott (bölcsességét kizárólag az udvariassága múlja fölül), és azt mondta, hogy hát, van ebben valami, de csak egy nagyon keskeny szelete. Mondtam neki (kissé keresgélve a mássalhangzókat, mert azokat már kezdték eltolvajolni az alkoholok), hogy igen, keskeny, de legalább mély, mire mondta, hogy az igaz, azt nem is vitatja, de… akkor is szűk. És végül is mit mondjon a látomásosan puritán amerikai kereszténységre egy derűsen emelkedett brit neopogány, aki nem a szenvedésben, hanem az egyensúlyban látja a megváltást?* És az az igazság, hogy én mind a kettőt értem, és mind a kettőt tisztelem, és egyiknek sincs semmi köze azokhoz az emberekhez, akik fennhangon sápítoznak a Képességeikről, és hogy ezzel ők hogy rendbe tudják ám rakni mások életét, mert az emberek arra nélkülük egyszerűen alkalmatlanok. Az igazi szolgálat egyszerűen ott kezdődne (és ezért sem lennék igazán erre termett), hogy még alkalmatlanságában és hiányosságaiban is tiszteled a másikat, és alázattal közelítesz felé, nem lenézéssel. Hiszen amivel talán több vagy nála, azt ajándékba kaptad, nem a te érdemed.
*Azt tudom, hogy nekem, emelkedetlen és magyar értetlenkedőnek ott és akkor mit kellett volna mondanom (semmiképp se adjatok több Johnnie Walkert), de az arctalan, gonosz DJ-k ezek után sűrű gyorsasággal betették a Temple of Love-ot és a Deliverance-t, és akkor úgy éreztem, hogy ha a Sors képes ilyesmit megjátszani ellenem, akkor én ezt a Sors dolgot nem szeretem, és nemszeretésemet csak az azonnali whisky fejezheti ki kellően. Ahhoz képest nem is másnapos voltam, csak sírósan nagyon boldogtalan.
holdfény
Csak nem hagyott nyugodni a rajz, amivel pénteken sehogy nem jutottam el az elégedettségre, végül addig pofozgattam és toldozgattam, hogy most már így marad. Továbbra is borul és billeg, de most már tényleg vissza kéne törölni mindent az állatfigurákig (sőt, az állatfigurák elrendezéséig), hogy jobb legyen, és ahhoz nincs kedvem, inkább rajzolnék akkor valami mást, még számtalan állatpár van, amit meg akarok rajzolni (nem is számtalan, csak úgy 5-6, meg persze minden, amit az azokhoz előkészített állatokból kirakhatok), a további különféle krakenekről nem is beszélve.
sárkánypapucs
Valami könyvesboltban belenéztem valami képregénybe, a szerző nagy nehezen túlélt abuzív kapcsolatáról szólt önéletrajzilag, és olyan volt, hogy néha úgy éreztem, nemnemnem, ez már túlzás, meg ez itt most sarkítva van, aztán meg úgy éreztem, hogy dehogy is, csak az ember nem akarja elhinni és hajlamos elfelejteni, hogy ez ilyen, hogy épp ilyen, hogy épp arra épül, hogy hagyományos emberszabású azt mondaná rá, nemnemnem, ez már túlzás, meg ez itt most sarkítva van, pedig. Pedig sanszosan épp ellenkezőleg, épp tompítva, épp szépítve, a legundokabb dolgokat épp nagyon is kihagyva. A történetben egyébként azt hiszem, egyszer fordul elő csak fizikai erőszak, nem az a jellemző, de ettől persze nem kevésbé ocsmány az egész. Ettől csak még nehezebb felismerni, beismerni a helyzetet. A könyv azzal zárul, hogy „nem, nem, a sokadszori szakítás, az öngyilkossággal való kacérkodás és a hosszú terápia után sincs vége, mindezek után öt évvel sincs vége”, ami lássuk be, teljesen reális, csak teljesen borzalmas is.
Aztán hazafelé menet ültem a villamoson, és azon gondolkoztam, hogy most épp a március végére eső lyukat kéne befoltoznom holmi történeteken (eldöcög anélkül is, de most úgy érzem, kéne oda két jelenet), mégis csak az jár a fejemben, hogy vajon elmúlik-e valaha ez az undor, és hogy hány igazán borzalmas történetet kell még magamban végigvinnem ahhoz, hogy kezelhető rutinokká tompítsam az emlékeket. A november is elég rossz volt, mármint az akkorra kiélesedő három-négy novella, nem volt lényegesen jobb írni őket, mint epét hányni, teszem azt, üvegszilánkokkal. És az még messze nem jutott el a pálya vég(e után)i szörnyig, addig, hogy nem elég kiszabadulni egy ilyen kapcsolatból, az csak a kezdet, hogy azért is nehéz kiszabadulni egy ilyen kapcsolatból, mert kinek van ereje újraépíteni saját magát, a világot, a bizalmat. Hogy a világ nem ilyen. Hogy saját maga nem ilyen. Hogy legalább ebben bízhat.
