És ittunk és sokat, de okosan, tehát nem túl sokat; és akkor már fizetés után egyszer csak megjelent a pincér, és a születésnapi ünneplés maradékának körbekínálta a ház ajándékát, a dupla gin - fél tonikot, és AZ, az már átbillentett. Másnap este nyolckor én még félholtan hevertem hanyatt, és éreztem, hogy ez most rossz.
Aztán felkeltem, és elmentünk moziba, és nekem az Engedj be! nagyon nem tetszett, ki is tudnám fejteni, hogy miért nem (már azon túlmenően, hogy hol találtak ennyire taknyos orrú kölyköt a főszerepre, és hogy annyi értelem sem csillogott szegény pára szemében, mint egy benyugtatózott borjúéban), de inkább lusta vagyok, meg egyszerűen ha sokat gondolkozom ezen a filmen, koszosnak érzem magam. A nyomornak és a reménytelenségnek az a lemoshatatlan, olajos szennye áradt ebből a filmből, hát nem tudom, szóval az élet még egy lakótelepen, télen sem ilyen kilátástalan, a svédek meg különösen ne rinyáljanak, még a nyolcvanas évekre visszavetítve sem. De megnyugtat, hogy a kis vámpír végül olyan segítőt talált maga mellé, aki teljes szellemi fogyatékosságában alighanem másfél nap alatt végromlásba döntötte mindkettőjüket.
Aztán még ücsörögtünk a Dunaparton, és jó volt, beszélgettünk, mint régi jó barátok (elvégre régi jó barátok vagyunk).
Most pedig egyfolytában az aggaszt, hogy sosem leszek én így kész semmivel, négy és fél óra folyamatos munkával sikerült annyit leferdítenem a kies görög tájakról, amennyit még a káoszelméletesebb matematikából is másfél óra volt. Az éves pénzügyi mérlegek angolítása is kétszer-háromszor ilyen gyorsan ment, pedig az súlyosan szakszöveg volt, és a nehezebbik célnyelvre. Nem kissé vagyok én emiatt összeomolva, de teljesen, és hiába, egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy ennek egyszer vége lenne (a kiadó pedig kétségbeesetten érdeklődik, és a görög drámákba illő, elkínzott jajongáson túl nem tudok nekik sem mit mondani).
