álmos, mi más lenne

Esetleg nyűgös. Esetleg álmosnyűgösálmosnyűgösálmos.

Komolyabbra fordítva a szót, nincs sok semmi, pláne amiről írni lehetne, a napok folynak, még csak visszatérőben az őrült meleg, de hála a jóságos világmindenségnek, talán elhúzza a megérkezését, mondjuk csütörtökig, és az nekem már jó. Gyűlöletesen csak aludni és pizzát enni volna kedvem, nyilván pont minden mást kéne csinálnom (mosni!!! nem akarok mosni), és különben is, nem tudom, aludni kéne és pizzát ennem.

      Erre bizony még Réz kovácsnak is elállt a szava, pedig nemigen akadt még ilyenre példa: hiába állt nagy álmodozó hírében, a derék mester általában olyan cifrán káromkodott, hogy a városban járó bányászok áhítatosan kalapot emeltek az ablaka felé, és kincsként dédelgették hazáig a szebb fordulatokat. A tárnákban nagy becsülete volt egy jóféle szitoknak, a koboldok szinte megvesztek érte, embernyelven csak úgy hívatták magukat: a királyukat Mordizomadtának, a főbb uraságokat pedig istennyilának. A fergetegesen vidám, vad Sistergős felügyelte a déli járatokat, a Mennydörgős, egy mogorva, kövér kis kobold volt a nyugati barlangok ura, az északi termeket Kénköves vigyázta; és mind ujjbegynyi drágakövekkel fizettek egy-egy újabb szitokért, amit aztán a fiukra, lányukra, unokájukra, minden ivadékukra aggathattak név helyett.
     De most még Réz kovácsnak is elállt a szava, és csak tátott szájjal bámult a tornyocska csúcsos süvegére, mert bizony megnyikordultak az évszázados gerendák, megrázta magát a tető, és valahol a sötétség közepén hunyorogva, parázslóan kinyílt egy lángvörösen izzó, álmos szempár.
     – Elkészült a város? – remegett végig a köveken egy mélységes mély, csengve bongó, recsegve ropogó, suttogva is hatalmas hang.
     – Mi? Hogy? – rezdült össze a kovács, aztán megjött a szava, és csak úgy repkedtek a teringették, a kutyafáják, és fenék pedig csak úgy fészkestül szálltak. A tető érdeklődve, vidáman horkant egyet, és forróság fodrozódott végig a házon.
     – Hát a város. Elkészült? – ismételte meg a kérdést kissé halkabban. – Az ezredik lépcső. Azt mondtátok, azzal lesz kész, és hogy akkor nekünk adjátok az egészet, és ráadásul egy tucat hízott birkát mindenkinek, kivéve Rőtkarmot, mert ő a malacokat jobban szereti.
     – Malacokat? Lépcsők? – Réz kovács a döbbenettől ordítani kezdett. Ez már inkább rá vallott. – Birkák???
     – Az volt a megállapodás – reszketett át a házon a válasz, és kicsit megrebbent a tető, aztán szétvált a padlásablak fölött. A hatalmas, kőredős szárny kicsit kinyújtózott, és beszivárgott alatta a telihold fénye. A faragott gerendára egy sárkány támasztotta hatalmas, álomittas fejét.
     – Mordizomadta – lehelte a kovács. – A teremburáját!
     Jobban megnézve a sárkány nem is faragott gerendákra billentette az állát, hanem a tulajdon pikkelyes két mellső mancsára, csak Réz uram egész eddig azt hitte rájuk, azok ódon gerendák… ahogy a sárkány sátorként föléjük boruló, hatalmas két szárnyára is azt hitte, az a tető. Dermedten állt egy pillanatig, aztán sietve elrúgta a ládát a faltól. Csak az lehetett az átkozott ezredik lépcső! Mit szabadított vele a város nyakába?
     – Majdnem – hadarta, mert bár annyira nem vágott az esze, mint Sziklának vagy Ezüstnek, azért a ravaszabb kovácsok közt tartották számon –, csak hát a birkák, azok bizony még szopós kisbárányok. Az pedig nagy csúfság lenne, ha csak úgy felvernénk titeket, amíg nem tudunk kiadós reggelit is adni a város mellé, megesett már velem is, hogy éhgyomorra elrángattak itthonról hajnalban, förtelmes egy dolog, igazán nem tenném meg senkivel.
     – Ó – ásított egy parányit a sárkány, és csak azért nem nagyobbat, mert ahhoz le kellett volna emelnie a fejét a mancsáról, és túl álmosnak tűnt az efféle megmérettetésekhez. – Nohát, a szopós kisbárányok éppenséggel finomabbak a vén juhoknál, emiatt igazán nem kell várnotok! Szedjétek csak össze őket. Aztán ha megreggeliztünk, akkor elfoglaljuk a várost. Igazán kíváncsi vagyok rá, milyen várost építettetek nekünk!
     Ezzel újra lehunyta a szemét, és halkan szuszogni kezdett. Réz kovács hosszan állt a padlás közepén, és meredten nézte a tetővé visszadermedt sárkányt. Csak akkor mert leosonni a földszintre, amikor már minden zaj olyan ismerős volt, akár a tenyere – minden zaj, még az a halk, ütemes surrogás is, amiről sosem tudta, micsoda, de most már sejtette, hogy csak a sárkány lélegzete lehet.

