koffeinmentes

Napok óta azt álmodom, hogy augusztus van, és én lemaradtam a cseresznyéről és a rendes, polgári balatonpartozásról, és iszonyatos világvége hangulattal ébredek, különösen ahhoz képest, hogy évek óta nem eszem cseresznyét, és nem voltam a Balatonnál nyaralni. Sokat alszom és összevissza, a mennyiségnek köze lehet ahhoz, hogy vagy egy hónapja nincs itthon kávé (szándékosan; úgy gondoltam, túl sokat kávézom), az összevisszaságnak pedig ahhoz, hogy próbálok kevesebbet aludni, de végül mindig győz az, hogy aludni én voltaképp szeretek, többnyire kellemes és kényelmes és vidám.

De most már kezd körvonalazódni, hogyan torlódnak majd egymásra a munkák, úgyhogy azt hiszem, holnap veszek kávét, és a kellemes elpöszmögés helyett lassan visszaképzem magam terminátorrá, hasta la vista, baby, mondom a teáimnak, és remélem, hogy csak az agyam olvad le néhányszor, nem kell teljes kohófürdőt vennem.

     Márpedig Vilma egyedül vágott neki az útnak, hacsak nem számoljuk a tizenkét gyémántgyapjú, csillagszemű bárányt: a jócskán felmálházott Szikla kovács csupán déltájban érte be, amikor megállt ebédelni a Zöld forrásnál. Épp nem esett, de az a fajta szürke hideg ülte meg a hegyet, ami szinte az esőnél is vizesebb – ilyenkor még hangosabban csörgedezik a forrás, még jobban harsognak a zöldek. A fák levele jeges-keményen csillogott, a víz habosan zubogott végig a sziklán, és a cukorbárányok gyapja úgy szikrázott, mintha csak megkésett hófoltok hevertek volna el a füvön. Még Vilma fekete haja is hidegen fénylett, hidegen, akár a téli éjszaka, akár Vas kovács fekete kései. Amikor Szikla kovács megpillantotta, először csak eltátotta a száját: olyannyira lenyűgözte a látvány, hogy akkor is elfelejtett volna mosolyogni, ha történetesen nem gyötri a búskomorság.
     Vilma törte meg a csendet: hirtelen felpattant, tapsikolt egyet, kettőt, és mielőtt harmadszorra is összecsaphatta volna fehér kezét, a bárányok mind talpon voltak, és bégetve rázták meg magukat.
     - Ideje indulnunk! – adta ki a parancsot kis úrnőjük. – Kalács, Perec, Kuglóf, Bukta! Gyerünk, Briós, ne lustálkodj! Kifli, te meg mit csináltál? Csupa sár az orrod!
     Lehajolt, hogy megtörölje az egyik bárány orrocskáját. Megrándult Szikla kovács szája sarka, és egy pillanatra kivillant a nap is a felhők mögül. Vilma felkapta a fejét, körbenézett, és észrevette a férfit. Először elvörösödött, hogy így meglepték, aztán szélesen elmosolyodott.
     - Nocsak, még egy vándor! – egyenesedett ki, és lesimította a szoknyáját. – Merre, merre kovács uram?
     Szikla kovács egy pillanatra úgy érezte, hogy most jó lenne, ha tudná, hogyan kell elvörösödni, akkor legalább a dadogást megúszná, de balszerencséjére nem volt az a pirulós fajta.
     - A… a hegyekbe – botlottak egymásba a szavai -, fel. Kőris nénéhez.
     - Kőris nénéhez? – vonta fel a szemöldökét Setétlápi Vilma, és amilyen vörös volt az előbb, most olyan sápadtan fénylett az arca. – Akkor egy darabon együtt visz az utunk: én Jégfonó Asztridhoz viszem fel a bárányokat, a Sötétvágásba: onnan már csak egy hajításnyira a Kőris-kunyhó!
     Szikla kovács erre úgy eltátotta a száját, mintha sosem járt volna még a hegyekben, pedig a kovácsok közül talán csak Kobold töltött fenn több időt a Pitymallón. Igaz, ő inkább a bányászfalvakat és a föld mélyét kutatta, míg Szikla kovács a zord szirteket járta, de ettől csak még érthetetlenebb volt, miért bámul úgy, mintha még sosem hallott volna a Sötétvágásról, vagy hogy arrafelé vinne a Kőris-kunyhóhoz az út.
     - Jaj, de mit is beszélek itt össze-vissza – nevetett fel Vilma tettetett zavarral -, hiszen még arra sem volt időd, hogy kifújd magad! Mi ugyan épp indultunk volna tovább, de a bárányok nem bánják, ha legelészhetnek még egy keveset. Ülj csak le!
     Mielőtt Szikla kovács akár csak egy szót is szólhatott volna, Vilma leültette egy kőre, és sürögve-forogva, megállás nélkül csicseregve megterített előtte. Forrásvízből, friss cipóból, fehér sajtból pompás ebédet rögtönzött neki. Miközben a férfi falatozott, a lány hol a kalandvágyóbb bárányokat terelgette vissza, hol az apró, fehér jószágok viselt dolgairól mesélt, és mire Szikla kovács befejezte az ebédet, már el is múlt a zavara. Mintha gyerekkoruk óta együtt játszottak volna, holott most találkoztak másodszorra életükben.

