Senkit sem lepett meg, hogy a Halloween bulira végül meghívták Ewant is, legfeljebb csak az, hogy nem valami szoknyás skót kísértetnek öltözött be. Végül persze kénytelenek voltunk elfogadni azt a kifogást, hogy de hát neki a skótszoknya olyan, mintha valamelyik fiú öltönyben jönne, vagy talán még annyira sem jelmezszerű, és ezen a ponton eszünkbe jutott, hogy jövőre már szalagavató és érettségi, és hogy némelyik srácnak bizony még a Drakula-köpeny is otthonosabban állt, mint majd a nyakkendő vagy az öltöny fog.
Ewan amúgy szívtipró kalóz volt, és a Hét Tenger másik ördöge, Jean szinte azonnal le is csapott rá. Mind a ketten hamar a homlokukra tolták a szemtapaszt, és Ewan idővel a kampókezet is leakasztotta, mert már harmadszorra bökte magát állon, amikor csak a fejkendőjét akarta visszarángatni a helyére. Így, iskolán kívül nagyon hatott rá Jean varázsa, és fogadásokat kötöttünk, hogy a nagy melegre való tekintettel mikor kezdi el meglazítani a fehér kalózing fűzését is.
Mike szerényen római szenátornak öltözött, Pete deresedő halántékú vámpírnak, Ancsi sze i boszorkánynak, Vivi pedig egyiptomi kéjnőnek, bár Nils meglátása szerint az elképzelés nyilván Kleopátra volt, hogy illjen az ő Antoniusához. Petya gengszterként kis híján megcáfolta Ewan állítását, hogy az nem jelmez, ha az ember csak elegánsan felöltözik, bár a skót ezt a felvetést azzal ütötte el, hogy a tanítványai remélhetőleg nem hoznak géppisztolyt az érettségire. Nils szokás szerint egy fehér plüsslúddal a hóna alatt érkezett, fehér ingben, kék nadrágban, mellénykében. Esélye sem volt, hogy bármilyen hasonló rendezvényre ne Nils Holgerssonnak öltözve menjen el: csak szegény Márton lúd bírta egyre rosszabbul az évek hosszú sorát.
- Lassan már a nyakamba kéne kanyarítanom, és odavarrnom – csóválta a fejét kis gazdája -, nem szabadulok tőle sehogy sem, így viszont rendszeresen leejtem. És tudod, milyen könnyen koszolódik egy ilyen dög? Ránézel, és sáros lesz.
Megértően bólogattam, bár a történethez hozzátartozik, hogy Nils nem csak úgy leejteni szokott dolgokat, hanem rendszeresen a talajba gyalázza őket, aztán véletlenül rájuk lép, beléjük ül, vagy leönti őket vörösboros kólával. Nutellás üvegbe lógatja a fejüket. Nem tudott vigyázni a holmijaira sosem. Most is kis híján felragasztotta rá a csavart kis cukorpálcát, amit érkezésünkkor Mike nyomott mindannyiunk kezébe.
Loki végül csak ragaszkodott hozzá, hogy Hamletnek öltözzem – igaz, viszonylag hamar elhagytam a szerepemhez tartozó koponyát, és onnantól kezdve többen csak Viola szívemnek szólítottak, de legalább megtudtam, hogy a nőknek tényleg jól áll az apródruha. Leginkább azért, ahogy a fenekükön feszül. Loki nemes egyszerűséggel punk rock sztárnak öltözött, és bár a hamis szájkarikák miatt többször is leöntötte magát ivás közben, ez csak fokozta jelmeze hitelességét.
- Tudok pár autentikus káromkodást is – selypítette -, de McLaughlin mama kidobna az első után, azt hiszem. Ewan pedig kiröhögné a kiejtésemet.
Abból, ahogy mondta, nem volt egyértelmű, melyik lenne a rettenetesebb.
- Maradjunk annyiban, hogy Donnerwetter – javasolta Nils.
- Donnerwetter. Az. God save the queen, the Donnerwetter regime – emelte poharát Loki, bizonyítva, hogy nem csak Shakespeare-t idéz folyamatosan, de a későbbi angol bárdok, például a Se Pistols művészetét is alaposan ismeri.
