össze, nem, függőben

Azt hiszem, azért az már a vég, amikor annyira fáradt vagyok, hogy. Mindent elfelejtek. Ma például átmásolni az összes fájlt a pendrive-omra, beleértve egy másnak beígért betűkészletet, és a tegnap gondosan összefoglalt múlt heti eseményeket (mármint nem az eseményeket nem másoltam át, csak az összefoglalást, az események nem másolhatók amúgy sem). Ezen kívül elfelejtettem, hogy szombaton délután igazi esküvőt illett volna néznem, és persze azt is, hogy szombat délelőtt pedig "kisebb tárgynyeremény" -t kellett volna átvennem, azt sem tudom, mit, és mivel elfelejtettem elmenni érte, most már örökre a tudatlanság sötétjében kell tévelyegnem.

Amikor épp nem felejtek el semmit, akkor pedig elbóbiskolok, például akkor is, amikor beszélek és/vagy eszem - kiváló dolog mostanában találkozni velem - és néha a zebrán is, vagy két lépcsőfok közben. Pedig annyira nem alszom keveset, hogy ez reális lenne, és a munka végzése helyett inkább csak idegeskedem, rettemtő lassan és inverz hatékonysággal dolgozom, nyűgös is vagyok rendesen. De: már csak öt nap munka, és utána két hét irodátlanság!!! Csodálatos! Igaz, hogy azon a két héten fordítanom kell, fordítanom és fordítanom, néha-is, de már az is szabadság, hogy nem kell naponta kétszer átutaznom a városon, és kollégákat hallgatnom és néznem, és számlát készítenem és védjegyet látnom. Egyet sem. A logókat is majd lesatírozom mindenhol.

A karikásostornak pedig akkora sikere van, hogy szerintem elmegyek, megtanulok olyat fúrni-faragni, és amúgy meg majd talán leszek még összefüggőbb is egyszer.

cipőtalp

Az evolúció ismét bebizonyította, hogy tökéletes zsákutca vagyok, a világ legpuhább gumicipője is képes feltörni a lábamat. Úgy tűnik, csak a képemen kellően vastag a bőr. Teljesen kiváló rajzötlet jutott az eszembe, csak azt hiszem, ki fogok vele csúszni az időből, és persze nem tudok rajzolni - egyrészt, mert minden mással is épp kicsúszom az időből, másrészt, mert emberek is lennének rajta, és az nem megy. Bár majd legfeljebb megfogadom Max tanácsát, és addig stilizálom, amíg már senkinek nem jut róla eszébe, hogy anatómiailag helytelen.

A tudomány és technológia csodálatos világából származó múlt heti hírekről közben kiderült, hogy a föld alatti tó Darfurban feltehetően már évezredekkel ezelőtt kiszáradt - bár délebbre akadt víz, de azért már csak a puszta tényért is kár, egy Erie-tó méretű tó a föld alatt... bár így meg egy Erie-tó méretű lyuk van a föld alatt, és az is kellően izgalmas.

Amúgy mostanában D. hatására olvasgatom a The tale of Genji -t, angol verzióban, ha már úgy tudtam megszerezni - és remélem, hogy csak a nyelvi korlátok állnak közém és a történetben rejlő szépség közé, mert egyelőre minden kifinomultsága dacára sem tudom megkedvelni a csodálatosságos címszereplőt. De az is lehet, hogy csak a XI. századi Japán és a XXI. századi Európa közti kulturális különbségen nem tudok átlábalni. Azért még barátkozom vele.