Az elmúlt hetekben nagyon sokat álmodtam ezekkel a dolgokkal, azért is voltam befordulva, persze tudom, mi miért jött elő, ettől még nem könnyebb. Nem, a reggel sírva ébredés az nem ez, az valami más, ez a reggel komoran bámulva ébredés, a döbbent harag, ami nem múlik estig sem, az az avas, homokkal csikorgósan zsíros réteg, ami bevon mindent, és nem hagyja, hogy akár egy jó tea, akár egy forró fürdő kimossa belőlem a feszültséget. A legutóbbi történet, amit még el kell vinnem a végéhez, mert nem álmodtam végig, és tudnom kell, mi a vége, szinte már bábszínház, szerencsére épp eleget értek és felismerek az erősen túlhúzott jelenetekből ahhoz, hogy ne ijesszen meg, mik jutnak az eszembe. Persze nem írnám le soha, iszonyatos dolgok vannak benne, és én nem hiszek az iszonyatos dolgok népnevelő erejében (a jellemformáló erejében igen, elvégre a torz is egy forma), én a Jóban hiszek, a szépben, a harmonikusban, a felemelőben. És utálok azon gondolkozni, hogyingyen sörrel és örök élettel korlátlan hatalommal mit lehetne összetörni és bemocskolni – és hogy abból a pokolból mi lenne a kiút. És hogy logikusan nem tudok kihozni belőle semmi boldogot, legfeljebb a teljes bukást kerülhetem el (néha abból sem tudom kisakkozni a szereplőket), és eh. Mindegy, csak egy álom, befejezem, elfelejtem, ennyi. De addig nyomaszt.
Aztán hazafelé menet ültem a villamoson, és azon gondolkoztam, hogy most épp a március végére eső lyukat kéne befoltoznom holmi történeteken (eldöcög anélkül is, de most úgy érzem, kéne oda két jelenet), mégis csak az jár a fejemben, hogy vajon elmúlik-e valaha ez az undor, és hogy hány igazán borzalmas történetet kell még magamban végigvinnem ahhoz, hogy kezelhető rutinokká tompítsam az emlékeket. A november is elég rossz volt, mármint az akkorra kiélesedő három-négy novella, nem volt lényegesen jobb írni őket, mint epét hányni, teszem azt, üvegszilánkokkal. És az még messze nem jutott el a pálya vég(e után)i szörnyig, addig, hogy nem elég kiszabadulni egy ilyen kapcsolatból, az csak a kezdet, hogy azért is nehéz kiszabadulni egy ilyen kapcsolatból, mert kinek van ereje újraépíteni saját magát, a világot, a bizalmat. Hogy a világ nem ilyen. Hogy saját maga nem ilyen. Hogy legalább ebben bízhat.
Az elmúlt hetekben nagyon sokat álmodtam ezekkel a dolgokkal, azért is voltam befordulva, persze tudom, mi miért jött elő, ettől még nem könnyebb. Nem, a reggel sírva ébredés az nem ez, az valami más, ez a reggel komoran bámulva ébredés, a döbbent harag, ami nem múlik estig sem, az az avas, homokkal csikorgósan zsíros réteg, ami bevon mindent, és nem hagyja, hogy akár egy jó tea, akár egy forró fürdő kimossa belőlem a feszültséget. A legutóbbi történet, amit még el kell vinnem a végéhez, mert nem álmodtam végig, és tudnom kell, mi a vége, szinte már bábszínház, szerencsére épp eleget értek és felismerek az erősen túlhúzott jelenetekből ahhoz, hogy ne ijesszen meg, mik jutnak az eszembe. Persze nem írnám le soha, iszonyatos dolgok vannak benne, és én nem hiszek az iszonyatos dolgok népnevelő erejében (a jellemformáló erejében igen, elvégre a torz is egy forma), én a Jóban hiszek, a szépben, a harmonikusban, a felemelőben. És utálok azon gondolkozni, hogy
cs-p-sz
Csütörtökön egész nap azt hallgattam, hogy valami undokul vizes kopog az ablakon, aztán sötétedéskor nagyon merészen nekivágtam az elemeknek (nem volt itthon ennivaló, az az igazság), aztán éjjel kettőkor az ágyon térdelve néztem, ahogy a szomszéd háztetőkön füstölve hordja a havat a szél, és azon gondolkoztam, mikor láttam utoljára tökéletesen behavazva a Vörösvári utat, és hogy miért épp a Bécsit tisztítják jobban. Aztán öt perc múlva az is eltűnt a ráhordott hó alatt, és rájöttem, hogy ah, hát itt alighanem ennyit ér egy jó, alapos hókotrás. Másnap aztán interneten követtem a hóban rekedtek kálváriáját, rajzoltam, de nem lett valami szép, igen, most „Kedves Naplóm”-at játszom (véleményem a hókatasztrófáról, március tizenötödikéről, és az emberi ostobaságról* markáns, keserű, és senkit sem érdekel). Kipróbáltam egy borzalmas előre csomagolt pizzát, számítottam rá, hogy nem lesz jó, de sikerült minden várakozást alulmúlnia. Ittam sört, hátha attól jobb lesz, mármint nem a pizza, csak úgy a világ. Szombaton steampunk eseményre mentünk, táncoltunk és vigadtunk, és éjfélre túl is voltunk már mindenen, egyébként azt hiszem, utálom az éjszakai buszokat. Két nap és pár száz fénykép távlatából még mindig nem tudom eldönteni, hogy épelméjű vagyok-e, amennyiben vidám rendezvényekre megyek egy sereg jóval fiatalabb, jóval karcsúbb és jóval vagányabb lánnyal, de végül is azt hiszem, nem fiatalodtam volna meg csak attól, hogy itthon maradok (de még csak le sem fogytam volna hirtelen), és végül is jót buliztunk, csak az önbecsülésem. Nem ártott neki, azt azért nem, de nem is használt... mondjuk eh, nem használhat mindig minden épp az én önbecsülésemnek.
*azokra gondolok, akik szerint 1848-ban az Osztrák-Magyar Monarchiát döntötte meg Petőfi, (akusztikus gitárral és) fél kézzel, mert ő nem félt az elemek haragjától, ellenben a mai puhányokkal; azokra az istentelen barmokra, akik ezek után még kioktatnak másokat; azokra, senki másra.
a szomszéd asztalnál
A buta kamaszok zajongásánál egy idegesítőbb van: az okos kamaszoké. Már majdnem értelmes dolgokat visonganak. Majdnem.
sült sajt kell nekem és pepperoni
Persze ilyenkor is annak kéne örülni, hogy a régi hetente hatszor helyett már csak mondjuk havonta háromszor, de azért van egy olyan gyanúm, hogy az idő minden sebet begyógyít, blablabla hirdetői nem egészen erre gondoltak. Vagy ha igen, akkor lenne egy csokor kevéssé szalonképes javaslatom nekik (is).
A múltkor egyébként a fájlban, ahol a negyedkész novellákat, a közzé soha nem tett, vagy utólag megváltoztatott blogposztokat, a harmadkész cikkeket, a letöltendő linkeket és a megírható témák listáját, szóval a fájlban találtam egy évértékelést a 2011-es évről (mert olyat mindenki csinál, és gondoltam, akkor én is), és rá kellett jönnöm, hogy bár 2010-nek is megvoltak a maga keserű tapasztalatai „mi mindenre vagyok alkalmatlan” témában, és utána 2011 egy egész más területen próbálgatta végig ugyanezt a kérdést, de nagyon alaposan, 2012-nek nem volt semmi felismerhető vezérfonala, és milyen ez már (jó; miért is akarnék én még többet tudni arról, hogy mindezeken kívül mire nem vagyok alkalmas?), nem is csoda, hogy a tavalyi évet eszembe sem jutott értékelni véletlenül sem.
A világ amúgy épp recsegve-ropogva omlik össze körülöttünk, nem lassan, hanem gyorsan, az euró szökellve éri el azt az árfolyamot, hogy akár azt az ötöst is megéri beváltani, amit Bécsből hazahoztam (azt az ötvenest nem, amiből nyáron majd a turistajegyet veszem a CDG-n) (ó, igen, ez pozitív gondolkozásom összmaradványa), és ez nem megnyugtató. Szakad az eső, délutánra állítólag beérkezik a húsz centi hó is, holnap nemzeti ünnep, és nincs mit ünnepelni, szomorú és nyomasztó ez az ország, és ennél már csak rosszabb lesz, azt hiszem, a mai napomat is csak a pizza mentheti meg. Vagy az sem.
A múltkor egyébként a fájlban, ahol a negyedkész novellákat, a közzé soha nem tett, vagy utólag megváltoztatott blogposztokat, a harmadkész cikkeket, a letöltendő linkeket és a megírható témák listáját, szóval a fájlban találtam egy évértékelést a 2011-es évről (mert olyat mindenki csinál, és gondoltam, akkor én is), és rá kellett jönnöm, hogy bár 2010-nek is megvoltak a maga keserű tapasztalatai „mi mindenre vagyok alkalmatlan” témában, és utána 2011 egy egész más területen próbálgatta végig ugyanezt a kérdést, de nagyon alaposan, 2012-nek nem volt semmi felismerhető vezérfonala, és milyen ez már (jó; miért is akarnék én még többet tudni arról, hogy mindezeken kívül mire nem vagyok alkalmas?), nem is csoda, hogy a tavalyi évet eszembe sem jutott értékelni véletlenül sem.
