Leadtam. Összeomlani balra el. Majd ha kialudtam magam, akkor értelmes... szóval az ugyan nem, de majd leszek.(csak tájékoztató jelleggel; az elmúlt nagyjából egy hónapban huszonöt szerzői ívet fordítottam le egy nyolc órás irodai munka mellett; és mellette, nem helyette, mert benn nem lehetett igazán fordítani, már csak azért sem, mert ebben a hónapban is volt munka rogyásig; ez nagyjából ötszáz átlagos regényoldalnak felel meg, úgyhogy innentől kezdve hősként ünneplem magam, és soha többé nem akarok negyedennyit sem szenvedni semmivel az életben, épp csak tartok tőle, hogy idővel mégis összehozom; nem, a regényfordítás nem fizet jól, nem érdemes irigyelni érte; ezzel bebizonyosodott, hogy fordításban nem csak jó sprinter vagyok - tizenhat óra alatt négy ív, az előbb megadott, nemlétező "átlagos" regénnyel számítva nyolcvan oldal, és utána egy heti agyhalál - de figyelemreméltó maratonfutó is, és egész jól felmértem és beosztottam az erőmet; és három Red Bull után nekem is van érzékelhető pulzusom, pedig amúgy a vérem is lassú és lusta, nem csak az összesített nyúl az)
Viszont eldöntöttem, hogy ez a -valahol- nyitásnak szánt két bekezdés nagy valószínűséggel nem marad meg semmiféle végleges változatban (leginkább -sehol- sem), szóval hadd őrizze itt őket az emléke... a gépezet.
Azon a nyáron szinte végig esett, és rászoktam, hogy az égbe nyúló kőris alatt aludjak. A gyökere úgy fonódott össze a terebélyes, tárt karú almáéval, mintha csak kapaszkodna egymásba a két faóriás, és lombos ujjuk sátra alatt még a legnagyobb viharban is száraz maradt a talaj. Valahol ott láttam utoljára Asht.
Napközben a legtöbbször csak heverésztem, farigcsáltam valamit, hallgattam a levelek dalát. Néha jártam egyet, de sosem volt szívem olyan messzire menni, hogy ne lássam a síkság fölé tornyosuló fákat; akkor sem, amikor a mező helyén már erdő hullámzott, akkor sem, amikor már csak én ismertem a vadonban kanyargó utakat. Ritkán akadt vendégem, és ők sem találtak volna meg, ha nem vezetik léptüket hollók, szarkák, baglyok, sasok. Ottmaradtak éjszakára, hallgatták a fák sóhaját, de ha kérdeztek is, elfogadták válaszul a csendet. Nem volt türelmem a szavakhoz. Vártam, hogy induljanak már tovább új városaik felé, és Ash a maga megingathatatlan türelmével elsorolja végre nekem az egész mesét.
Jövő héten pedig a következő dolgokról tervezek írni:
- Mi okból látogattam bájos, vidéki francia kastélyokat (és képek? , ahogy a jó Strangelight doktor mondaná) és milyen eredménnyel (+sok kg)
- Twenty és általában a blogcelebek, valamint az unalom és az... nem, az angst az valami más, de legalább marha jól hangzik
- William Morris magyarul, juhéééé; addigra már nem csak örülni fogok, hogy van, de el is olvasom, bár előre félek a fordítástól
- Nyáááf, nyaff, nyiff, ebéd, fáj a fülem, miért van hideg, kövér vagyok, ó és öreg, és ugye engem-senki-sem-szeret
- Tigrisbalzsammal a fejfájás ellen; hatékony, de persze legfőképp akkor, ha azt akarod, hogy a kollégák sírni lássanak
- Raszta és Radiohead - többet vártam, de így sem rossz - és még sok-sok-sok Woven Hand és kevés Moonspell
- És csípős ecetes pepperonit minden magyar boltba!!!