hőség, 4. rész

És ma éjszaka végre nem cipeltem magammal a másfél liter jeget az ágyba, nem is baj, vasárnap éjjel már ahányszor megfordultam, orrba vagy szájon vágtam magam vele, igaz, valahogy a vasárnap éjjel amúgy is viharos volt, például mindkét lábammal úgy belerúgtam a virágállványba, a komódba és az ajtófélfába (ezek mind fordulási távon belül vannak), hogy csoda, hogy megúsztam lábujjtörés nélkül. Lábról szólva, pénteken aztán elbicegtem valahogy a nővéremhez, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a család levonult, és igazi Crocs papucsokba fektette a tőkéjét, mert ugyan csúnyák, de kényelmesek, és tényleg. És gondoltam, hogy én most átveszem, ha már kényelmesek, bár csúnyák, mert a szandálom ugyan szép, de a spanyol inkvizíció kelléktárából érkezett, és akkor láttam, hogy mindkét talpa ketté van törve. Szóval nem mondanám, hogy csak a Szentlélek egyesítő ereje tartotta össze, mert annyira azért nem volt stabil konstrukció, épp csak az a csillogó antracit talpragasztmány fogta még egybe, és nem csoda, hogy abban nem lehetett már járni sem (pedig amikor reggel felvettem, esküszöm, még egy... izé, összesen két darabban voltak). Azóta viszont kiváló, bumfordi fekete papucsom van, és akkor is szeretem, ha nem szép (én sem vagyok szép, hátakkormeg), mert kényelmes és puha és jó.

Szombaton a család felvonult az erdei házikóba, és bár ott is meleg volt, de volt árnyék, amiben hűsölhettünk, és víz, amivel lelocsolhattuk egymást, és természetesen ennivaló is, rengeteg. Nem aludtam fönn, mert nyűgös voltam és rosszul a melegtől, és hiányzott az ölelgetni való jegespalack, amivel utána éjszaka többször is arcon csaptam magam, ennek örömére. És vasárnap kilátogattunk a Duna-kanyarba, és a vágtázó habokban fürödtünk, valamint ittunk sört is, hogy jó legyen. beigazolódott az a tétel, hogy minden kenutúrázó keresztény gittegyletben van egy moslékranda fiatalember, aki másfél akkordos, gitáros danászással próbálja ellensúlyozni előnytelen külsejét, és ez itt már délben, a nyilvános strandon kezdte, és én elég hamar eljutottam arra a pontra, hogy fizettem volna neki, csak menjen innen. Délután pedig nagycsaládi nagyprogram, még torta is volt, és elvitelre hatalmas csokor szellőrózsa, bor, fűszertartó, csoki, no meg Harry Potter.

Azért hajnali háromnegyed négykor sikerült magam berugdosni az ágyba, hogy még aludjak három órát.

De Harry Potterrel jól lehet barátkozni, a földalattinál az újságárus például lelkemre kötötte, hogy amint elolvastam, nézzek be hozzá, és meséljem el, mert annyira kíváncsi. Mondtam neki, hogy az úgy nagyjából holnap reggel lesz, és teljesen belelkesedett. Egyébként úgy tűnik, hogy bár minden eddiginél kevesebb olyan rész fért a könyvbe, ahol a helyzet komolysága dacára is fuldokolva nevetek, fordulatosabb is, jobb is, mint a harmadik rész óta bármi! Accio broom , hogy álmaimhoz is hű legyek.

a 1000000 éves nyúl

Ma álmában azt kiabálta, hogy "accio broom" , mert Halálfalók elől kellett menekülnie az ablakon keresztül.

hőség, 3. rész

Kérem ide utalják a Nobel díjat, a másfél liter jég két réteg frottírba csavarva tényleg megoldotta az elviselhetetlenül forró éjszaka gondját, csak néha ébredtem fel arra, hogy az arcomat megégette a párna hűtetlen fele, de minek forgolódok annyit, ugye. Reggel gondosan visszapakoltam a palackot a mélyhűtőbe, újabb szinte átvészelhető éjszakának nézek elébe.

A forróságra való tekintettel beüzemeltem a nyitott cipőimet is, a kis lábujjközti papucsom másfél óra alatt gyalázta szét a lábamat, mos úgy nézek ki, mint akit a mutatólábujja tövében megtámadt egy lábfetisiszta vámpír. Ennek örömére ma előkaptam az extrasarkos szandált, mire beértem, két húszforintos nagyságú vízhólyag volt a talpamon, úgyhogy most én vagyok az iroda hippije, mezítláb, valamint szigorúan külső talpélen közlekedem. Azt még nem tudom, hogyan jutok haza. De fájdalmas élmény lesz.