A McLaughlin szülők csak este nyolc után voltak hajlandóak távozni, és Sylvie még akkor is erősen vonakodott magára hagyni a házat és három gyermekét egy ekkora csorda gengszterrel, apróddal, punkkal, robottal, és a különféle történelmi és regényes korok minden stílusát felölelő sztriptíztáncosnővel. Valahol igaza volt. Valahol nem. Ijesztőek voltunk, hangosak, és ostobák, mint minden kamasz, de volt annyi eszünk, hogy ne gyújtsuk magunkra a házat, és annyi jóízlésünk, hogy a kisebb balesetek után magunk feltakarítsunk még időben.
A ház csodálatos volt. A kertben mindenfelé vigyorgó töklámpások narancssárga fénye rebegett, jókora kövekre tapasztva karvastag gyertyák égtek, az ösvényt földbe tűzhető bambuszfáklyák szegélyezték. A közeli fákon fényvisszaverő műanyagból font pókhálók csillantak fel minden kósza fénysugárban. Úgy tűnt, a halvérű szigetlakók szerint nincs még hideg a garden partihoz sem, bár a buli – és a dekoráció – nagyja természetesen a házba szorult. Az ajtók fölött fekete girlandok húzódtak, kartonpókok lógtak rajtuk, denevérek gubancolódtak beléjük, minden vízszintes felületen mécsesek égtek, kivéve az asztalokat, ahol zselészemek, mandulás boszorkányujjak, kísértethabcsókok, kókuszpókok tornyosultak halomba.
Ettünk, ittunk és táncoltunk, aztán megint ettünk és ittunk, a konyhában kártyáztunk, aztán kirohantam a kertbe, és az egyik töklámpásnak kezdtem el szavalni a halhatatlanságról. Annyira jó volt minden, a fáklyák aranya, a telihold ezüstje, a sütőtökök belsejéről visszaverődő narancssárgás derengés, a házból kiszűrődő zene, a hűvös október végi szél... Felnéztem, és fenn, a fák között is mintha fényt láttam volna. Elindultam arrafelé, hátha a kerítéstől jobban látom. A kert hátsó része azonban le volt kerítve: egy kis faház, rudak, tálkák, mint valami nagy testű madár röpdéje.
- Sss – fogta meg valaki a vállamat -, ne ébreszd fel őket.
Meg sem kellett fordulnom, a hangjából tudtam, hogy Mike az.
- Kiket?
- Apa hollóit. Így is alig lehetett bezavarni őket a helyükre.
- Apád hollókat tart?
- Nem is volt egyszerű behozatni őket, és sosem mehetnek ki. Mármint a röpdéből. Volt néhány hely, ahol megengedték, hogy reptessük őket, de a legtöbb helyen kész csoda volt, hogy egyáltalán magukkal vihettük Daisyt és Cindyt.
- Daisy és Cindy? - nevettem el magam.
Mike megvonta a vállát. Még mindig félig átkarolt.
- Valahogy hívni kell őket is.
- Aha – bújtam ki az öleléséből. - És az Emlék és a Gondolat már foglalt.
Egy pillanatra megdermedt, aztán halkan felnevetett.
- Odin hollói. Hugin és Munin.
Ahogy mondta, hirtelen megborzongtam; felködlött bennem a végtelen, fagyos skandináv tél, a hóba fulladt erdők, a hófehér, a koromfekete, a gyász-szürke körforgása, az embertelen csend és hideg. Odin hollói ott kerengenek a csonttá fagyott, kietlen semmi fölött.
- Fázol? - kérdezte azonnal, és már csatolta is volna le a köpenyét.
- Nem. Nem – ráztam meg a fejem, és gondoltam, nem az én dolgom, hogy szóljak neki, a barátnője nagyobb szükségét látná egy köpenynek. Inkább visszaindultam a ház felé. - Megnézem, van-e még abból a skót karamellából, amire Ewan olyan büszke!
Úgy egy óra múlva jutottam ki újra a kertbe, és a fák között még mindig ott derengett a távoli fény. Néztem egy ideig, aztán visszaszaladtam, és összeszedtem Lokit és Nilst. Kirángattam őket a hidegbe.
- Nézzétek, ott! - mutattam az ágak közt pislákoló fényt. - Mi lehet az?
Nils hunyorgott egy ideig, aztán megvonta a vállát.
- Én semmit sem látok. De kontaktlencse nélkül vak vagyok, mint egy denevér.