(Mégis lusta voltam kitörölni és átírni az egészet, találtam helyette magamnak htszáz más dolgot, amit szintén nem csinálok meg úgysem.)

half moon madness

Aztán jobb lett és elmúlt, feltehetően, mert azóta nagyjából csak aludni és bambán nézni vagyok képes, biztos a Szuperhold tehetett róla, amit ugyan sajtkerek főszuperségében, a Földhöz legközelebb gurulva nem lehetett látni, mert épp felhőkkel takargatta magát, de még szerdán is elég lenyűgöző volt, kocsmából hazafelé jövet. (Mármint én jöttem épp hazafelé a kocsmából; persze lehet, hogy a Hold is, nem zárhatom ki azt sem.)

Zötykölődött át a villamos az Árpád-hídon, és hátranézve egyszer csak azt vettem észre, hogy egy hatalmas, currys-paprikás pácban érlelt, csíkosra grillezett steak van az égen. Ejnye no, gondoltam magamban, mert lámpának nem volt lámpa, Holdnak meg épp háromszor akkora volt, mint lennie kellett, viszont makacsul úgy viselkedett mégis, és akkor eszembe jutott ez a szuperhold-dolog. A Szuperhold az, felhőkkel, örültem meg ekkor hirtelen, majd el is szégyelltem magam, hogy ha már narancsvörös és fekete csíkok vannak rajta, nekem miért egy steak jut róla az eszembe, miért nem mondjuk egy tigris, egy nemes és hatalmas, titokzatos fenevad, de ez van, tigrisre a legkevésbé sem hasonlított, nem mind tigris, ami csíkos, ez például egy steak... jobban mondva a Hold volt. Megpróbáltam lefényképezni, de a képeken vagy viszonyítási alap nélkül nem látszik, mekkora, vagy a lámpák fényétől nem látszik egyáltalán.

lenyom

Olyan szinten riaszt és lebénít és undorít az internetről áradó reménytelenség és tajtékos, hörgő mocsok, elég egy-egy cikk kommentjeihez benéznem, és már inkább én is rúgok tovább, mert elviselhetetlen. Tegnap komolyan elgondolkoztam rajta, hogy le kéne mondanom az itthoni netet, csak akkor az a 20-30% is elveszne, amit kedvelek benne, a képregények, a zenék, az éjjeli beszélgetések. De elég egy-két linkre rákattintanom, hogy az a kis szilánknyi emberség szűkölve menekülni akarjon bennem, és úgy érezzem magam ebben az egész világban, mint akit körbevettek, sarokba szorítottak, és mindenhonnan csak ütnek.