Tegnap ezen kívül a legváltozatosabb külföldi térítők támadtak meg az alatt a másfél óra alatt, amíg a munkahelyem és a családi prorgam között egy jeges kávét szerettem volna bedönteni. Először jött egy roppant reality show kamerára kívánkozó dél-koreai páros, akik az Anyaisten létezéséről szerettek volna meggyőzni, szigorúan bibliai alapokon; a lány szerepe arra korlátozódott, hogy durcás arccal, átszellemült tekintettel időnként biccentsen egyet, a férfi pedig egyre csak azt ismételgette, hogy de hát a földi világban is van anyja és apja az embernek, ezért egyértelmű, és a Bibliából is kitűnik, hogy a mennyekben is van Anyaisten és Atyaisten, mert az másképp nem lehet. Mivel odakinn nagyon meleg volt, és a negyven fok azért komoly érv a menekülés ellen, hallgattam őket egy darabig - de amikor mondták, hogy most menjek el velük, és gyorsan ünnepeljük meg a páskát, mert különben elüt a gyorsvonat, a fejemre esik egy meteor, és amúgy is hőgutát kapok, akkor már én is szabadkozni kezdtem, hogy sajnos most mennem kell, és különben is, anyukám arra tanított, hogy ne menjek fel idegen dél-koreai térítők lakására, ugye. De azért érdekes volt, hogy az ő szűrőiken keresztül hogy néz ki a világ. És nem teljesen euklidészien.

Alig álltam föl az asztaltól, a nyomonba szegődött egy roppant nyugat-európai külsejű idősebb úr, elsőre angolnak tippeltem volna, de csak kivételesen tiszta angolságú német volt, és mondta, hogy véletlenül hallotta, miről van szó, és most akkor ezek a derék távol-keletiek pontosan miféle érdekes szektához tartoznak? Mondtam, hogy ők ilyen anyaistenkedők, erre először a tenyerébe temette az arcát, majd nevetve megkérdezte, hogy kiderült, hogy ezt úgy miért? Mondtam, hogy nem, szerintem csak egyszerűen felfoghatatlan volt számukra egy egynemű, ne adj' Isten, nemtelen égi berendezkedés, és a magyarázataik túlnyomórészt azt sugallták, hogy a szimbólumok és az elvonatkoztatás terén is volna hová fejlődniük, de annyira azért nem tudtak angolul, hogy érdemes lett volna vitába szállni velük. És túlságosan elvakultan ragaszkodtak ahhoz a két mondathoz, amit sikerült megtanulniuk, úgyhogy ezért sem kezdtem magyarázni, hogy konkrétan mit és hol értettek félre. Ezen még elnevetgéltünk egy darabig, tényleg nagyon kultúrált öregúr volt, megbeszéltük, hogy Kálvin mit csinált rosszul, aztán kiderült, hogy valójában most Jehova első civilizált Tanújával akadtam össze. Szerintem a világon. És meglepő módon nem akart megtéríteni, és ezt azóta sem értem. Mondott pár dolgot, hogy ők hogyan látják ezt meg azt, és érdekes volt - most, hogy nem csak a lángolva tomboló ostobaság özönlött elém, végre kicsit mintha jobban értettem volna az elképzeléseiket. Bár azt továbbra sem fogom, hogy egy láthatóan művelt és értelmes ember mit keres Jehova Tanúi között? Nagy a világ állatkertje.

Viszont tegnap a családi program keretében láttam Barátok közt -et, és én már olyan hosszú ideje nem vagyok függő, hogy alig ismertem fe belőle bárkit. Életem a televízió nélkül. Rengeteg időt hagy a WarCraftIII függésre.