eljött az én időm

Csodálatos ősz van megint, hideg és szél, némi eső, ballonkabátot hordok és harisnyát! Magassarkú cipőt! Fantasztikus. (Van nyári magassarkúm is, csak mezítláb kb. minden feltöri az én harmatos kis lábacskámat. Részint azért töltöm a nyár jelentős részét farmerben, mert ahhoz lehet zoknit hordani, és a zokni az emberiség legcsodálatosabb találmánya.) Éjszaka alszom, nappal nem olvadok el, a gondolataim nem csak a mélyhűtött málna körül forognak részeg muslicarajként, olykor már egész mondatokká állnak össze, kétnaponta kell hajat mosnom, nem kétóránta.

Befejeztem egy rajz első fázisát, és épp giccsesen nemsoksemmilyen, színes izéken dolgoztam a hőség elől egy légkondicionált plázába menekülve, amikor leült a szomszéd asztalhoz egy elég egzaltált külsejű alak, már a hajviseletén látszott, hogy művésznek kell lennie, mert ilyen frizurával máshol nem alkalmazzák az embert. Egy ideig nagyon bámult, aztán megkönyörültem rajta, és felnéztem, hogy oké, lehet kommunikálni, mire megkérdezte, hogy véleményezheti-e a rajzot, majd hogy van-e kész rajz is a vázlatfüzetben. Automatikusan rávágtam, hogy színes nincs, hah, és nem jött rá, hogy ez azt jelenti, hogy nemszínes van!!! Mondott pár érdekes dolgot, amit nem értettem, pár olyasmit, amire tudtam válaszolni (igen, szándékosan túl sok a barna, ezek fák lesznek, csak még nem látszik) (de amúgy rendszeresen eltolom ezt a kiegyensúlyozott színek dolgot, azért sem szoktam színes dolgokat rajzolni hosszú-hosszú ideje. Meg azért sem, mert kb. másfél négyzetcenti per óra, azaz borzalmasn lassú-lassú-lassú. Mindezt nem kötöttem az orrára, mert oké, hogy lehet kommunikálni, de azért nem muszáj, ugye?), aztán pár olyat, amiből kiderült, hogy nem érti a színes filcet, nem kárhoztatom érte, hát ki az a hülye, aki színes filccel rajzol. Mármint én, de ki más. Aztán megköszöntem az észrevételeket, és rajzoltam tovább, nekem ilyen nagyon érdekes az életem.

Portugálokkal vitatkozom a török belpolitikai helyzetről (mind a ketten nagyon képben vagyunk ám), angolokkal az operáról (mind a ketten nagyon képben vagyunk ám), szerbekkel az örök szerelemről (mind a ketten nagyon képben vagyunk ám), szuperhold, néha a fejemet telefonomat is otthon felejtem. Megint fúrnak, fúrnak és fúrnak, ezt hangosan visongó énekkel hálálom meg, szépen tisztul tőle a torkomban lerakódott szutyok, hallgatni meg, hát nekem is el kell viselnem rettenetes dolgokat, például most is fúrnak a fejem fölött.