Most aztán mentem, elszívtam egy cigit (közel két hónap után tegnap eljutottam a világgyűlölség azon fokára, hogy újra vettem egy dobozzal, mert már az sem volt elég keserű, hogy marokszám rágcsáltam a kávébabot), és úgy döntöttem, hogy elmondom, az emberek azért szörnyültek el, azért csúnyák és torzak és ijesztőek, mert boldogtalanok, mert elhitték, mert elhitették velük, hogy sem joguk, sem esélyük nincs boldognak lenni. És okuk többnyire tényleg egész kevés van, de még akinek lenne, ilyen légkörben az is megfullad, és a förtelem kiül az arcára is, de úgy, hogy az öreg németalföldi rémfestők is sikoltva menekülnének előle.

És eldöntöttem, hogy amint kilábalok a megfázásból, csak térd fölé érő szoknyában járok, és minden áldott nap foglalkozom szép dolgokkal és szép gondolatokkal, és nem, nem, nem vagyok hajlandó elsüllyedni ezzel az országgal a mocsárba.

jó, hogy kisütött a nap, de így jobban látszanak az emberek

Én sem vagyok egy szép darab, de mostanában néha komolyan az az érzésem, hogy egy modernizált Bosch festményben sétálok, olyan torz lények mászkálnak mindenütt. Régen valahogy legalább csak átlagosnak tűntek az emberek, de most... vagy szörnyítőt kevernek Budapesten az ivóvízbe, vagy nagy hiba volt visszaszoknom a szemüvegre.

(Na jó, erre a Sors idevezényelt egy csomó valóban gyönyörű 13-14 éves kisfiút, 10-12 éves kislányt, 16-17 éves, félig gyerek, félig felnőtt szerelmespárt, máskor is tiltakozom majd az engem ért vizuális igazságtalanságok ellen, ha ezt ilyen hamar intézik a Központban.)

live wtf 2.

Most jött egy néni, és udvariasan érdeklődni kezdett, hogy ez milyen típusú laptop (netbook, de egy bizonyos kor fölött tényleg nem lehet ezt követni), hol vettem, mennyiért, javaslom-e, és tudok-e neki segíteni venni ilyet. 10 percig tartott elirányítanom egy szaküzletbe, megjegyzem, egy bevásárlóközpont közepén ülök, ami teli van ilyen ún. szaküzletekkel.

MI VAN A MAI NAPPAL??? Vagy csak az én délutánom furcsa?

live wtf

A néni a banyatankkal a kávézó széle felől érkezett, átnyúlt a korláton, és elkezdte fogdosni a kávémat. Amikor némileg sértetten ráförmedtem, hogy az egy teljesen friss kávé, és nagy szükségét érzem, hogy én használjam fel rendeltetésszerűen, azzal védekezett, hogy az előbb itt hagyott egy kávét, és meg akarta nézni, ez nem az-e. Majd megnyugtatott, hogy nem az, és ne féljek, ő elhiszi nekem, hogy nem loptam el a kávéját.

Néztem rá nagyon elképedve. Még én örüljek, hogy elhiszi, hogy nem nyúltam le a kávéját, amit ott hagyott, és amit nyilván már kidobott a személyzet? És... És egyáltalán, mi ez, hogy benyúl az asztalomra? Meg... Megkérdezni? Az nem jutott az eszébe? Mit képzel ez, hogy csak úgy odanyúl egy asztalra, és elemelne onnan egy italt? Száradna le az ilyennek a keze. Akkor is, ha esetleg tényleg ott hagyott öt perccel előtte egy kávét. Kérdezni. Kérdezni, udvariasan, nem fogdosni más poharát. Megáll az eszem. Komolyan megáll az eszem.

ez ilyen unalmas

Az a leglátványosabb abban, hogy beteg vagyok, hogy csokit eszem. Úgy napi másfél Merci szeletkét, de akkor is, a csokival engem ritkán lehet motiválni, általában ajándékba kapom, ajándékba tovább is adom. A másik pedig, hogy ilyenkor mindig ragad a tenyerem, mármint ha beteg vagyok, nem ha csokit eszem, de attól még idegesítő, úgy kell kivésnem a kezemből az egeret meg a bögrét minduntalan.

Folyamatos írói válságom folyamatában tipródom épp, a kovácsok következő részéről most döntöttem el, hogy tényleg minősíthetetlen, és mennie kell; de igazából már az előzőek sem olyanok, amilyennek lenniük kellene, most majd duzzogva befordulok a sarokba, és azon gondolkozom pár hónapig, hogy meddig kell törölni az egészet. Ezen kívül novellát is próbálok írni, de azt a jelzőhalmozást, Istenem, mikor szoktam én erre rá, nemsokára már Miéville stílusa is szikárnak hat majd az enyém mellett.