- Én látom – Lokit is ugyanúgy megbolondította az éjszaka, mint engem, megállás nélkül nevetett, most is izgatottan billent lábujjhegyre. - Mi lehet az?
- Hajléktalanok a hegyekben – vonogatta a vállát Nils. - A legigazibb kétdekás trollok. Ha odamentek, legalább lesz mit enniük vacsorára.
Fejbe kólintottam, tettetett sértettséggel nézett vissza.
- Téged nem érdekel?
- Nem – vallotta meg őszintén -, nem hoztam magammal a trollölő kiskésemet. De úgy látom, titeket úgysem tudlak lebeszélni róla, hogy kimenjetek!
- Pedig Halloween van, és szabadon járnak a démonok és a gonosz tündérek! - emeltem fel az ujjamat, aztán csak nevettem. - Én tényleg meg akarom nézni, mi az.
- Én is – bólogatott Loki lelkesen.
A kabátunkért sem mentünk vissza, csak kiszöktünk a hátsó kertkapun. Hamlet a kis színpadi tőrével, és Sid Vicious a maga hat kiló biztosítótűjével megosztoztak egy műanyag pohár boron, és nekivágtak az éjféli erdőnek.
Először sötét volt a fák között, aztán mintha a derengés az egész erdőt bevonta volna, hirtelen tisztán láttuk a legvékonyabb ág legkisebb göcsörtjét is. Kéz a kézben siettünk felfelé, meg sem álltunk, nem is pihentünk, repített a lelkesedés. Csak egyszer torpantunk meg, hogy megkeressünk egy elgurult orrkarikát, és gyönyörködjünk a fénykígyóként surranó gyökerekben – mintha mozogna, nevettük, és ahogy megbökdöstük az ujjunkkal, tényleg forrónak tűnt és lüktetett a földhideg fa is – aztán futottunk már tovább. Lassan mozgást is láttunk az egyre erősödő fényben, csilingelést, kiáltozást, nevetést, szilaj kurjongatásokat és éneket sodort felénk a lusta esti szél. Megálltunk, bebújtunk egy fa mögé, onnan pislogtunk ki. A dombtetőn, az erdő közepén, az oszlopként magasló, ezüsttörzsű bükkfák ágain pislákoló lámpások alatt vidám forgatag kavargott. Árusok, asztalok, egymásba kapaszkodó táncosok, dobok, sípok, zenészek. Az ágak közt leheletvékony tetőként színes kelmék feszültek, némelyik egyszínű, másokon fémleme zből kivágott, aranyra festett csillagok verték vissza a fényt. Kerek lampionok lógtak le róluk, nézd, ott a Szaturnusz, mutattam izgatottan, az az örvénylő, kék golyóbis meg csak az Uránusz lehet, kacagta Loki. A domb legtetején, egy zsebkendőnyi tisztáson hatalmas máglya égett.
- A Nap – leheltem, és Loki meglökött, hogy menjünk, menjünk, mulassunk mi is.
- Ez... ez a Manópiac - kiabáltam nevetve -, és örökre elragadják a lelkünket, ha bemegyünk!
- Dehogyis! - dobta magát hanyatt az avarban Loki. - Ez valami pogány-hippi fesztivál, remélem, senki nem hívja rájuk a rendőrséget vagy az erdészeket, vagy csak miután már hazamentünk! Nézd! Nézd azt a kettőt! Raszták. Azok meg ott... nem hinném, hogy a koboldok lemennek a városba szivárványszín gumicsizmáért! Mekkora kaland már belebotlani egy ilyenbe!
- De nincs nálunk pénz – józanodtam ki egy pillanatra, aztán újra elkapott a lelkesedés. - Nem baj, táncolni anélkül is lehet!
Felrántottam Lokit a földről, és nekivágtunk az emelkedőnek. A fák közé leszúrt, csengettyűs kis pálcikákat csak akkor vettük észre, amikor átgázoltunk rajtuk.
- Hoppá – néztem körbe, és megpróbáltam visszatűzni a földbe a stilizált kis kovácsoltvas harangvirágot a földbe. Jobbra is, balra is pár lépésenként ott csillogtak az avarban. Olyan szépek voltak, hogy a legszívesebben zsebre tettem volna az összeset, végül azonban csak azt az egyet kis csengettyűt csúsztattam a ruhám ujjába, amelyik leszakadt a virágról, amikor keresztül estem rajta. Emléknek jó lesz.