A legtöbb hasonló rajz itt már kész is, de erre akarok színeket és sötéteket rakni, egyrészt, hogy látsszon, mit ábrázol, másrészt mert eleve úgy képzeltem el. De az már digitálisan lesz, hogy javíthassak, ha kell. Majd, egyszer, ha lesz időm, és hajlandó lesz működni a tablet.

a másik

A másik nagy felfedezés, amire az első dublini kirándulásunk alatt jöttem rá, az az élettel és a világmindenséggel volt kapcsolatos, valamint a tengerparttal, a téglákkal, a kagylókkal (valahol van belőlük még két doboznyi) és a homokkal, és hogy mindez hogy fejezi ki azt, amit én mindig is gondoltam, csak sosem találtam előtte a megfelelő hasonlatot.

Az Ír-tengerhez hasonló hideg tengerek partjáról azt kell tudni, hogy nagyon fáintos kagylókat lehet gyűjteni, mert a hideg vízben szép nagyra megnőnek, és mondanám, hogy a sok hülye strandoló nem tapossa szét őket, de hiába volt nyolc fok és viharos északi szél, így is láttunk meztláb tapicskolókat. Mindenesetre akkor hagytuk abba a kagylógyűjtést, amikor már minden zsebünkből kicsörömpöltek, tényleg, különféle színű és egész nagy párokat találtunk, egy csomót még összetartott valami megszikkadt anyag (amikből még nem kanalazták ki a néhai lakókat, azért inkább ott hagytuk; hazudjuk azt, hogy azért, hogy a tengeri ökoszisztéma táplálkozási láncát ne bolygassuk meg a kelleténél jobban, valójában úgy voltunk vele, hogy ezt nem akarjuk kitakarítani). Voltak egészen sötétszürkék, egészen téglavörösek, fehérek nem annyira, vegyesen foltosak minden mennyiségben. Akkor jutottam arra elképzelésre, hogy ahol sok téglát szórnak a tengerbe, ott lesznek vörös kagylók, ebben azóta sem vagyok biztos, de akkor miért pont annyira téglaszínűek? Szóval és találtunk valami ritkább és nagyon szép, nagyon vörös darabot is, és akkor rájöttem.

Van a germánoknak az az elképzelése, hogy az örökkévalóság már csak az ember hírneve, és ez elég szomorú a germánokra nézve, mert a hírnév az bizony nagyon könnyen enyészik és vész el mindenféle irányba, és akkor még a propagandáról meg a történelemhamisításról nem is beszéltünk. De mindenki, aki tanult óangol irodalmat, és szembesült ezzel az elmélettel, még ugyanabban a fejezetben szembesült Beowulf történetével is, ami egészen pontosan csak azért maradt fenn, mert az egyetlen forrásnak számító kézirat csupán részben hamvadt el egy középkori tűzvész során. A műveltség olykor szép, önironikus csomagokban érkezik.

Persze a hírnév azért addig is, azóta is épp elég fontos volt rengeteg mindenkinek, és hát ide tartozik azért az emlékezet is, például mind szeretnénk, ha a szeretteink megőriznének minket a legjobb fajtában. Gondolom, az még senkit sem vidított fel, hogy pár évtized-évszázad, és legfeljebb a nagyon száraz statisztikákban marad meg, esélyesen üres számként. Legfeljebb akad pár ember, akit annyira nem keserített el. Azt hiszem, az alkotóembereket ez az egész különösen nyugtalanítja, persze lehet, hogy csak magamból indulok ki, engem nyugtalanít, bevallom. Mert mi lesz a gondolatokkal? És a képekkel? És azzal a sok éles és csodás és pompás dologgal, amit még csak gondolatokba és képekbe sem sikerült foglalni?*

És akkor rájöttem arra, hogy ez mind olyan, mint a kagylók. És a kis rákpáncélok. És a különleges formájú kövek. És a fényes kaviccsá csiszolt tégla, aminek csak a színe mutatja, mi volt még pár éve, és az, hogy tényleg lehet rajzolni vele. Kisodorja őket a víz, és van, amit valaki megtalál, és éveken át őrizget, és vannak kagylók, amik díszhelyre kerülnek, és nemzedékeken át öröklődnek, de előbb vagy utóbb mind összetörik és lecsiszolódik és egyre apróbbra törik és összekeveredik, és homok lesz belőle.

