Alszom. Mindig. Most is. Már álmomban is gépelek (ha más csengethet egy kicsit, akkor nekem szabad gépelnem, nem?), kivéve, amikor álmomban világot mentek meg, mint mostanában rendszeresen. Mondjuk ha elnézem ezt a világot, akkor rá is férne egy kis megmentés...
Most pedig azon gondolkozom, hogy megint hová tűnt az ásványvíz. Megittam? Sajnos minden esély meg van rá... És hogy vegyek-e részletre digitális fényképezőgépet, mert nincsen. Épp csak jó lenne-e az a világnak, ha újabb önjelölt fényképész-terminátor szabadulna rá, és nekem, ha újabb eszközt adna a kezembe az élet? Persze az lesz a vége, hogy megveszem, és aztán rettegjen a világ... A legutóbb is győztek a gót ösztönök, amikor digitális gépet kaptam a kezembe. Rózsát fényképeztem kőfalon, halott fák vádlón az égbe meredő, kopár ujjait; öhh, és mamutfenyőt alulról, bár végtére is örökzöld, határeset, rá lehet fogni, hogy gót, még épphogy. Csak.Hétvégén is A.L.U.D.T.A.M.; kivéve, amikor jóbarátoknál a háziasszony fülét huzigáltam, mert születésnapja volt, aztán a meglepetésbe készült születésnapi tablón pedig felfedeztem Brainoiz ifjúkori képét is, és visongva csapkodtam a térdemet; és amikor Grafikuslánnyal vacsoráztunk több rendbéli pirított magvakat, és közöltem, hogy én azt az újfajta társadalmi ellenállást választom, hogy nem fogyókúrázom, mert úgysem tenném, és úgyis minek. Valamint vasárnap a nővéremékkel az erdei házikóban bográcsoltunk tárkonyos csirkeragu levest, és elképesztően tökéletes lett; a nyúl főz, de leginkább eszik. Utána pedig alszik tovább.
Megyek is. Jóccakát.