És itthon van az én anyukám, krómfényű orgonalila a körmöm, és lehetne már egy kicsit hűvösebb, de sajnos nem lesz.

hőség, 2. rész

Éjszaka sem megy már harminc fok alá a hőmérséklet, hajnalig megállás nélkül azt álmodtam, hogy különféle dolgokat pakolok a mélyhűtőbe (kivéve, amikor azon gondolkoztam, hogy most azonnal kivetem magam az ablakon, elvégre akkor legalább pár másodpercig élvezhetem a kellemes légmozgást), úgyis mint: takarót, párnát, alvómacit, vekkert. Ez utóbbit nem értettem már akkor sem. Álmomban viszonylag ritkán ölelgetem a vekkeremet. Mindenesetre eldöntöttem, hogy ma éjszaka másfél liter keményre fagyott vizet is magammal viszek az ágyba, törülközőbe csavarva, hogy ne legyen olyan sokkolóan hideg, amikor épp nem találok a testhőmérsékletnél hűvösebb felületet, és nyomoromban már sírok. Tudom, hogy ilyenkor felkelhetnék és vehetnék egy jó hideg zuhanyt is, de arra aztán végképp nem volna erőm.

Később az iroda hűvösében találtam mindenfélét, például újabb érdekes cikket a Brit-szigetek létrejöttéről, és egyet arról, hogy a tudomány néha tényleg szolgálhatja a békét is (valamint mekkora földalatti tavak vannak!). Valamint nyálcsorgató viking hajót annak aki szereti (én például szeretem) (már majdnem megörültem, hogy végre egy kora-középkori cucc, ami nem ír, de aztán megnéztem, hogy azért csak kapcsolódik).

Továbbá... A cikk, amit senki sem akar megmutatni skót és ír ismerőseinek, kivéve, ha szeretné, hogy sírva a tengerbe vessék magukat, netán a sörükbe fulladjanak. Aztamindenit.Azért van itt pár olyan névmagyarázat, hogy az a Toron-tó, mint kanadai magyar ősbirtok összefüggést is simán bealázza.

Ezen kívül két gyógyszernév kutatás közben eljutottam odáig, hogy kipróbáljak egyszerű összetett keresést a myspace-en, és sikerült beigazolnom az elméletemet, hogy az alapján nem lehet megtalálni senkit, azaz meg lehet találni vagy kétezer embert, de válogasd ki közüle azt az egyet, és hogy benne van-e egyáltalán. Ez egy legalább háromsoros párbeszéd témája lesz. Nem lehetne azt mondani, hogy nem dolgozom alaposan. (Legfejlebb néha a gyógyszernevekkel vagyok kicsit nagyvonalú. De ott is csak amennyire belefér.)

hőség, 1. rész

Annyira meleg van, hogy tegnap ebédszünetben megszegtem azt a szokásomat, hogy kartonládáról áruló kisebbségiektől nem vásárolok, mert szinte biztos, hogy lopott holmi - de most kénytelen voltam beruházni egy áttört falegyezőbe, egyszerűen nem lehetett mást tennem. Idebenn persze rohadt hideg van, komolyan nem értem, hogy a légkondicionálót miért nem lehet mondjuk huszon-fokra beállítani, hogy például ne kelljen átöltöznöm ebédszünetre, vagy megfáznom munka közben, ez utóbbit már csont nélkül sikerült.

Hétfőn megnéztük a Harry Potter filmet, és nekem tetszett. Ügyesnek találtam, ahogy átírták-tömörítették a könyvet, és bár persze szívesen megnéztem volna a kimaradt eseményeket is, Helyesek a kölykök, és az unokatestvéreim ismeretében elhiszem nekik a tizenhatot; Umbridge professzor viszont lehetett volna egy kicsit ocsmányabb, így persze nagyobb volt a kontraszt, de nem tudtam annyira szívből gyűlölni.

És akkor most a következő részben nem lesz Gary Oldman. Vigasztalhatatlan vagyok.

Aztán hazamentem, és olyan fáradt voltam, és annyira nem tudtam aludni, hogy terápiás célzattal magamba döntöttem azt a cseresznye-meggysört, ne árválkodjon már ott magában, és használt is, csak utána reggel nem tudtam felkelni. Bár ehhez inkább az elmúlt napok alváshiányának, mint a sörnek lehet köze.

