Egész nap esett, és szürke és sáros volt minden. A Sziget felé gyalogolva rájöttem, hogy lassan menni pont olyan fárasztó, mint gyorsan, csak sokkal tovább tart. Ez ugyan majdnem a spanyolviasz, de néha nagyon hasznos gondolat, például amikor fél óra vánszorgás várna rám.
Pénteken a többség pihent, Brainoizzal ketten ittuk a fügepálinka maradékát. A Prodigy kis aranyos volt a maga nosztalgikus módján, és igazából egyszer kéne hajnalig csak ilyesmire ugrálni, de nem egy szabadtéri koncert kivilágítatlan göröngyein. A Brujeriából csak annyit láttunk, hogy az énekesnek snájdig macsetéje van, lóbálta is rendesen, de aztán elmentek aludni, mintha valójában megijedtek volna tőle, hogy most már mi is odaértünk.
A Fény (málnaszörp, a szifonban víz helyett vodkával) nagy hátránya, hogy Brainoiznak egy óvatlan üdvözlettel sikerült kivívnia, hogy a pultosfiú felrántsa a pólóját, és szuggesztíven megdögönyözze hasát, és hát ez elég dermesztő látvány volt. A másik nagy hátránya, hogy körülbelül úgy hatott, mintha málnaszörpös atombombát robbantottak volna az agyunk helyén, és utána nagyon sokáig kellett a kilencvenes évek slágereire ugrálnunk valahol, hogy visszaépítsük az agysejtjeinket.