- Nicsak, nicsak, vendégek!
Egy vigyorgó fickó állt velünk szemben a vasvirágok túloldalán. Harminc körül lehetett, apró fonatokba fogott, aranyszőke haját laza kontyban tornyozta a fejére, a vállán tenyérnyi foltokból varrt köpeny lógott, amúgy pedig nem volt rajta más, csak egy rongyos, fekete farmer. Még cipő sem. Mindkét karján tetovált kígyók tekeregtek. A szemébe néztem, és arra gondoltam, hogy ezek szerint fél pohár bor és két tálka vodkás gyümölcssaláta után tényleg nem lehet megkülönböztetni egy tündérmesét és egy hippi fesztivált.
- Gyertek be – integetett, és óvatosan átléptünk a virágok felett -, gyertek csak, gyertek csak, ilyenkor összetart a fény minden gyermeke! Egyetek, igyatok, szabadon megosztunk veletek mindent; táncoljatok, mulassatok, űzzük el együtt az éjfél árnyait!
Ez elég színpadiasan hangzott, de látszott rajta, hogy ha volt is valaha józan életében, az nem mostanában lehetett.
- Köszönjük – mondtuk egyszerre, aztán összenevettünk.
- Anka vagyok – nyújtottam kezet, bár fogalmam sem volt róla, ilyenkor mit diktál az illem.
- Tom, szolgálatodra – vágott le egy köpenylobogtatós, cikornyás meghajlást, majd kezet csókolt nekem.
- Zoli – morogta Loki szokatlanul visszafogottan, és kézfogás helyett beérte annyival, hogy udvariasan fejet hajtottak egymás felé.
- Éhesek vagytok? Szomjasak? Gyertek – karolt belénk Tom, és félig táncolva elkezdett minket felvezetni a mulatság szíve felé. - Bármiből nyugodtan vegyetek, ha gondoljátok, megkérdezhetitek, ki mit kér cserébe, de ne menjetek bele olyan alkuba, ami nem tetszik nektek. Vannak itt is furcsa népek, bár a többség kedveli a.. kívülállókat is.
Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a szót használta, de valahogy mintha így értettem volna. A háta mögött értetlenül összenéztünk Lokival, de ha már itt voltunk, ostobaság lett volna egy félrecsúszott szó miatt megijedni vagy visszafordulni. Az emberek meg-megfordultak, megnéztek minket, de senki nem kezdett el bámulni vagy mutogatni, mindenki mulatott tovább. Tom az egyik legsudárabb bükk előtt megállt, és elengedett minket.
- Itt a legjobb a forralt bor – mutatott a fa tövében kucorgó kis bódéra, aztán sarkon pördült -, ott pedig a sült kolbász, és mellette, a vörös hajú boszorkánynál a mézeskalács. Mogorva egy nőszemély, de illik neki puszit adni a puszedlikért, és akkor megbékél!
Felnevetett, aztán színpadiasan meghajolt.
- Amúgy pedig gondolom, el tudtok mulatni magatokban is! Ha szükségetek lenne rám, itt vagyok valahol a közelben – lengette meg a kezét úgy általánosságban a domb felé -, könnyen megtalálhattok! De amúgy is lesznek épp elegen, akik szívesen elkalauzolnak titeket... csak vigyázzatok, hogy szét ne szedjenek!
Ezzel beleveszett a forgatagba; én némileg elbizonytalanodva néztem Lokira.
- Ez csak szerintem hangzott meglehetősen... fenyegetően? - kérdeztem.
Loki felnevetett, és megcsóválta a fejét.
- Nem. Ez minden szempontból fenyegetően hangzott, de majd vigyázunk, hogy szét ne szedjenek!
Megfogtam a kezét, és mély levegőt vettem.
- Forralt bor, sült kolbász vagy puszedli?
Loki egy ideig csak az állát vakargatta, aztán lassan bólintott.
- Ebben a sorrendben.
A forralt boros asszonysággal hosszan elcsevegtünk, és a végén elkunyerált Lokitól két biztosítótűt, nekem pedig addig könyörgött, amíg belenézhetett a tenyerembe. Azt nem volt hajlandó elmondani, mit lát, csak nagyon titokzatos képet vágott és hümmögött. Még az orrát is megvakarta, aztán amikor kezdtem igazán riadtan nézni, felnevetett, megpaskolta a kezemet, és azt mondta, nem látott benne semmi igazán rettenetest.