Most szereztem amúgy fülhallgatódrót-hosszabbítót, de mivel a benti gépemen csak körülbelül a barlangrajzokkal kompatibilis MediaPlayer van, telepíteni bármit nincs jogosultságom, ezért kénytelen vagyok a myspace-en zenét hallgatni, ami érdekes, de inkább azért tökéletlen megoldás (tudom, rádiózhatnék is az neten, de egyelőre ez viccesebb). Legalább most végre ennyi, az országban eltöltött év után néhány magyar együttest is megismertem, a külföldiekről nem is szólva, valamint egy Living Colour videó láttán megállapítom, hogy soraikból tényleg Doug Wimbish az én egyetlen szerelmem, Corey Glover egyszerűen nem öregedett szépen.

nemcseresznye

Pénteken már nagyon nyűgös voltam, aludtam is egyet délután, mint az ovisok, hogy este bírjam a kiképzést, bár tudom, az ovisok nem azért alszanak. Ennek ellenére elkéstünk mind a ketten, és én közben elkezdtem olvasni a Billie Morgan -t, ami egy könyv arról, hogy sosem akarok Bradfordba menni. Aztán A. is megérkezett, és bevonultunk mulatni a Helyszínre, ahol először degeszre ettük magunkat, aztán be kellett kicsit rúgnunk, hogy táncolni merjünk, de persze sikerült. És táncoltunk. Majd megvitattuk a jelenlévőket (hogy lassúznak ezek, egy ló átférne köztük), a férfiakat (ha ezeken múlna, kihalna az emberiség), és törékeny lelkünket (úgyis kitölti a szívemet a nagy üresség, nincs másnak helye - nem is a szívedbe kell beférnie - az ágyam viszont teli van plüssállatokkal), ahogy azt sok vörösbor, részemről whisky után szokták a nők.

Később megmagyarázhatatlan okokból összeismerkedtem egy osztrák kölyökkel, azt hiszem, néha elfelejtem, hogy én igazából nem szeretek flörtölni, és ez ugyan perverz dolog és ráadásul nagy hiányosság egy nő jellemében, de hát ilyen vagyok. Az jobban zavar, hogy mennyire utálok takarítani. A kölyök ettől még hajnali négykor képes volt az Európai Unióról értekezni, mire A. kis híján elsírta magát, neki heti hatvan órában ez a dolga, és most mulatni akart. Úgyhogy inkább hazamentünk az utolsó éjszakai busszal, és a kelő nap fényében megint Billie Morgan -t olvastam, és még annyira sem akarok Bradfordba menni. Joolz Denby kiváló író, csak hát reálisan látja az angol ipari pusztulatot, és az ám azért sok az én rózsaszín csipkés lelkemnek.

Szombaton azért lelkiismeretesen kávéztam egyet az osztrák kölyökkel, ha már megismerkedtem vele, sőt, még várost nézni is elvittem, és nagyon barátian értekeztünk az Európai Unióról. Rengeteg érdekes felfedezést tettem arról, hogy az osztrákok hogy láthatják a világot, és ez érdekes - érdekes, hogy milyen különbségek és milyen hasonlóságok vannak a társadalmunk, a világlátásunk, és úgy általában, a lakótelepeink között. Például náluk minden lakótelep kötelezően gettó, nekem pedig azért az értelmes ismerőseim fele panelben lakik, és én is, ugye, tizedik emeletet nem vályogból vetnek. Azt sem tudtam, hogy náluk sokan éppúgy nem tették még túl magukat a monarchia felbomlásán, mint nálunk Trianonon, és hogy szerintük a franciák nem kifinomultak és művésziek, hanem gonosz, ellenséges nagyhatalom. Pedig azt hittem, hogy a francia kultúrfölényt még az angol ipari pusztulaton is elismerik.

Ennek megfelelően a huszadik púp nem alakult jól, de aztán nekiestem, és közben többször rajtaütésszerűen elaludtam (nem szórakoztat a goblin tájszólás, hát ez van), valamint befejeztem a Billie Morgan -t is. És végképp és száz kilométeres körzetébe sem, de legalább rájöttem, hogy a felét sem értettem volna a könyvnek, ha nem olvasok sajátos stílusban megalkotott blogokat és fórumbejegyzéseket, hasznos dolog ám az internet. Ha az ember az angol ipari pusztulatról akar olvasni.