A világ amúgy épp recsegve-ropogva omlik össze körülöttünk, nem lassan, hanem gyorsan, az euró szökellve éri el azt az árfolyamot, hogy akár azt az ötöst is megéri beváltani, amit Bécsből hazahoztam (azt az ötvenest nem, amiből nyáron majd a turistajegyet veszem a CDG-n) (ó, igen, ez pozitív gondolkozásom összmaradványa), és ez nem megnyugtató. Szakad az eső, délutánra állítólag beérkezik a húsz centi hó is, holnap nemzeti ünnep, és nincs mit ünnepelni, szomorú és nyomasztó ez az ország, és ennél már csak rosszabb lesz, azt hiszem, a mai napomat is csak a pizza mentheti meg. Vagy az sem.
thoughts arrive like butterflies
A hétvége jól telt, minden nap sikerült kicsit megáznom, majd hétfő reggel felébredtem fél hétkor, és hosszan kuporogtam az ágy sarkában a napfényt gyűlölve, mert miért épp akkor süt, amikor ilyen hangulatra kelek, ilyenkor szakadjon az eső, és lehetőleg éjfekete villámok csapkodjanak a gyászosan bukdácsoló keselyűkbe. Ehelyett süt a nap, ne már.
Szombaton kaptam rakott krumplit, és voltunk koncerten, és jó volt, a Sahg kellemesen AiC-SG vonalon zúzó pótgrunge (megnyugtat, hogy másnap az ex-piroshajú fényképészlány ugyanezt írta róluk a bécsi koncert alapján, mert körülöttem többen is próbálták a nyilvánvaló csénzt eltagadni belőle (lehet, hogy erre túlzás volt azzal érvelnem, hogy de hát nekem már óvodában is Jerry Cantrell volt a jelem, de hát. Riff Lord Cantrell hatását szerintem már a gitáros hajviseletén is látni lehetett)), a Sólstafir pont ugyanolyan, mint augusztusban volt a Fekete Zajon, szerintem még a whiskeyt is ugyanakkor húzta meg számok alatt a szakember, de hát már akkor is aranyosan őrültek voltak. Kissé feszengve bár, de őszintén bevallom, hogy a Long Distance Callingnál kibaszottul unalmasabb zenét én még életemben nem hallottam, de hát másnak meg az volt a kedvence és az est fénypontja, illetve a főzenekar is, szóval ráadásul ők játszottak a legtöbbet, eh. Összefutottam Asztrogóttal is, akivel számításaim szerint hat éve nem beszéltünk, most körülbelül négy percig bírtuk, de az is unalmas volt, sic transit gloria mundi meg ilyenek.
Utána belecsöppentünk a rockdiszkóba, ami hamar átalakult abba, hogy néhány Alice in Chains, Faith No More, Type O Negative és Stone Temple Pilots között lement a fél Ten (komolyan, hát a Black-re fiatalok őrjöngtek; olyan fiatalok, hogy akár foganhattak is volna arra a számra), és táncoltunk és táncoltunk és táncoltunk és jó volt, a hajamból folyt a víz, de hát nem lehetett nem táncolni, aztán elindultunk hazafelé, és jól megáztunk a szakadó esőben, illetve ordítottak a madarak, mintha már tényleg tavasz lenne.
Vasárnap kiscsoportos borozás volt mindannyiunk Adminjánál, sajttállal, virslis falatkákkal, túrótortával és almáspitével (a pálinkában érlelt gyümölcsökről nem is szólva), és mmmm. Hazafelé menet természetesen esett az eső, de a madarak nem ordítottak (nem volt még éjjel három), és én is csak csendesen dünnyögtem magamban. Aztán persze elromlott a kedvem, de hát erre anélkül is számítani lehetett, hogy a facebook egész nap azt tolja az arcomba, ma van a születésnapja; és az automatikus emlékeztető honnan is tudná, hogy csak volna.