De a homok maga a tengerpart, és azon keressük az újabb kagylókat.

*Hát mittudomén.

az emlékekről

Az emlékezet megbízhatatlanságáról nekem régóta megvan a véleményem (például ezért nem merném határozottan állítani, szerintem kinél láttam annak idején ezt a linket és hol*, bár tény, hogy ezt a feltételezést követve sikerült végül megtalálnom, mert nyilván akkor nem másoltam ki), a leglátványosabban én az alábbiakban értem tetten, és ez kellően szemléletes volt ahhoz, hogy a kevéske maradék kis illóziómat is elhessegesse.

2006-ban egy hetet töltöttünk Dublinban, és minden áldott nap legalább kétszer végigballagtunk az O’Connell Streeten, de volt, hogy az út végén, a híd torkolatánál ittunk másfél órán át, néztük a forgalmat, meg a GPO-t**, meg úgy általában. Van, hogy lehunyom a szemem, és az O’Connell Streetre gondolok***.

Épp csak… A forgalmat fordítva teszi rá az agyam. Az autók balkormányos rend szerint mennek, de még a buszok is, pedig ott kicsit akad a kép, mert a jellegzetes, emeletes buszokat alapformában jobbkormányosnak tárolta el a rendszer, hát úgy fér rá az ajtó és a lépcső, máshogy nem. Még legalább két dublini út kellett ahhoz, hogy ha összpontosítok, vissza tudjam fordítani a dublini közlekedést a megfelelő irányba – de ehhez a mai napig erőfeszítést kell tennem, mert annyi időt azért nem töltöttem ott, hogy a személyes élmények felülírják azt az alapszabályt, melyik sávban merre mennek az autók.

De például ha visszagondolok egy gyerekkori utazásra, és azt mondom, hogy „távolsági busszal mentünk”, valószínűleg egy jóval modernebb buszt képzelek magunk alá, mint ami akkoriban a magyar utakon döcöghetett (kivéve, ha történt valami roppant emlékezetes útközben), mert az agyam azért ilyenkor nem ássa elő a busz minden kis részletét, hanem csak azt mondja, hogy busz, távolsági, régi; alapértelmezés: harmonikásra hajtogatott, világossárga függöny.

Erre kiderül, hogy az emberek többsége hisz a saját emlékezőtehetségében, mik nincsenek, hát számomra ez a döbbenetes. Az emberek ezek szerint annyira rosszul emlékeznek, hogy arra sem emlékeznek, hogy dolgokra rosszul emlékeznek? Vagy sosem próbáltak részletesen és tényleg felidézni dolgokat, hogy ráébredjenek, néha milyen oda nem illő elemeket told be az agyuk?

*Whoisnotnál, Facebookon? Azt hiszem.

**Közel egy évvel később kiderült, hogy én az a fajta turista vagyok, akitől éjjel egykor számon lehet kérni, hogy mi az az épület, mert erre csak komoran leszegem a fejem, és azt mondom, hogy természetesen a GPO, de utána nem a történelmi igazságtalanságokon rágódva hallgatok, hanem azért, mert azon jár az eszem, hogy azért ez a de Valera milyen egy utolsó gazember volt, lehet, hogy még az írek is jobban jártak volna, ha kivégzik nekik 1916-ban. Furcsa dolog egy lépéssel kijjebbről látni egy szenvedélyes szabadságharcot; az ilyen mesékkel az ember legtöbbször együtt nő fel, szerves részeivé válnak nemzeti öntudatának, és nehéz emberi – pláne politikusi! – léptékben látni a szereplőit.