És rájöttem, mit akarok rajzolni, valamint, hogy nem találok hozzá referencia fotókat. (Ez esetben kénytelen lennék giccshalmazt rajzolni helyette, de azzal baromira nem békélt meg ám még az én lelkem.)

Képtelen vagyok megszeretni az Aidát, pedig hallgatgatom, igazából lehet, hogy egy Verdi operát lehet szeretni nagyon, egyet eléggé, és a többi onnantól már unalmas - vagy az zavar, hogy hiába láttam élőben, minden egyes szereplő ellenszenves volt benne, vagy legalábbis nem tudok rájönni, hogy miért lennének szerethetőek. Lehet, hogy az énekesek hibája (bár lenyűgöző hangjuk volt, és némelyik még jól játszott is), de nem tudták velem elhitetni, hogy azok ott emberek, és nem csak szerepek. Valahogy nem izé, elég motiváltak nekem ezek a karakterek, mit tudom én, még Amneris őrjöngése is olyan unalmas, pedig elvben nincs sok különbség közte és a szintén féltékenységében tomboló Eboli közt, jó, tudom, nyilván egy ujjongva idealista Posa márki hiányzik nekem, vagy legalább egy apai féltésbe beleőrült Rigoletto, Amonasro nem a leghasználhatóbb vegyülete a kettőnek.

A Kyuss-előzenekar Waxy lemeze viszont ott van, ahol lennie kell, a toppon rajta.

bejegyzés akart lenni, de elvitte a nátha

Miután a hétvégén horrorfilmekből szalajtott zombitél volt (egyszer már agyonverték, mégis fölkelt), ma ragyogóan süt a nap, de minek, amikor a plafonig ér a takony, és nyomorult beteg vagyok.

Persze ez nem akadályozhatott meg abban, hogy tegnap elmenjek Kyuss koncertre (nem járnak erre olyan gyakran, mármint nem jártak itt még sosem), pont olyan volt, mint amilyenre számítottam, nagyon jó. Érkezéskor megtudtam, hogy Crowe/RandomSky szakított a fekete pólókkal, és bár elsőre felcsillant a szeme, amikor meglátta, hogy van más is, hamar elszomorodott: nem jó a szürke sem. Ezek után ittam Fieldyvel gyógypálinkát, tényleg hatott, nagyjából éjjel kettőig felfüggesztette a pokol nátháját, majd összefutottunk echnattal, és jól kibeszéltük az előzenekarokat. Aztán jött a koncert, és jó volt, ide most mindenféle okos és elmés és vicces meglátást akartam írni, de a megfázás nem csak a lábamról döntött le, az agyműködésemet is erősen korlátozza. Hazafelé idegen Kyuss rajongókkal hamburgereztem az éjszakai buszra várva, és akkor sem bántam meg az egészet, ha lehet, hogy ma nem lennék ilyen vacakul, ha nem mentem volna el.

előtte még, utána még

Előtte még volt olyan, hogy Danny C. koncert, és Dannyfürtös a szívemnek egy olyan csücske, akit viszonylag gyakran megrugdosnék azért, mert akkora idegesítő istenbarma, de aztán mindig rájövök (ahogy a junior soulreaperekkel is megbeszéltük), hogy igazából olyan, mint egy meglehetősen nehéz felfogású hatéves kiskölyök, nem lehet rá kitartóan haragudni, mert nem direkt hülye, és nyilván magának okozza a legtöbb nyűgöt a marhaságaival.

Szóval elmentem a koncertre, nagyon kis aranyos volt, az előzenekar alatt először magamba roskadva azon gondolkoztam, hogy de hát ezek pont azt csinálják zenében, amit én akarok szórakoztató irodalomban, mármint kombinálnak angolszász rétegáramlatokat a magyar népi hagyományokkal (cseréljük le a fantasy-t grunge-ra, és kész a képlet), és akkor lényegesen jobban kéne, hogy tetsszen, nem? Aztán kimentünk sört inni, és rájöttem, hogy az a bajom az egésszel, hogy nagyon egyszerű sémákat használtak - és bármilyen fülbemászóak voltak is, túl egyszerűek voltak ahhoz, hogy ne érezzem valahol átverésnek. Tessék bonyolítani, kéremszépen. A didgeridoo viszont viccesen megdobta a dolgot.

