Az agyam kb. úgy nézhet ki, mint egy angóra pulóver, amit kölyökmacskák játszótereként hasznosítottak, miután már itt-ott kikopott, és ha nem úgy néz ki, akkor is úgy érzem. A közelmúltam félig megírt posztokban hever szanaszét, nincs agyam befejezni egyiket sem, igazából onnan tudom, hogy egyáltalán van agyam, hogy csendben zsibog, és néha fáj.
Déltájban két fordítási roham között elrohantam ügyet intézni, természetesen dugóba kerültem, természetesen öt perccel zárás után értem oda, hétfő reggel majd megint megpróbálom, de most még akkor sok orgyilkost kéne megölnöm ezzel a teljes amortizációval a fejemben (a héten már négy dolgot leadtam, szóval azért néha fejlődök előre is). A kedves pékségemben ettem a pizzát, mellettem angolul jól beszélő franciák tárgyaltak egy helyi erővel francia borokról, és nem igaz, most már akkor a francia akcentus is azt váltja ki belőlem, mint a tájjellegű brit, meg az cuki kölyökkutyák, hogy halkan vinnyogva olvadozom tőle, de lehet, hogy csak az autentikus kiejtéssel emlegetett bourdeaux-i váltotta ki belőlem a szeretetrohamot. Attól mindig elérzékenyülök.
Most elment itt egy néni, akinek teljesen úgy volt felfestve a fejére a szemöldöke, mint Szörnyella de Frásznak, komolyan, hihetetlen.
