más nincs úgysem

Álmomban Magyarország háborút üzent Bécsnek és az Egyesült Államoknak; abszolút plátói rajongásban éltem együtt valaki más férjével egy első kerületi, szűk és félhomályos albérletben, és minden délután kapkodva rendet raktam, mielőtt hazaér (ennél romantikusabbat nem is cselekedhetnék, az exem szerint már a Radiohead is rólam énekelte meg, hogy you never wash up after yourself), egy haldokló színészóriás-drámaíró tehetségtelen, de imádott felesége voltam, aki egy utolsó, nagy darabot diktáltatott a férjével, hogy ne a szenvedésre figyeljen; a szomszéd lány szelíd farkasokat tartott a lakásában, és kiderült, hogy tizenöt emeletes házunk alatt egy szintén tizenöt emeletes, titkos kutatókórház van, alighanem zombivírussal is felszerelve; és ez csak az utolsó blokk volt, mert egyébként barátian kiabálva cseszegettük egymás könyvcímeit érintőlegesen ismert fordítóval egy könyvesbolt közepén, és egy bazársorban is tekeregtünk a Velencei-tó partján, csak az úszógumik helyett instant fenyőfák lógtak nagy füzérben egy láncra akasztva, olyanok, hogy az ember letette őket a földre, és azonnal megnőttek húsz méteresre, ebből felkopaszodtak jó tízet, és rögtön gyantaillatú, puha tűleveles árnyék lett alattuk. Sajnos leereszteni nem lehetett őket, de így is tetszettek.