Danny ugyanolyan volt, mint mindig, időnként hisztizett egy kicsit, aztán ügyesen elzenélgetett, már megint rajta volt a hülye fehér sapkája, és lecsalta az utolsó számnak beígért Stairway to Heaven-t. A ruhatárnál összefutottunk, és pár szóban megbeszéltük, hogy nagyon rossz passzban van, de azért A Gyűrűk Ura hangoskönyvvel bármikor el tud aludni, különösen a Bakföld és Brí közti részen, mert az megnyugtatja (ezt elhiszem, egy jól megválasztott hangoskönyv tényleg olyan, mintha a szüleink olvasnának nekünk mesét, kis időgép gyerekkorunkba). Úgy látszik, mély benyomást tehetett rá gyakorló tolkienizmusom, mert nem ez az első eset, hogy a hobbit-tünde tengellyel kapcsolatos élményeit osztja meg velem.

Utána még pedig annyi volt, hogy rettenetesen megfáztam, és megint szörnyetegek költöztek a torkomba.

bécsi kiruccanás

Na, hát az úgy volt, hogy jött volna az őrült amerikai, aki az utolsó egy hetet azzal töltötte, hogy rinyált, hogy jaj, de igazából neki most sok munkája van (amikor erre felvetettem a laptop nevű csodálatos varázslatot, mondta, hogy de ő idegen, vad vidékekre nem szereti elhozni a gépet, mert még valami baja esne), én pedig nem voltam túl empatikus, mert nekem is sok munkám volt, például azzal, hogy felkészítsem a lakást a fogadására, meg mással is, amivel lényegesen szívesebben foglalkoztam volna, mint hogy kitaláljam, hová lehetne majd leteríteni a vendégmatracot. Aztán csütörtök éjjel, amikor már javában a repülőn kellett volna ülnie, bejelentette, hogy nem jön, de minden ki van fizetve a bécsi kirándulásra, nyugodtan menjek el nélküle, és akkor elég morcos voltam, és úgy döntöttem, ha ilyen hülye, hogy nem jön, hát én el is megyek nélküle.

Ennek megfelelően kiváló három napot töltöttem Bécsben (lényegesen nyugodtabb három napot, mint amúgy töltöttem volna), jártunk a Praterben este, ittunk Kozelt a kocsmában, aminek idehaza is minden utcában van klónja, és ettem rántottás knédlit egy klasszikus bécsi kávéházban, aminek idehaza is néhány utcában van klónja. Vasárnap délelőtt a belvárosban csavarogva zenét hallottunk kiszűrődni egy templomból, bementünk, és egy Haydn hangverseny próbájára estünk be. Este a piros hajú fényképészlánnyal megnéztük a bécsi Operában az Aidát - lenyűgöző volt, de azért nekem továbbra is a Don Carlos a kedvencem, köszönöm szépen. Hétfőn sütkéreztem a napfényben, hideg szélben bolyongunk a Belvedere parkjában (azért nehéz lett volna komolyan eltévedni a vállig érő, geometrikus díszbokrok között), majd kávéztunk egy igen kellemes teraszon, ahol C. volt az egyetlen nem magyar, a pincéreket is beleértve (C. időnként megkérdezte, hogy ugye jól hallja, hogy ma Bécs belvárosában mindenki magyar, és lelkendezett, hogy ez mennyire gyönyörű nyelv). hazafelé alig fértem fel a vonatra, olyan tömeg volt, hogy három ázsiai fiatalember a lépcsőn utazott egész Kelenföldig (akkor leültek a hátralevő 10 percre). A Blahán egyszer csak egy raj szappanbuborék úszott elő a semmiből, talán a pirosnál álló egyik kocsiból fújhatták közénk, egészen meseszerű volt, és meglehetősen... éjjelietlen.