Szombaton kaptam rakott krumplit, és voltunk koncerten, és jó volt, a Sahg kellemesen AiC-SG vonalon zúzó pótgrunge (megnyugtat, hogy másnap az ex-piroshajú fényképészlány ugyanezt írta róluk a bécsi koncert alapján, mert körülöttem többen is próbálták a nyilvánvaló csénzt eltagadni belőle (lehet, hogy erre túlzás volt azzal érvelnem, hogy de hát nekem már óvodában is Jerry Cantrell volt a jelem, de hát. Riff Lord Cantrell hatását szerintem már a gitáros hajviseletén is látni lehetett)), a Sólstafir pont ugyanolyan, mint augusztusban volt a Fekete Zajon, szerintem még a whiskeyt is ugyanakkor húzta meg számok alatt a szakember, de hát már akkor is aranyosan őrültek voltak. Kissé feszengve bár, de őszintén bevallom, hogy a Long Distance Callingnál kibaszottul unalmasabb zenét én még életemben nem hallottam, de hát másnak meg az volt a kedvence és az est fénypontja, illetve a főzenekar is, szóval ráadásul ők játszottak a legtöbbet, eh. Összefutottam Asztrogóttal is, akivel számításaim szerint hat éve nem beszéltünk, most körülbelül négy percig bírtuk, de az is unalmas volt, sic transit gloria mundi meg ilyenek.
Utána belecsöppentünk a rockdiszkóba, ami hamar átalakult abba, hogy néhány Alice in Chains, Faith No More, Type O Negative és Stone Temple Pilots között lement a fél Ten (komolyan, hát a Black-re fiatalok őrjöngtek; olyan fiatalok, hogy akár foganhattak is volna arra a számra), és táncoltunk és táncoltunk és táncoltunk és jó volt, a hajamból folyt a víz, de hát nem lehetett nem táncolni, aztán elindultunk hazafelé, és jól megáztunk a szakadó esőben, illetve ordítottak a madarak, mintha már tényleg tavasz lenne.
Vasárnap kiscsoportos borozás volt mindannyiunk Adminjánál, sajttállal, virslis falatkákkal, túrótortával és almáspitével (a pálinkában érlelt gyümölcsökről nem is szólva), és mmmm. Hazafelé menet természetesen esett az eső, de a madarak nem ordítottak (nem volt még éjjel három), és én is csak csendesen dünnyögtem magamban. Aztán persze elromlott a kedvem, de hát erre anélkül is számítani lehetett, hogy a facebook egész nap azt tolja az arcomba, ma van a születésnapja; és az automatikus emlékeztető honnan is tudná, hogy csak volna.
gomba
A gombában leginkább a textútráját szeretem, a nyers gombában is, a főttben is, a kicsit gumírozott, befőtt gombában is, mert mind olyan érdekes, és mind annyira, de annyira más, mint az összes többi étel.
Na jó, azért az ízét is kedvelem.
Fáj a fejem (a twitter alapján másoknak is, úgyhogy a felhők felé fogom rázni az öklöm), valamiért ezt egy üveg gombás spagettiszósz elkanalazásával próbálom orvosolni a szokásos algoflex helyett, meglepően jó anyag, a legtöbb bolti szószt azért erősen után kell fűszerezni fogyasztáshoz.
Ha társaságban vagyok, még mindig nagyon sokat beszélek, nem akarok olyan sokat beszélni, de igazából ilyenkor egy heti hallgatást kell ellensúlyoznom, napokat, amikor a hangszálaimat csak arra használom, hogy folk-grunge-opera részleteket visítsak, vagy esetleg rekedtes nem-nincset morogjak az örök szupersopkártya kérdésre. (És ez néha nekem nagyon hosszú napokig megfelel, én szeretek magammal lenni.) A nagyon sokat beszéléssel önmagában is vannak gondjaim, de a legrosszabb persze az, hogy arányosan több benne a hülyeség, de hát ez van, ez van, majd ha rájöttem a megoldásra, nem ez lesz.
Most pedig megyek társaságba, sokat beszélni meg ilyenek.
Na jó, azért az ízét is kedvelem.
Fáj a fejem (a twitter alapján másoknak is, úgyhogy a felhők felé fogom rázni az öklöm), valamiért ezt egy üveg gombás spagettiszósz elkanalazásával próbálom orvosolni a szokásos algoflex helyett, meglepően jó anyag, a legtöbb bolti szószt azért erősen után kell fűszerezni fogyasztáshoz.
Ha társaságban vagyok, még mindig nagyon sokat beszélek, nem akarok olyan sokat beszélni, de igazából ilyenkor egy heti hallgatást kell ellensúlyoznom, napokat, amikor a hangszálaimat csak arra használom, hogy folk-grunge-opera részleteket visítsak, vagy esetleg rekedtes nem-nincset morogjak az örök szupersopkártya kérdésre. (És ez néha nekem nagyon hosszú napokig megfelel, én szeretek magammal lenni.) A nagyon sokat beszéléssel önmagában is vannak gondjaim, de a legrosszabb persze az, hogy arányosan több benne a hülyeség, de hát ez van, ez van, majd ha rájöttem a megoldásra, nem ez lesz.
Most pedig megyek társaságba, sokat beszélni meg ilyenek.
