Valószínűleg az teljesen logikus, hogy szokatlan terhelés esetén az ember először érzelmileg zuhan meg, és csak utána testileg, majd megkérdezem róla Sulemiát, de önmagában még logikus is lenne, hogy először a miértet, a motivációt kérdőjelezi meg a szervezet, mielőtt leállítja a rendszert. Csak kicsit idegesítő, amikor leülök a gép elé, és épp még nem vagyok álmos, és tudom, hogy fog az agyam is, csak akarni nem megy, mert akarni mást akarok, mondjuk sírni vagy fésülködni vagy bármit, csak fordítani nem. Úgyhogy olyan kilenc-tíz óra fél-meddő szenvedés után elmentem moziba és írtam minden mást, és megittam két sört, és azt hiszem, hatott, mert most már nincs bennem az a zsigeri NEM, ha a munkára gondolok.
Azért persze a zsigeri IGEN sem, de az azért meg is lepett volna, ha hirtelen azon kapom magam, hogy könnyű-de-rosszul-megírt / jól-megírt-de-kurva-nehéz szövegeket akarok lefordítani magyarra. Mármint helló, utóbbi kurva nehéz, előbbinél pedig külön fájlban vezetem a szerző legemlékezetesebb elbaszásait, és hát. Az a fájl nem üres. De legalább tanultam belőle: olyan dolgokon akadtam ki, amiket esetleg íróként észre sem vettem volna, de így, így nagyon.
(Például a szereplő, aki egyesével gombolja be a gombjait, a drámai feszültséget drámaifeszültítve (tudom, hogy ez a szó nem létezik), de most komolyan, ki találkozott már emberrel, aki nem egyesével gombolja BE a gombjait? Legközelebb majd meg a levegőt veszi már egyesével, édesistenem, bekénetiltaniazírókat, komolyanbazdmeg.)