Aztán voltak olyan részletek is, mint amikor hirtelen hagymás halas szendvicset kellett ennem az utcán, és ordítva zavartam el a kéregetőt, aki megzavart volna ebben az élvezetben (I'm not giving you money. No. I said no. No. Go away. Go. A. Way.), de ez igazából annyira mind nem érdekes.

(képek többen-szebben-nagyobban)

később még bővebben

Fáj a lábam, Damon Knight idézeteket akarok bekeretezve felakasztani a falra (és osztogatni a névjegyem mellé), és éppúgy beleszerettem Bécs büszke városába, mint Párizsba.

A sors olyan gusztustalan mód kellette azt a várost, hogy még az utcáról betévedős Haydn koncertet is rögtönzött az operalátogatás elé, most mit mondjak... és minden ragyogott a napsütésben.

elegem van az emberiségből

És akkor az utolsó pillanatban, miután kikönyörgött magának egy-két-há napi szállást nálam is, Métely Anyjánál is, a SR padawanoknál is, és a sörözés is meg van már szervezve, a hétvégi utazás is, és minden, akkor lemondja, mert hogy ő érzelmileg nincs felkészülve arra, hogy most Magyarországra jöjjön. Mintha nem ő találta volna ki az egészet, mintha nem ő készült volna úgy az egész útra. A hajamat tépem ki bazdmeg, de az utolsó szálig bazdmeg. Elegem van.

És biztos nyilván én basztam el valamit, nem voltam elég kedves - nem vagyok mostanában senkivel sem kedves, bazdmeg, senkivel - vagy mittudomén, elegem van a mások lelkéből, a sajátomból is, komolyan, nem lehetne úgy megoldani ezt a nekünkEKKORAÉRZÉKENYLELKÜNKVAN projektet valahogy anélkül, hogy szörnyetegnek kelljen éreznem magam miatta? Hálás lennék érte, komolyan.

(Asszem ilyenkor kell Primordialt hallgatni, az pont olyan frusztrált és agresszív és értetlen és dühös, mint most én vagyok.)

bár tudnám, hogyan vizeztem össze a pólóm hátát, de hideg

Történeteket kéne összeraknom, ennek az az eredménye, hogy a takarómról leesve, halandzsául nyüförgök egy közönyös plüssállatnak. A szavakon túli tartományban valami olyasmit szeretnék közölni a világgal, hogy a fejemben üfüvüh lakik épp gondolatok helyett, és nem vagyok elégedett a helyzettel, szeretném, ha a fejemben gondolatok laknának, és frappáns, valamint zseniális történetek.

Dolgok is történnek, sosem érek oda, hogy rendesen írjak róluk, vagy akárcsak gondolkodjak róluk, vagy akárcsak felfogjam, hogy dolgok, és történnek: Krimó, Jameson, Starbucks, Grál vodka, ördöglakat, palacsinta, kávé, sör koncert, egyáltalán, néha nem is tudom, minek akarnék írni róla azon kívül, hogy legalább én ne felejtsem el. Álmok.

Most pedig átöltözök, mielőtt tüdőgyulladást kapok, és elmegyek vásárolni is (bár az a tüdőgyulladás ellen nem véd).

a háttérben kínai óvodáscsoport visong

És paprikás krumpli illat van, tavasz, rövid ruhában és áfonyaszín harisnyában rohangálok, ma épp tökéletesre aludtam el a hajamat, és megtaláltam youtube-on a legkedvencebb Bran számomat a világon valaha. Gyümölcssalátát veszek majd hazafelé menet, őszibaracklevet, és odahaza forró fürdőt, mert ez mind igen fontos.