éjféli kérdések
A kérdés az, hogy csak attól a fájltól száll el a word az elindulás pillanatában (és indul újra és száll el és indul újra, nehezen kilőhető hurokban), amin épp kifejezetten dolgoznom kéne, vagy minden más fájltól is, és ha minden más fájltól is, akkor hogy a kurva életbe leszek én ezután ezekkel a szövegszerkesztőkkel, mert a hosszas és keserves kísérletezés még a régi gépen azt mutatta, hogy minden más program nekem nagyon nagy szívás (nem bírja a szemem, ha fehér a szöveg háttere, ez van, és azt az apróságot valamiért nem szokták beállíthatóvá tenni, mert utolsó mocskos férgek mind) (gyűlölöm a világot, igen). A másik kérdés az, hogy az internetes kapcsom miért ilyen ócska (költői kérdés volt, nem kérek rá választ), és vajh boldogabb lennék-e, ha nem lenne ilyen ócska, azok alapján, amit ma este tomboltam a gép előtt, azt hiszem, igen. A harmadik kérdés az az, hogy az öt éve hirtelen felindulásból vett miniatűr tabletem (ami sok más hirtelen megvásárolt holmival ellentétben bőven jó befektetés volt, ritkán használom ugyan, de akkor határozottan nem helyettesítheti semmi sem) most kontakthibás, lemerült a (csinos golyóstollnak fazonírozott) pennájában az elem, mindkettő, egyik sem, és mi van, ha nekem egy pont ugyanilyen kell, ma már biztosan nem gyártanak pont ugyanilyet, de nekem olyan kell, ami kicsi és nagyon buta, én gyakorlatilag csak fekete filctollként akarom használni, semmi-de-semmi többre sosem-nem.
Ezeket például a szőrős háttérzörejtől eltekintve kizárólag tablettel rajzoltam (tükrözni meg forgatni meg mozgatni, azt már egérrel), és egész csinosak lettek, bár közben rájöttem, hogy a Népek Világának felépítésében sajnos a Hollót le kell cserélnem a Varangyra, illetve arra, hogy kell majd hajtogatnom egy oktaédert, mert na azt már nem tudom teljesen jól elképzelni síkban, és hah, ezek szerint csak a fordítandó fájltól őrül meg a word, hát, nem tesz boldoggá ez sem, de még mindig ez a kellemesebb alternatíva.
További variációk három hollóra (és három kutyára). (A képek kattintásra láthatóak nagyobban is, ha nem is olyan nagyon sokkal nagyobban.)
Ezeket például a szőrős háttérzörejtől eltekintve kizárólag tablettel rajzoltam (tükrözni meg forgatni meg mozgatni, azt már egérrel), és egész csinosak lettek, bár közben rájöttem, hogy a Népek Világának felépítésében sajnos a Hollót le kell cserélnem a Varangyra, illetve arra, hogy kell majd hajtogatnom egy oktaédert, mert na azt már nem tudom teljesen jól elképzelni síkban, és hah, ezek szerint csak a fordítandó fájltól őrül meg a word, hát, nem tesz boldoggá ez sem, de még mindig ez a kellemesebb alternatíva.
További variációk három hollóra (és három kutyára). (A képek kattintásra láthatóak nagyobban is, ha nem is olyan nagyon sokkal nagyobban.)
a nagy kaland
Csütörtökre tényleg minden jobb is lett, elértem a vonatot, bár balesetbiztosítást nem sikerült kötnöm, mert az a szellemi fogyatékos szerencsétlen, aki az utazási irodában épp szolgálatban volt, egymás után háromszor nem volt képes helyesen begépelni a nevem („nem, ne adja ide a személyijét, gyorsabb, ha diktálja... de hát azt mondta, hogy ipszilonnal!” ... Persze, nyilván én nem tudom a saját nevem. Valamint E helyett R-rel írom, mert már csak ilyen furcsán perverz alak vagyok. Argh!), és amikor negyedszerre is visszakérdezett, hogy utca?, akkor inkább elértem a vonatot, pedig nagyon nem szeretek biztosítás nélkül utazni. (A vonat ezután természetesen negyedórás késéssel indult. Szóval akár még hatszor elronthatta volna az a félkegyelmű, de mindegy, végül túléltem biztosítás nélkül is az utat, megkönnyebbülésemben már el is söröztem az árát.)
