Nem vagyok másnapos, olyasmitől fáj a fejem, amitől máskor is szokott (monitor, reggel). Azért persze volt egy pont, ahol mégis visszatértem a bázisra egy törkölyért, mert úgy a hatodik kilométer után arra jutottam, hogy józanul a Sziget tulajdonképp nagyon unalmas, és igazam lehetett, mert rögtön utána jött egy huszonéves holland párocska egy vödör koktéllal, elfoglalták az asztalomat, és ausztrálnak néztek. Gyaníthatóan napcserzett bőröm és hawaii mintás ingem tehetett róla, netán a kalapomról lógó diók. Aztán inkább megkerestem Brainoizt, aki cserébe ezért elveszítette Echnatot, tisztára olyanok voltunk, mint egy rossz latin-amerikai szappanopera, csak szigorúan baráti és fröccs alapon.
Aztán volt egy olyan pont is, ahol álltam az Erénykerék előtt, mert szegény szolgálatban lévő bölcsészlány olyan szomorúan nézett, hogy gondoltam, megpörgetem a kedvéért, bár figyelmeztetett, hogy akkor ezt az erényt majd gyakorolnom kell. Nagyon figyeltem, hol áll meg, mindenféle veszedelmes témák voltak rajta, de épp átsiklott fölöttük - úgy látom, ez a Lelkesedés lesz, mondtam aztán, és egészen biztos, hogy a hanghordozásom maga volt a lelkesedés ellentéte. (Egyébként elég nehéz lelkesedni, na. Különösen, ha az ember nyula fiatal, karcsú, csinos és vidám lánykákkal van épp egy társaságban, bár persze az meg a biztos megöregedés jele, hogy most már nagyjából minden társaságban ez van, és amennyiben nem vonulok be korengedménnyel egy nyugdíjasotthonba, hogy ott szerezzek új ismerősöket, nagyjából így is marad.)
A végén azért ugráltunk Smells like teen spirit-re meg Song2-ra, mint csilliárd éve. És most esik.