     Bíró uram egész elégedetten ért haza. Igencsak korgott a gyomra, de a jól végzett munka örömével rendelte elő a Rozit, hogy most aztán süssön neki rántottát, de tíz tojásból, és ízibe!
     Setétlápi asszony ráförmedt, hogy mit nem képzel, elmúlt már a reggeli ideje, az ebédé pedig még igencsak nem jött el, de a férje ezúttal nem hajolt meg előtte, pedig a háztartás ügyeiben amúgy igen alázatos természetű volt.
     - Éhes vagyok, asszony – mennydörögte. – Méghozzá rántottára és friss kenyérre; jobb tennéd, ha te is segítenél inkább a Rozi lánynak, mint hogy itt perlekedsz!
     A felesége eltátotta a száját. Nem nagyon fordult még elő házasságuk huszon-egynéhány éve alatt, hogy a férje így ráförmedt volna, de Setétlápi uramban csak akkor hagyott abba a parancsolhatnék, amikor a tíz tojásos rántottának legalább a felét leküzdötte.
     - Azért ne nézz ilyen gyászosan, no – morgott bocsánatkérően az asszonyra, és megtörölte a bajszát friss kenyérrel.
     - Mind megőrültetek – panaszolta Borbála asszony, látva, hogy a férje viharos kedvét tényleg lecsillapította a kései reggeli -, te hajnalok hajnalán elrohansz, még kalapot sem veszel, aztán pedig hazajössz, és felfalod még a holnapot is! A lányod pedig nem átallott útnak eredni ilyen időben!
     Az asztalhoz koppant a bíró villája, és Setétlápi összevont szemöldökkel, komoran nézett a feleségére. Sötét gyanú ébredt a szívében. Az aranyló rántotta egyelőre még túlragyogta, de a következő villányit már úgy kellett magába erőltetnie.
     - Útnak indult? – dörmögte kérdőn.
     - Csak nem elfelejtetted? – nézett rá az asszony elkerekedett szemmel, aztán gyászosan megcsóválta a fejét. – Nem is csoda! Kinek jutna eszébe ebben a hetek óta tartó esőben, hogy voltaképp tavasz van? Elment, hogy felvigye a cukorbárányokat a hegyekbe!
     - Mordizomadta – lehelte Setétlápi uram, és kifordult a kezéből a villa. – Mordizomadta! – bődült el, mert valóban elfelejtette, hogy igencsak benne járnak a tavaszban, és ideje felterelni a cukorbárányokat a hegyekbe, mielőtt túlságosan is melegük lenne idelenn. Ez márpedig Vilma feladata volt: magától a vidék hercegétől kapta születésekor a ritka jószágokat, együtt nőtt a kicsinyke nyájjal, és a rajongásig szerette az üveghangú, gyémántszőrű jószágokat. Csak ő fésülhette ki a bundájukból az édes vattaszálakat, csak ő dörzsölhette aranyfényűre a kosok csavart szarvát... csak ő, és nyári pásztoruk, Jégfonó Asztrid, a vén Kőris néne unokája. Setétlápi uram előtt hirtelen egészen más színben tűnt fel a kovácsok kérése. – Össze akarják boronálni a lányomat azzal az ezüstszemű gazemberrel!
     - Legalább vigyáz rá valaki a hegyekben – húzta fel az orrát Borbála asszony, akinek egyáltalán nem lett volna ellenére a dolog. Bíró uram ugyan maga előtt is letagadta, de Vilmácskának ideje lett volna már férjhez menni, és Szikla kovácsnál jobb kérőt aligha várhattak. Hiába volt szép lány, hiába volt okos, mint a nap, csak a mesében vártak királyfik az egyszerű bírólányokra. – Amúgy sem illett, hogy egyedül vágjon neki az útnak!

nyígik, mert baja van (oka nem lenne)

Egyébként teljesen igaza volt tegnap a gépnek, épp minősíthetetlenül hisztiztem úgyis, és hisztizni nem elegáns. Márpedig a családunk vonzódik az elegáns dolgokhoz, hétfőn például ennek a jegyében nézegettünk nekem hosszasan bársony- és csipke estélyiket hozzájuk illő kabátkával, három kör whisky után, elképesztő mennyiségű krumplipüré előtt. Az önbizalmamnak nem tett jót, hogy minden második mondat az volt, hogy ugye, azért el fogok menni fodrászhoz, ennyire nem éreztem gondozatlannak a kazlat, de ezek szerint tévedtem. Egyébként gyűlölöm a fodrászokat, és nem akarok szép lenni, különösen most nem, a legszívesebben bemásznék az ágyba, és áprilisig ki sem fordulnék a fal felől. Esetleg azután sem.