Sütött a nap, sétáltam és fényképeztem, aztán idővel elvillamosoztam az egykor piroshajú fényképészlányhoz, akivel vacsoráztunk és fröccsözgettünk, majd elindultunk koncertiránt. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen tömegben metálosokat, hasonlóan old school érzésem talán valami stoner koncerten volt, de ott a szakállak repítettek vissza zsenge ifjúságomba, itt pedig a letépett ujjú pólók és egész felkaros tribal tetoválások, bőrmellények és töltényövek (!!! mekkora trúság már) láttán éreztem úgy magam, mint aki időgépet nyert a kilencvenes évek egy igen vicces sarkába. Én természetesen világos farmerre húzott, virágos ruhácskában voltam, mert miután rájöttem, hogy a metál-kompatibilis ruháim bizony elfogytak, arra is rájöttem, hogy öreg vagyok én már ahhoz, hogy az ilyesmi érdekeljen, és ez kényelmes (nem mintha tizenöt éve nem mentem volna gond nélkül fehér blúzban gót buliba; na, akkor sikerült egy életre megundorodnom a korlátolt, csökött gót nyomoroncoktól, akik rosszabbul viselték a dresscode elleni lázadást, mintha egy multicéghez mentem volna be szakadt pólóban és biztosítótűvel a fülemben).
A koncert jó volt, és olyan hihetetlen dolgok történtek, mint hogy ismerkedés alanya lettem (volna, ha tudom kezelni a helyzetet), ami előtt főleg azért állok értetlenül mert 1) legalább tizenkét évvel fiatalabb volt nálam az a kölyök 2) ilyen magas, jóképű, és egyszerűen édes fiú még sosem próbált összeismerkedni velem 3) de hát nem is tudom, voltak ott csinosabb és fiatalabb lányok rengetegen. Bár én inkább a házigazdámat követtem mindenhová, mint hogy ismeretlen fiúcskákkal csevegjek, időnként észrevettem, hogy áll és néz, mintha ilyen szépet még nem látott volna, és komolyan. Még csak azt sem mondom, hogy bár olyan szép lennék, mert nem, csak a baj lenne vele meg a gond, de hát nem is vagyok. Azért persze jól esett, és kicsit sajnálom, hogy csalódást okoztam neki, de öreg vagyok én már ehhez, engem már csak zavarba hoz az ilyesmi, nem izgalomba (tíz éve bezzeg hol voltak az ilyen fiúk, amikor még örültem volna nekik? Jó, ez a konkrét darab alsó tagozatban, de akkor is).
Aztán tanultunk durva ír szlenget az ócska gruppikra, akik szexmunkás leprechaunnak öltözve próbáltak újabb rockzenészeket szerezni a(z állítólag az ezreshez közelebb álló) gyűjteménybe, az egyik célojjektum közölte, hogy ő még közös fényképre sem hajlandó, már az is sértené a feleségét, ha ő ilyen lányokkal fényképezkedne, egy másik célojjektum viszont örömest begyűjtődött a két pár erősen előtérbe tolt szilikon közé, ami hát ööö elég igénytelen döntésnek tűnt, de mit értek én ehhez. Lehet, hogy jó ezeregyediknek megdugni valami végtelenül ostoba teremtéseket, akik a bokor tövén meg a turnébusz vécéjén lezavart, ötperces menetekben tanulták ki a szexuális kultúra csínját és bínját, és csak az én csipkés lelkem várna ennél többet (még egy pusztán a szexről szóló, egyéjszakás kalandtól is. Legalább a fél Káma Szútrát).
Az együttes kevésbé olcsószex irányultságú tagjai viszont nagyon aranyosak voltak. Mivel a fényképészlány régi jó barátjuk, én pedig vele érkeztem, ha épp nagyon elveszetten néztem magam elé, valaki mindig odajött, és próbált beszélgetni velem (de néha én is nehezen találom a témát, pláne, ha álmos vagyok), volt, akivel az ír belpolitikai helyzetről értekeztünk, volt, akivel arról, hogy az ötéves fia hogyan reagál a tündérmesékre (így: de miért?).
Aztán bezárt a b(az)ár, és mindenki elment haza, éjszaka megint többször lecsúsztam a vendégszoba szaténhatású, fekete lepedőjéről, és rájöttem, hogy a kovácsoltvas IKEA ágyaknak nagy hátránya, hogy amikor forgolódás közben beütöm a kezem, az úgy végigkong az egész bútoron, mintha félreverték volna a harangokat.
Másnap aztán turistáskodtamn még egy sort, pedig nehéz volt a táskám, borult az ég, és összességében nem vagyok én egy jó turista, például sosem tudom, mit lenne érdemes megnézni, úgyhogy felszálltam egy villamosra, és ott szálltam le, ahol láttam érdekes tereptárgyat, mondjuk ez most főleg a Belvedere volt. A nagyon szép aranymintás háznál annyira természetes volt, hogy francia zászló van rajta, mintha rá sem jöttem volna, hogy ez nem az a város.
Aztán itthon még eltámolyogtam sörözni is, és izé, hát ennyi, azt hiszem.
