Éjszakánként még vad hideg van, mi sem mutatja jobban, mint hogy álmomban térdig érő hó volt, meg egy csomó hülyeség, amivel nem vagyok hajlandó foglalkozni (kedves tudatalattim, az hét éve volt, nem vagyok hajlandó vinnyogni rajta, bár tudom, miért épp most szedted elő, rohadék szemétláda, te). Az éjszakai sapkaviselettől kiegyenesedett a hajam, de legalább kevésbé fáj a fejem. Tegnap megtanultam, hogy nem érdemes virágzó tölgyfa alatt ebédelni, egyrészt, mert az az izé, amit ez virág helyett tart, beleesik a levesbe és a tejeskávéba, másrészt mert ráesik a ruhámra és a hajamra is, és képtelenség civilizáltan levakarni (meg sem kellett volna próbálni, mert rögtön kiöntöttem közben a kávét). Harmadrészt mert még hideg van; a napon pillanatok alatt felforr az ember agyveleje, de árnyékban vastag kötött ruhában is dideregtem.
Persze így igazi a tavasz, és én így kértem, és így örülök neki, hah, szinte évszakok vannak, sosem hittem volna (hogy egyszer még ennyire örülni fogok neki).