Persze most is hisztizek (és az nem elegáns), de annyira nem lehet minősíthetetlen, mint a tegnapi volt, mert még nem formatálta magát hirtelen bánatában a gépem.

A borzasztóan idegesítő amerikai baráti lelkesedésből ismét Budapestre utazik, és felajánlotta, hogy menjünk át Bécsbe, találkozzunk az ott tavaszoló, közös török ismerősünkkel (neki fogadott unokája, nekem régi fórumozótársam), és nézzünk kettesben Verdi operát, mert nekem biztos az az álmom, de nekem valójában az az álmom, hogy emberek megkérdezik, mi az álmom, mielőtt átrepülnék az Atlanti-óceánt a saját hagymázos képzelgéseiket követve. Ennek ellenére nem mondtam nemet, mert nem jutott eszembe, hogyan mondhatnék civilizáltan nemet, ha egyszer mire nekem is szólt, már mindent megvett meglepetésből, hogy nekem örömet okozzon; nem tudom, ilyenkor hogyan lehet civilizáltan elmagyarázni, hogy nem, nem okozott örömet, épp ellenkezőleg, kidobott az ablakon egy csomó pénzt azért, hogy nekem hónapokig tartó, hisztérikus fejfájásom legyen. Arra gondoltam, az a legideálisabb a világbéke szempontjából, ha a megváltoztathatatlan helyzet ismeretében úgy teszek, mintha tulajdonképp tényleg örülnék az egésznek, de ahogy közeleg a bécsi kirándulás, egyre kevésbé megy. Mert nem örülök az egésznek, mert nem tudom viszonozni a meglepetését, és nem is akarom, mert nem kértem, de zavar, hogy mégis illene, legalább kedvességgel.

Hazafelé menet aztán a hideg nagyon szurkálta a szememet, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem bőgök, ellenben apró hószilánkok esnek át a szempillámon. Rögtön tudtam, hogy ez a Hókirálynő széttört tükre, aztán egyszer csak majd expedíciót kell utánam küldeni Lappföldre vagy Finnországba, bár igazából lehet, hogy nem is kell, ott van elég vodka, ott jól leszek.

Még múlt csütörtökön befejeztem egy novellát, azóta sem tudom eldönteni, valóban novella-e, vagy esetleg egy hosszabb történet nyitójelenete; az még annyira nem bántana, de ott az a zavaró gondolat is, hogy egyáltalán egyik sem, csak valami irodalmilag értékelhetetlen érzelmi kitörés. Láttam olyat másoktól is, az a legidegesítőbb benne, hogy az elkövetője képtelen felismerni, mindenki másnak pedig olvasni is kínos, úgyhogy most ettől félek.

Elkezdtem két másik novellát is, az egyikről már tavaly nyár óta mindent tudok a megfogalmazásán kívül - tudom, mi történik benne, csak azt nem, hogyan mondjam el, hogy iszonyatos legyen érzelgős helyett. A másik története is megvan, csak egyfolytában letér plusz jelenetekre, te jóságos ég, hol van már az, amikor tömör és feszült dolgokat írtam. Valahol a tavalyi hó mellett.

Erre kinézek az ablakon, és szakad az idei hó.

Befejeztem két cikket, ha lenne elég rézdrótom, csinálnék egy ehhez (Sárkány a sütőben - sárkányfigura házilag) hasonló cikket hajlítható-mozgatható plüss háromfejű sárkány témában, de ahhoz vörösréz kell, és az bizony elfogyott a nyulakra.

összeesküvés, nyilván személyesen és csak ellenem, amúgy pedig gyűlölöm a számítógépeket

Épp itt pötyögtem, amikor a gmail egyszer csak kitett, ettől aztán összeakadt egymással a google fiók két zsebe, és úgy elvesztett mindent, mint a kurvaélet. Mert nagyon fontos, hogy a gmail időnként csak úgy az én biztonságomért kilépjen; például ma háromszor, előtte két hónapig nem, előtte pedig akkor, amikor munkaügyben írtam levelet.

NEMVOLTAMBOLDOG. AKKORSEM.