Ma sétáltam a Margitszigeten, a fák még olyan világoszöldek, mintha március lenne, de már kezd virágozni az orgona, a gesztenye pedig lassan el is virágzott. Mindenütt fiatal kölykök ültek, ittak, dumáltak, frizbiztek, tollasoztak, gitároztak, és én úgy irigyeltem őket, olyan jó volt középiskolásnak és egyetemistának lenni, na jó, nyilván nem mindig, de azért sokszor nagyon (és nem, nem linkelem be, milyen voltam 14 évesen, pedig most előkerült valami tévéfelvétel, és basszus, én tudom, hogy milyen voltam akkoriban, de azért ne már, én mindig úgy szeretném azt hinni, hogy idővel legalább egy kicsit kinőttem belőle) (nyilván nem) és kérek egy időgépet.
Pár óra alatt három történetben is befoltoztam olyan alapvető történetvezetési hibákat és megakadásokat, amikkel hónapok óta nem tudtam mit kezdeni. Mondjuk az egyikhez kellett egy különösen nyomasztó rémálom (jeges romok közt játszódott, nyilván kitakaróztam), és mostanában ha éjszaka felébredek, a növények sziluettjéből mindig nagyon furcsa dolgok rajzolódnak ki. Az egyik komód tetején a múltkor olyan sokáig és határozottan egy Order of the Stick jelenet volt, hogy fel kellett ülnöm, és akkor láttam, hogy igen, annak a rohadéknak a levelei tényleg úgy néznek ki, mintha szövegbuborékok lennének.