De azért befejeztem a huszadik púpot, és még görögdinnyét is ettem, bár a termesztők láthatóan csak a nagycsaládosokra gondolnak, nem volt egy árva dinnye sem öt és fél kiló alatt. Azt pedig képtelenség egyedül megenni. Viszont akartam venni sört is, ha már egyszer kitaláltam, hogy van kedvenc söröm (Krusovice, az barnábbik fajta), de nem volt, mármint a boltban, azaz később kiderült, hogy de, volt, csak olyan mélyen egy polcon, hogy oda képtelenség lett volna bemászni. Különösen rövid, bő nyári ruhában. Úgyhogy végül Borsodi Bivalyt vettem és Bambira gondoltam közben (szerinte ez a legjobb magyar sör, és én már csak érzelmi alapon is hiszek neki), és egy üveg valami cseresznyés belga extraságot, mert megérdemlem (pedig nem is a L'Oreal palackozta, azt hiszem), és hogy majd ha a púp csúcsán állok és kitűztem a zászlót, legyen mivel megjutalmaznom magam.

Persze kiderült, hogy nem szeretem a gyümölcssöröket, ügyesen megjutalmaztam magam. Most ott áll egy szinte teli üveg Belle-Vue Kriek a hűtőmben, és nem látok rá esélyt, hogy elfogyna, hiszen egy csordára való Bivaly kérődzik mellette... Kezdem azt hinni, hogy nem vagyok ínyenc.

néha kicsit fáradt vagyok, vagy annál sokkal jobban

Tulajdonképp akár írhatnék is, de nem nagyon történik velem semmi azon kívül, hogy fáradt vagyok. És a billentyűzetem kezd elpusztulni, végül is már több, mint egy éve rendszeresen leöntöm kávéval és narancslével, kész csoda, hogy egyáltalán még működik. Érdekes jelenség még, hogy szinte mindig azt álmodom, hogy valamiért kirúgnak, és kezd aggasztani, hogy ilyenkor mindig elönt a megkönnyebbülés - valószínűleg szabadságra kellene mennem, de még jó három hétig nem lehet, és utána is odahaza fogok fordítani pihenés helyett. Egyébként a visszatérő kirúgás-motívum mellett álmomban még fejjel lefelé fordult, spirális sorstornyokban is jártam, és miért van az, hogy mások legalább néha úgy kelnek föl, hogy nem ment át az agyukon a fél szürrealizmus.

Szerdán voltam meglepetés Meshuggah koncerten, tényleg meglepetés volt, feltehetően nekik is, a legendák szerint a fellépés előtt nem egész huszonnégy órával találták ki, hogy mondjuk legyen koncert. Ahhoz képest olyan teltház volt, hogy nem csak a koncertterembe nem lehetett beférni, de a létesítménybe sem, és bizony, voltak akik kinn ragadtak. Őket sajnáltam egy kicsit, mert lehet, hogy tényleg rajongtak, én pedig csak úgy lesétáltam, hogy hát a Meshuggah az egy ilyen igen energikus zene, és milyen jó lesz arra ugrálnom nekem.

Jó is volt, amúgy.

Még sok ilyet.

A kopasz frontembereket továbbra is szeretem.