- Csak olyan félig-meddig retteneteseket – vigasztalt utólag Loki, és átkarolta a vállamat. - Kötelező fizikaérettségit, a gumicukor és a menzás krokodilsteak betiltását.
- Hülye – könyököltem az oldalába. - Megnézzük a sült kolbászt is?
- Ha már önjelölt idegenvezetőnk javasolta – tárta szét Loki a karját, és valakit lendületesen tarkón vágott. Az illető megfordult, és láthatóan már épp azt kérdezte volna, ezt most miért is kapta, aztán alaposabban megnézett minket. Elejtette kis cserépkorsóját, de döbbenetében mintha azt sem vette volna észre, hogy térdig eláztatta magát forralt borral.
- Jóságos ég, ti meg mit kerestek itt?!
Embert nem láttam még úgy meglepődni, mint Ewant, de szó se róla, a mi állunk is igencsak leesett.
- Ewan?! Te mit keresel itt?
- Én... ööö... - kapta fel idegesen a kezét -, ismerek itt pár arcot. Még Callanishből. Tavaly ott tartotta az újévet a Szivárvány Népe.
- Az újévet?
- Samhain. A kelta újév. Meg az év sötét fele. Napnyugtakor kezdődött. Callanish pedig a legjelentősebb kőkör Skóciában. De mi a fenét kerestek ti itt?
Loki megvonta a vállát.
- Odalenn kezdett leülni a buli. Aztán megláttuk a fényeket. Mások is feljöttek?
Ewan erre még az előzőnél is valószerűtlenebb arcot vágott.
- Mindenre ami szent, nem, nem és nem! Az kellett volna még! Nektek sem itt lenne a helyetek!
- De most már itt vagyunk – billentettem félre a fejemet.
- Azt látom – sóhajtott fel remegve. - És most már jobb is, ha itt maradtok! Kivel találkoztatok eddig?
- Egy Tom nevű fickóval – intettem a tömeg felé -, szőke kontyos alak, foltokból varrt köpenyben.
Ewan elégedetlenül fintorgott a hírre.
- És Maurával, a forralt boros hölggyel – tette hozzá Loki.
- És Tom mit mondott?
- Hogy együnk, igyunk, mulassunk, minden ingyen van, ne törődjünk azzal, ha nem mindenki barátságos, és ha gond van, majd segít.
- Ó! - Mintha Ewanből kiolvadt volna a feszültség egy része. - Az jó. Tom az egyik... fő szervező. Ha ő azt mondja, hogy nem eshet bajotok, nem is fog. Attól még elképesztő, hogy ilyenek jutnak az eszetekbe... és ha csavargók lettek volna idefenn?
Komolyan úgy tett, mintha a nagyapánk lett volna, nem csak egy alig négy-öt évvel idősebb, skót kölyök.
- Akkor olyan részegek, hogy észre sem vesznek minket, mi pedig szépen visszaballagunk Mike-ékhoz.
Erre többen felkapták a fejüket, Ewan pedig riadtan kapta a szája elé az ujját.
- Róluk itt inkább ne beszéljetek. Az öregnek nem mindig felhőtlen a viszonya az itteniekkel.
- Pedig inkább S... ööö... a becses nejéből nézném ki, hogy nem szereti a hippiket – nézett rá Loki elgondolkozva. - A... hm... az öregről azt is elhittem volna, hogy itt iszik valahol.
Ewan harsányan felnevetett.
- Az szép baleset lenne. Bár mintha lett volna már rá példa. Rossz vége lett. Duhaj részeg.
- Ilyen régóta ismered őket? - Meg mertem volna rá esküdni, hogy akkor találkoztak először, amikor a McLaughlinok szeptemberben megérkeztek.
- Pár ezer éve – intett Ewan lekicsinylően, aztán kétrét görnyedve hahotázni kezdett. Láthatóan ő is kipróbálta a helyi ideglazítót, mert pusztán a forralt bortól senki nem nevetett volna ezen. Loki is hátrahőkölt, és mind a ketten inkább kínunkban mosolyogtunk, mint jókedvünkben. Egy ideig csak toporogtunk, és zavartan néztük egymást, aztán Ewan megadóan felemelte a kezét.
