Otthon hagytam a szemüvegemet. Egy árnyalattal barnábbra festettem a hajamat. Most aranyfényű bronz, azaz furcsa színű barna. Nehéz volt legyőznöm a késztetést, hogy ne agresszív atomskarlát vagy agresszív atompadlizsán legyen. De majd nyara... tele... őszöléskor. Megfogadtam, hogy akkor legalább arra a másfél-két hétre ordító lilás-bordó, dúsan zselézett fürtjeim lesznek (úgyis csak az írek látják, azoknak úgyis mindegy, úgysem látom őket többet) (vagy ha igen, akkor bejött nekik az ordító lilás-bordó, dúsan zselézett nyúlhaj), nem, nem lobognak majd bele az őszi szélbe, nem borzolja őket fagyos ujjaival a zokogó, tengerparti orkán; úgy be lesznek zselézve, hogy atom. Vagy beton. Kivéve persze, amikor majd kedvenc csíkos kötött sapkám alatt lapulnak szerényen, és magukban mosolyognak, hogy igen, agresszív atomskarlátok vagyunk és agresszív atompadlizsánok, de most nem látsz minket mégsem. Persze ez már más kérdés.Igen, nagyon tervezem ezt az őszölést. Remélem. Szeretném. Ha összejönne.
Amíg lehet, hordom az organzapántos, spárgatalpú nyári szandálomat. Ki tudja, hányszor vehetem fel még idén, és olyan kényelmes... és olyan szép. Sokat alszom. Mindig fáradt vagyok és dolgozom. Néha pizzát eszem. Néha bármi mást, csak legyen rajta olvat sajt, erős paprika, vagy legalább ecet. De a három együtt lehetőleg mégse. Borzalmas lenne az ecetes pizza, vagy a sajtos töltött káposzta.
Tulajdonképp lehet, hogy az agyamat is otthon hagytam. Nem tudom. Ha otthon megtalálom, akkor igen. Ha nem, akkor lehet, hogy csak betettem véletlenül a zoknis fiókba, és ott marad valamelyik téli frottír dupla alatt mondjuk úgy januárig.