Ettől eltekintve azonban tényleg nagyon szürkék ezek a mostani hétköznapik, a monotóniát csak a huszadik púpnak bevállalt munka szabályosan szellemi fogyatékos koordinátorlánya töri meg, ő például felhívta rá a figyelmemet, hogy a szószedetet nem kell lefordítani (és a szótárt sem, remélem), és a munkahelyemen a szintén agyhalott, de legalább nagyon agresszív német ügyfelek - sajnos egyikük sem a jó irányba. A csütörtök délutánt például azzal töltöttem, hogy három órán keresztül megpróbáltam elindítani az ügyfél saját maga tervezte jelentéskészítő programocskáját (amit a múlt héten a rendszergazda körülbelül négy órán át telepített sűrű és válogatott káromkodások közepette), és aztán hosszas szenvedés után úgy mentem haza, hogy engem péntek reggel biztos kirúgnak, amiért nem sikerült, de legalább tényleg megkönnyebbülés lesz, hogy nem kell többet ezzel kínlódnom. Aztán nem rúgtak ki, bár az ügyfél már reggel nyolckor jelezte, hogy de és a kutatás; a főnökasszony szerencsére megértően viszonyult a dologhoz, amikor látta, hogy könnyek közt ülök egy vadidegen gépnél, és harminc oldalnyi kinyomtatott útmutatóból próbálom kikeresni az utolsó jelszót.

Ami egyébként öt sorba elhelyezett 164 (!!!) betű volt, tipikusan jelszó méretű és formájú tárgy.

Mindenesetre túléltem, most már csak vasárnap estig kell szószedethiánnyal és goblin tájszólással megküzdve legyilkolnom azt a huszadik púpot, és aztán boldogan visszakanyarodhatok az egyre rövidebb időre besűrűsödő Jordan könyv elé, és még jövő héten is a kolléganőm nélkül intézhetek vagy másfél tucat kutatást (és ami még jön) egymagam.

De ellenben viszont addig még elmegyünk bulizni is, mert úgy szép az élet, ha zajlik, ugye?

nyári alkony és feledékeny is vagyok

Szeretnék írni a nyári alkonyokról, amikor olyan lustán és melegen hever el az este a városon, hogy a gondolatok elalszanak, és az érzések és érzékek uralkodnak el helyettük, és soha olyan éles nem lehet a fák illata, az úton dübörgő autók hangja, mint épp ilyenkor.

Persze erről viszonylag nehéz valóban hitelesen írni, miközben két kupac munka kerülésével vagyok épp elfoglalva, és valahogy szeretném visszaterelgetni a beszűrődő benzingőzbe és sirályrikoltásba menekült gondolataimat, mert sajnos határidők is léteznek, és nem járja, hogy három csésze kávétól rögtön erőt vesz rajtam a lánglelkű költészet.

És mostanában a bortól mindig nagyon fejfájós vagyok, még az 1996-ban ezüstérmet nyert bordeaux-i csodabortól is, és egyébként úgy nem jó aludni sem. És mostanában már részegen is csak unalmas hülyeségeket beszélek, régen legalább izgalmas hülyeségeket beszéltem, vagy csak a távolság köde szépíti meg.

És oly mértékben megnövekedett a hajam, hogy múltkor már egy hirtelen előkapott fél zoknival kellett összecsomóznom, nehogy fürdés közben vizes legyen.

És amúgy igen, határozottan rossz hatással van rám, ha Baudelaire-t és Rimbaud-t olvasok szabadidőmben, bár ha orvosi szaklapokat olvasnék, azokat egyrészt még ennyire sem érteném, másrészt oldalanként hat halálos betegséget diagnosztizálnék magamon, azonnal és tíz évre visszamenően.

(Tegnap pedig elfelejtettem, hogy július nyolc van, és Living Colour a Zöld Pardonban, és most vigasztalhatatlan vagyok. Már megint nem tudtam szerelmet vallani Doug Wimbishnek. Illetve megnézni végre élőben is a megejtő ajkú Corey Glovert.)

nyűgös és nyávog, pedig lett összefirkált könyve is(és szereti a zord, szeles időt)

A magyar nyelvben pillanatnyilag nincsenek rá szavak, hogy én most mennyire nyűgös és frusztrált vagyok. És épp nem vagyok különösebben nyelvújító hangulatban, úgyhogy csak nagyon, valamint nagyon-nagyon, és közben unom is magam. Úgy, ahogy vagyok. Különösen azt, ahogy vagyok.