- Mondtam már, nem zavarlak haza titeket! Gyertek velem... bemutatlak pár embernek.
- És a sült kolbász? - kérdezte Loki reménykedve. Ewan felnevetett.
- Oda is eljutunk.
El is jutottunk, csak előtte bemutatott egy szőke hajú, bogyókoszorús lánynak, akinek hennával ágak, virágok, levelek voltak az arcára festve, és bő, sötétvörös pamutruhájában úgy nézett ki, mint egy régi mesekönyv illusztráció. A berkenyelány.
- Stella is segít, ha bármi baj lenne, és ha ettünk valamit, megmutatja nekünk a füsttáncot is. - Ewan elvigyorodott, mint egy gyerek, akinek cukorkát ígértek. - Az nagyon érdekes.
Robbanós cukorkát. És Ewan nagyon rossz gyerek lehetett.
Stella elvonult egy csendesebb zugba, sejtésünk szerint előkészíteni a füsttáncot, mi pedig tovább sodródtunk a csillagmintás vásznak alatt, fel, a máglya felé. Egy idősebb, őszes copfú hippit kerestünk meg, félmeztelen volt, akárcsak Tom, és legalább olyan szikáran izmos. Az egész felsőtestét színes, festett minta borította, hosszú szakállát rézgyűrűkkel fogta össze, és ahogy megölelt mind a kettőnket, a tengeri szél tiszta, éles illata vágott az orrunkba. Az egész furcsa társaságból talán ő volt a legkedvesebb. Mindkettőnknek a kezébe nyomott egy-egy spárgára fűzött kis cukorsípot, aztán kihúzta magát, és királyi ünnepélyességgel kijelentette.
- Ha szükségetek van rám, csak füttyentsetek! - Aztán ugyanolyan komoly arccal kacsintott egyet, és hozzátette. - Tom és Jerry. Az egyik kedvenc epizódom.
A nevetéstől fulladozva meghajoltunk, megköszöntük az ajándékot, és a nyakunkba akasztottuk.
- Remélem, nem olvad a mellkasomra – súgta oda Loki, és aggódva nézte a jelmezül viselt, szanaszét szaggatott pólót.
- Remélem, nem olvad a mellem közé – súgtam vissza, mire először csak elkerekedett a szeme, aztán még jobban nevetni kezdett.
Danek, az öreg hippi felvont szemöldökkel nézte végig a kis közjátékot, aztán Ewanhez fordult.
- Látszik, hogy a te tanítványaid, ők is túl sokat nevetnek!
- Nem lehet túl sokat nevetni – húzta ki magát durcásan Ewan. Eddig ugyan inkább szétszórtnak ismertük meg, mint nevetősnek, de ki tudja, a hippi-tábor és kellékei mit szabadítottak el benne...
- Dehogynem, Vigyori mester. Vagy meséljem el a bohóc történetét, aki rosszkor nevetett?
- Még gyerekek. Hadd nevessenek!
Erre már Danek is elmosolyodott, és bólogatni kezdett.
- Igazad van, mikor nevessenek, ha nem most? Csak nevessék szemközt a halált, köszöntsék kacajjal az éltet! - A jobbját az égre emelte, mintha csak szavalna, aztán lemondóan leejtette. - Nem megy ez már nekem.
- Sosem ment, öreg – veregette meg a vállát Ewan szeretetteljesen. - Sosem ment.
Danek színpadiasan a fejéhez kapott, hogy ó, hálátlan ifjúság, aztán hátba vágta Ewant, és elkezdte a sült kolbászos bódé felé terelni.
- Megéheztek a vendégek! - kurjongatta. - Kolbászt nekik, ropogósat, friss kenyeret, jó foszlósat!
Mire odaértünk, a kolbászok őre – a tűz forróságától kivörösödött, zömök, barna hajú fickó – már le is húzott négy jókora kolbászt a nyársról. Kis cseréptálakra tette, szedett mellé savanyúságot, három ujjnyi vastag, illatos kenyeret. Ösztönösen megkérdeztem, mivel tartozunk: a fiú rám nevetett, és elgondolkozva ütögette az állát.
- Egy-egy tincs abból a szép barna hajatokból – mondta aztán, és huncutul csillogott a szeme. A következő pillanatban kis híján beesett a nyársak közé, valaki úgy fültövön vágta.
