Ez most egy olyan (szakszóval élve) rant lesz, ami egyrészről mérhetetlen gyávaságom és konfliktuskerülésem tanújele, másrészről viszont nagyon, nagyon kikívánkozik már belőlem évek óta, csak mivel családi problémákat is érint, és a családom egy része olvassa a blogomat, eddig ritkán ordítottam vele teli a világhálót. De ma elszakadt a cérna, és szeretném, ha a barátaim tudnák, hogy miért lesz igen érdes a modorom most egy ideig, és hogy ez nem az ő hibájuk, és nem nekik kéne magukra venniük, csak akinek pedig magára kéne vennie, az akkor sem értené meg, ha szépen és tagoltan elmagyaráznám neki.
Arról van szó, hogy nagyon elegem van abból, hogy a sógorom és a nővérem kisebbségi komplexusai miatt én görcsös törpeállásban húzzam meg magam, és mutassam magam sokkal butábbnak és gyengébbnek, mint amilyen vagyok, mert nem hajlandóak megbirkózni vele, hogy esetleg egyes dolgokban - és csak egyes dolgokban - jobb lehetek náluk.
Hosszú ideje így van ez, néha kifejezetten röhejes megjegyzésekig vezetett, de ma nagyon besokalltam, hogy nekem a történelemhez sem szabad értenem, a történetekhez sem szabad értenem, és ha valamiben netán igazam lenne, külön bocsánatot kell érte kérnem. És rájöttem, hogy igen, bazdmeg, nekem az a bajom, hogy ezek az emberek engem nem hogy nem tisztelnek, de egyenesen semmibe néznek.
Példa: két éve, amikor volt a kiállításom, csak ők ketten nem voltak hajlandóak megnézni sem. A féltestvéreim, a nagybátyáim, az unokatestvéreim, a távoli rokonok, de még a sógorom anyja is - csupa olyan ember, akik amúgy nem osztoznak a mániáimban és az érdeklődéseimben - képesek voltak eljönni és együtt örülni velem. Anyám is, amikor sikerült hazalátogatnia, eljött, és megnézte. A nővérem, aki Budapesten lakik, nem volt hajlandó megnézni a kiállításomat, sőt, ha szóba került, ingerülten témát váltott.
És rájöttem még valamire, ami viszont tök jó, és aminek örülök is, csak ami iszonyatos kontraszt: hogy engem ez azért zavar annyira, mert hozzászoktam ahhoz, hogy az ismerőseim nagy része elismeri a tudásomat, sőt, horribile dictu, akár tiszteli is.
Azért nem értem ezt az egészet, és azért csikorgattam utána másfél órán át a fogamat (pedig az nem egészséges), mert a picsába már, én tisztelem a nővéreméket. Tisztelem őket egy csomó mindenért, ami bennem nincs meg, vagy nincs meg olyan fokon, mint bennük. És nem tudom fölfogni, hogy ők miért gyűlölik ennyire azt, ha valaki bármiben jobb náluk, amikor ők is annyi mindenben jobbak nálam.
De nem csak arról van szó, hogy képes vagyok elismerni, hogy valaki másban jó. Mert ismerek olyan embert is, aki épp azokban a dolgokban jobb nálam, amiben jó vagyok - jobb a szakmámban, a hobbimban, a "hivatásomban" is, és mégis, egy pillanatig sem érzem úgy, hogy nekem meg kéne aláznom, hogy ne legyen már annyival jobb nálam - hanem büszke vagyok rá, hogy ismerem. Hogy a barátom.
És mérhetetlenül fáj, hogy olyan emberektől nem kapom meg az elemi elfogadást sem, akik pedig ismerhetnének, és tudhatnák, hogy én büszke vagyok rájuk, vagy legalábbis hogy nem kell bántaniuk pusztán azért, mert létezni merészelek. És esetleg más keretek közt, mint ők.
