Igazából be akartam számolni rengeteg mindenről, például a rollerről, ami nagyon hosszú várakozás után végre megérkezett, és már mentem vele be a városba, de sőt még kocsmázni is, és rollerezni pont olyan, mint amilyennek álmodtam (mármint egyszer azt álmodtam, hogy van egy rollerem, és a legjobb, és utána egy évig győzködtem magam, hogy na de hogy fognak rám nézni az utcán (hát, ugye egyértelmű, kik szólnak be a legtöbbször? igen, nyilván a járdán százzal tekerő bringások) aztán végül mégis rendeltem egyet), bár azt nem sejtettem, hogy majd vállból fogok rollerezni, legalábbis ott van a legerősebb izomlázam.
Na mindegy, csak aztán lelkesedés helyett olyan igazi, kilátástalan, sötét és elbaszott világvége hangulatom lett, hogy ahhoz is komolyan össze kell kaparnom magam lelkileg, hogy vásárolni elmenjek, minden lefordított mondatot háromszor kihúzok, mert minősíthetetlen, nem akarok beszélni soha többé senkivel, mert érzem, hogy nagyon szakadóban a cérna, és a többiek is sajnálnám egy kicsit, de én, én határozottan nem akarok ott lenni, amikor tényleg elenged. Pedig az elég elkerülhetetlennek tűnik, ugye. Egyfolytában a saját korlátaimba ütközöm, és ha valamelyikről épp elfeledkeznék öt percig, akkor valaki biztos felhívja rá a figyelmemet, és jogos, jogos, csak nem jó.
Az őrült vénasszony továbbra is váratlan időpontokban becsönget, hiába csapom már rá az ajtót hangos és jól artikulált NEM kiáltással, és ez is nyomaszt, nyilván nem arról az egy-másfél liter vízről meg ajándékba kapott olcsó bonbonról van szó, amit kajaként fel tudok ajánlani, mert amúgy makacsul egy főre szoktam vásárolni, egy fős háztartásban bármilyen hihetetlen, hanem a rendelkezésre állásról, arról, hogy éjjel fél tizenkettőkor mégis mit képzel? Annyira gyűlölöm az egész világot, komolyan, el sem tudom mondani, nem érdekel, hogy tavasz van meg szép idő, most minden ocsmány és aljas és undorító, ez van.