Persze ilyenkor kicsit jól esik, ha történnek jó dolgok, például volt Neil Gaiman dedikálás, és egyrészt láthattam élőben Neil Gaimant, aki teljesen úgy néz ki, mint a fényképeken, csak alacsonyabb és szélesebb a válla, és a kislányát is, aki sokkal-sokkal szebb, mint a fényképeken, és roppant aranyos kamaszkölyök, no meg Doug Jonest, aki nem tudom, hogy viszonyul a fényképeihez, mert fényképen még nem láttam, élőben viszont nagyon kedves és szelíd embernek tűnt. És ő maga a Faun a Labirintusból, amúgy. Szóval lett aláírt és alárajzolt könyvem, kettő is, és rengeteg ismerőssel találkoztam, sőt, utána még söröztünk és pennéztünk is (lemásoltam D. rendelését, de hát így jár, akinek jó ízlése van), hazafelé pedig sokan mentünk Óbudára, és az mindig jó, például nem alszom el az éjszakai buszon, hogy még három kört menjek. Igaz, ilyen még amúgy sem fordult elő velem.

Az olyanokkal viszont rendesen le lehet lombozni, amikor például blogügyileg leteremtenek, amiért nem tudom fejből minden magyar parasztblogok legelsőbbikének utolsó két bejegyzését, szóról szóra, (viszont a menyétajtókról mindent tudtam) és persze az sem valami vidám, ha egy szűk másfél órás baráti talákozón még messze ez a legizgalmasabb téma. Szóval... én is unalmas ember vagyok, de néha azt hiszem, hogy egyes ismerőseim már sportot űznek abból, hogy nekik még ennyire sincs életük. Pedig izé, hát nekem sincs sok.

Ma viszont sikerült a toronydarut túrórudinak, a space ships-t spice chips-nek olvasnom, és vagy éhes vagyok, vagy diszlexiás, vagy mind a kettő.

Utána pedig ültem, néztem a képernyőn egy június 21.-i blogbejegyzést valahol, és komolyan foglalkoztam a gondolattal, hogy én akkor most egy kicsit sírva fakadok. Pedig semmi érdekesről nem volt szó benne, csak eszembe jutott róla mindenféle, és nem véletlenül szeretnék ám feledékeny lenni én sem, de sajnos azt mindig csak a befizetendő számlákkal kapcsolatban sikerül megoldanom.

(fejfájás)

Bár valahol mélyen örülök, hogy az előző bejegyzés többek szerint is kiválóan megállná a helyét a modern költészet soraiban és versszakaiban, valójában tényleg nem versnek szántam, valójában tényleg ennyire szilánkosak voltak a gondolataim, semmi több.

Ma semmivel sem jobb, azaz inkább egy kicsit rosszabb, mert most meg olyan fejfájásom van, hogy a reggeli kávémtől is érzékeny búcsút vettem, a fejfájáscsillapító pedig nem hat, csak rátesz még egy lapáttal a hányingeremre. Olyan rossz, hogy még csak sírni sem volna kedvem. De majd elmúlik. Mindjárt. Biztos vagyok benne.

Izgalmas dolgok nem történtek, a hétvégén szokás szerint erdei ház, betegre grillezés, ezúttal még több és még egzotikusabb alapanyagokból, és előtte sütöttünk szalonnát is, azért volt emlékezetes, mert a fém nyársat nekitoltam az ujjamnak, és most van rajta egy szép csík égési sérülés.

Nekiláttam a Keith Donohue féle The Stolen Child -nak, még márciusban néztem ki magamnak a dublini repülőtéren, csak akkor épp szakítottam a fantasy-vel - de már ott is láttam rajta, hogy ez igazán ígéretes, nem csak olyan tucat olvasnivaló, és nem is nagyon találtam más értelmezhető könyvet a csinos halomba rendezett soksemmi közt.

(És ezek szerint nem csak egyes képeken látom, mit ábrázolnak, de egyes borítókon is, hogy mit rejtenek. Majd egyszer írok róla bővebben is, vagy ki tudja, lehet, hogy önző mód megtartom magamnak, mi olyan jó benne. Mert tagadhatatlanul kiváló, ötletes és elgondolkoztató könyv.)