- Viselkedj már, te gyerek! - Tom érkezett meg valahonnan a sötétből. - Gyűrűt fonna belőle, és az ujján hordaná. Hát nem perverz? Az ilyen kéréseket remélem, meg sem halljátok!
Döbbenten néztük. Tom puszta kézzel lekapott egy kolbászt az egyik nyársról, beleharapott, lenyalta a kezén lecsorgó, forró zsírt, és még egyszer megfenyegette az ujjával a tarkóját fájlaló szakácsot. Kerített magának egy szelet kenyeret is, aztán intett nekünk.
- Lássatok csak neki, sütni-főzni tud a kölyök, azzal nincs semmi gond! - Végigmérte a mellettünk állókat. Daneknek mosolyogva biccentett, aztán meglátta Ewant, és felragyogott az arca. - Édes egy öcsém! - Azon nyomban átölelte, megszorongatta. Végül csak elengedte Ewant, és hátralépett, de azért még szeretetteljesen megveregette a vállát kolbászszaftos kezével. A fehér ingen jókora vörös tenyérnyom éktelenkedett. - Te meg hogy kerülsz ide?
Ewan súgott neki valamit, mire Tom szeme még jobban elkerekedett.
- Ők itt a tanítványaid? És a McLaughlin házból jöttek fel? - Elismerően bólintott. Daneknek a szeme sem rebbent, Ewan vele láthatóan már előbb megosztotta a dolgot, de arrébb néhányan felkapták a fejüket. - Azt hittem volna, akkor legalább Mike elkíséri őket, vagy... nem, Jeannel csak a baj lett volna már megint.
Ewan megvonta a vállát, és széttárta felénk a kezét.
- Két éve együtt ülték az újévet Cuchamán. Az valami hegy Kaliforniában. Valami indián szent hegy.
Loki nagyot sóhajtott, és egyetértettem vele. Ezek a világ minden táján megtalálták a maguk Stonehenge-ét, jobban mondva valaki más Sotnehenge-ét, ahol aztán a saját szájuk ízére keltáskodhattak egyet. Azt pedig nem kellett sokáig magyarázniuk, hogy Jean hány lehetséges irányban lóghatott ki egy ilyen szétcsúszott hippi társaságból. Az összes lehetséges irányban. Nyilván. És még ötben.
A kolbász azonban éppolyan jó volt, mint Tom mondta, és a kenyér olyan friss és foszlós, mint Danek kérte. Leültünk a földre, az ölünkbe vettük a tányért, és alaposan belaktunk: a táncosok közöttünk ugráltak el, a zene egyre vadabb, egyre sürgetőbb lett, a fejünk fölé feszített kelméken pedig mintha kezdtek volna megelevenedni a csillagok. Fejembe szállhatott a forralt bor. Letettem a cseréptálkát, és jóllakottan, álmosan hanyatt feküdtem az avarban. Loki is mellém hevert.
- Nézd csak – mutattam ásítozva –, az a négy kendő, a lila, a piros csíkos, és a két kék tényleg a Göncölszekér csillagait rakja ki!
- Ott pedig az Orion – biccentett Loki az ágak felé. - Szerintem kirakták a teljes égboltot.
- Ó, te jó Isten! - Közelebb gurultam hozzá, és átöleltem. - Nem kéne lassan hajnalodni már? Órák óta itt lehetünk!
- Ugyan – ásított a hajamba -, nézd, a Hold épp átsejlik azon a vékony, fekete gézen; alig mozdult el, mióta felértünk!
Felnéztem én is. Igaza volt. Egy táncos megbotlott bennünk, és kapálózva előrezuhant, aztán bukfencbe fordította az esést, felpattant, és tovább ropta.
- Táncolhatnánk mi is – vetettem fel, de továbbra is az illatos, langyos avarban feküdtem. - Nem lehet túl nehéz úgy szökdécselni, mint egy kecske!
- Azt sem szeretném, hogy megfázz – morogta erre Loki, és felkecmergett. Engem is talpra rángatott. - Lehet, hogy kimelegedtünk, de október végén nem kéne a puszta földön aludni az erdőben!
Ebben igaza is volt. Szerencsére ahogy felálltunk, elmúlt az álmosságunk is. Ewan, Danek és Tom eltűntek, de a forgatag és a tánc, a fény és a zene megmaradtak. Beálltunk mi is a fák között szökellő, hangosan kurjongató tömegbe.