Sütött a nap, sétáltam és fényképeztem, aztán idővel elvillamosoztam az egykor piroshajú fényképészlányhoz, akivel vacsoráztunk és fröccsözgettünk, majd elindultunk koncertiránt. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen tömegben metálosokat, hasonlóan old school érzésem talán valami stoner koncerten volt, de ott a szakállak repítettek vissza zsenge ifjúságomba, itt pedig a letépett ujjú pólók és egész felkaros tribal tetoválások, bőrmellények és töltényövek (!!! mekkora trúság már) láttán éreztem úgy magam, mint aki időgépet nyert a kilencvenes évek egy igen vicces sarkába. Én természetesen világos farmerre húzott, virágos ruhácskában voltam, mert miután rájöttem, hogy a metál-kompatibilis ruháim bizony elfogytak, arra is rájöttem, hogy öreg vagyok én már ahhoz, hogy az ilyesmi érdekeljen, és ez kényelmes (nem mintha tizenöt éve nem mentem volna gond nélkül fehér blúzban gót buliba; na, akkor sikerült egy életre megundorodnom a korlátolt, csökött gót nyomoroncoktól, akik rosszabbul viselték a dresscode elleni lázadást, mintha egy multicéghez mentem volna be szakadt pólóban és biztosítótűvel a fülemben).
A koncert jó volt, és olyan hihetetlen dolgok történtek, mint hogy ismerkedés alanya lettem (volna, ha tudom kezelni a helyzetet), ami előtt főleg azért állok értetlenül mert 1) legalább tizenkét évvel fiatalabb volt nálam az a kölyök 2) ilyen magas, jóképű, és egyszerűen édes fiú még sosem próbált összeismerkedni velem 3) de hát nem is tudom, voltak ott csinosabb és fiatalabb lányok rengetegen. Bár én inkább a házigazdámat követtem mindenhová, mint hogy ismeretlen fiúcskákkal csevegjek, időnként észrevettem, hogy áll és néz, mintha ilyen szépet még nem látott volna, és komolyan. Még csak azt sem mondom, hogy bár olyan szép lennék, mert nem, csak a baj lenne vele meg a gond, de hát nem is vagyok. Azért persze jól esett, és kicsit sajnálom, hogy csalódást okoztam neki, de öreg vagyok én már ehhez, engem már csak zavarba hoz az ilyesmi, nem izgalomba (tíz éve bezzeg hol voltak az ilyen fiúk, amikor még örültem volna nekik? Jó, ez a konkrét darab alsó tagozatban, de akkor is).
Aztán tanultunk durva ír szlenget az ócska gruppikra, akik szexmunkás leprechaunnak öltözve próbáltak újabb rockzenészeket szerezni a(z állítólag az ezreshez közelebb álló) gyűjteménybe, az egyik célojjektum közölte, hogy ő még közös fényképre sem hajlandó, már az is sértené a feleségét, ha ő ilyen lányokkal fényképezkedne, egy másik célojjektum viszont örömest begyűjtődött a két pár erősen előtérbe tolt szilikon közé, ami hát ööö elég igénytelen döntésnek tűnt, de mit értek én ehhez. Lehet, hogy jó ezeregyediknek megdugni valami végtelenül ostoba teremtéseket, akik a bokor tövén meg a turnébusz vécéjén lezavart, ötperces menetekben tanulták ki a szexuális kultúra csínját és bínját, és csak az én csipkés lelkem várna ennél többet (még egy pusztán a szexről szóló, egyéjszakás kalandtól is. Legalább a fél Káma Szútrát).
Az együttes kevésbé olcsószex irányultságú tagjai viszont nagyon aranyosak voltak. Mivel a fényképészlány régi jó barátjuk, én pedig vele érkeztem, ha épp nagyon elveszetten néztem magam elé, valaki mindig odajött, és próbált beszélgetni velem (de néha én is nehezen találom a témát, pláne, ha álmos vagyok), volt, akivel az ír belpolitikai helyzetről értekeztünk, volt, akivel arról, hogy az ötéves fia hogyan reagál a tündérmesékre (így: de miért?).
Aztán bezárt a b(az)ár, és mindenki elment haza, éjszaka megint többször lecsúsztam a vendégszoba szaténhatású, fekete lepedőjéről, és rájöttem, hogy a kovácsoltvas IKEA ágyaknak nagy hátránya, hogy amikor forgolódás közben beütöm a kezem, az úgy végigkong az egész bútoron, mintha félreverték volna a harangokat.
Másnap aztán turistáskodtamn még egy sort, pedig nehéz volt a táskám, borult az ég, és összességében nem vagyok én egy jó turista, például sosem tudom, mit lenne érdemes megnézni, úgyhogy felszálltam egy villamosra, és ott szálltam le, ahol láttam érdekes tereptárgyat, mondjuk ez most főleg a Belvedere volt. A nagyon szép aranymintás háznál annyira természetes volt, hogy francia zászló van rajta, mintha rá sem jöttem volna, hogy ez nem az a város.
Aztán itthon még eltámolyogtam sörözni is, és izé, hát ennyi, azt hiszem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)