És idővel jobb esetben megtanuljuk felismerni a pecking order-t, és legalább tudjuk, mit gyűlölünk annyira, és mi ellen lázadunk, és aztán minek tanulunk meg a keretein belül helyezkedni, és mit szokunk meg, és idővel mit növünk ki, és a következő társaságban már sokkal élesebben látjuk, és bár ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni, de sokkal magabiztosabban, és ugyan az egész ugyanúgy nem lesz őszinte, és ugyanúgy ragadozókra és áldozatokra oszlunk, itt már lesznek altípusok, a ragadozók közt például farkasok és kutyák, és innentől érdekes a játék. És tulajdonképp az az Engedj be! filmváltozatával a baj, hogy egy Oskar típusú birkából sosem lesz farkas, de még csak kutya sem, legfeljebb egy megkergült dögevő.
Aztán elképzelhetőnek tartom, hogy könyvben még tetszett is volna, mert olvasva jobban lehet azonosulni nagyon szánalmas szereplőkkel is. De itt azért nagyon egyértelműen két gyakorlott (Eli és gondviselője) és egy leendő sorozatgyilkosról (Oskar) van szó, és nehogy már őket sajnáljam. És nem, nem érv, hogy de hát ez lélek, érzelem, meg romantika, és hát vámpír a szegény kis babuci, és amúgy meghalna. Így mások halnak meg. És sokszor fölöslegesen. (És bár mélységesen elítélem a kisebbeket terrorizáló kamaszfiúkat, azt hiszem, akkor sem érdemlik meg, hogy letépjék a fejüket, például.)