***Mondjuk úgy magamtól sokkal szívesebben gondolok a St. Patrick’s mögötti parkra (tulipánokkal); vagy a földbe süllyedt viking hajó-pad-park installációra**** a Liffey jobb partján; vagy a kedvenc hostelemre, főleg az óriás-nagy ablakkal; vagy a presbiteriánus templomra, amit nem az én ízlésemre építettek*****, de a puszta jelenléte megnyugtat abban az anglikán műemlékekkel megspékelt, sűrű katolicizmusban; ó, de rég voltam Dublinban, a fene egye meg. Ó, de hiányzik néha (hiányoznak azért dolgok jobban. Nem olyan sokan, de jobban).

****Ami simán lehet, hogy nem is létezik, mert mindig csak éjszaka láttam, a gyalogtávok és a gugli alapján talán az Essex Quay buszmegállójában. Viszont a képen a házak pont arra árnyékolnak, szóval míg a túlparton csodásan látni mindent, ezt pont nem.

Oké, létezik. Emlékeimben parányit parkosabb volt, nagyon fáradt lehettem már, és három pad felért egy kisebb Édenkerttel. De akkor is. Viking! Hajó!

*****Csipkés!!! És gótikus!!! Komolyan, nem is értem, hát épp az lenne a lényeg, hogy nem csipkéskedünk meg nyúlánkkodunk, nem? Mármint… ha nem az a lényeg, de legalábbis a stílus része. Persze ezek világvégi barbárok, mit értenek ezek bármihez. A kódexillumináláson kívül, mert abban azért nagyon pengék voltak.

csatak

Retek időhöz retek hangulat jár, és nem is tudom, hogy a fejem a közelgő vihartól fáj, vagy attól a négy-öt harmatgyenge fröccstől, amit tegnap ittam. A nap a klasszikus, szenes vasalóról végre gőzölősre váltott, foszlósan gomolygó felhőkkel akar megfojtani, de még ez is jobb, mint amikor csak perzselt, és remélem, holnapra tényleg megjön a hidegfront, különben mind meghalunk, de tényleg.

Egyik éjjel arra riadtam, hogy a szoba közepén állok, és egy pohár vizet öntök végig a hátamon, aztán arra gondolok, hogy hát ez nem volt jó ötlet, de annyi erőm már nincs, hogy lehámozzam magamról a csuromvíz pizsamát, és most garantáltan tüdőgyulladást kapok. Aztán borultam is vissza az ágyba. A hőségre jellemző, hogy reggelre az ágyam és a takaróm már száraz volt, és a pizsamám is csak annyira nedves, amennyire ilyenkor minden éjjel átizzadom. De kell a pizsama, mert legalább nem ragadok össze saját magammal (az arcomról néha így is erővel kell lefeszegetnem az alkarom, ha úgy fordulok), meg amikor egyik éjjel félálomban mégis lerángattam magamról, rögtön összecsíptek a szúnyogok minden olyan helyen, ahol hagyományosan nem szoktak.

Az elmúlt kétszáz év leghidegebb nyara, hát persze. Ahhoz most kéne esnie hirtelen úgy másfél méter hónak, hogy ezt a hetet kiegyenlítse.

here be dragons. and, far worse, mosquitoes.

Szerintem vagy harminc fecskét látok az ablakomból, de az is lehet, hogy többet. Agyhalott forróság van, annyira, hogy úgy igazán vágyni sem vágyom semmire, a történetek is leálltak a fejemben, sajnos minden más is leállt a fejemben. Próbálom megszámolni a fecskéket, többen vannak, mint harminc, néha úgy tűnik, lényegesen többen, nagyon fürgék, nem tudom, hogy miattuk repült-e be három borzalmas nagy bogár a szobámba az elmúlt tíz percben, vagy nem menekültek, csak ostobák.

Le kéne zuhanyozni (újfent), el kéne menni venni egy üveg rozét, mert az agyhalott forróság egyszerűen szomjúhozza, gyereknek kéne lenni a Balaton mellett, mindig más kéne, mindig más kéne.

     Huzavonban pontosan kilencszázkilencvenkilenc kunkorodik fel-alá az utcákon, odabenn a házakban, és Setétlápi bíró gondosan ügyel rá, hogy ez így is maradjon, mert a legendák szerint szörnyűséges következménye volna, ha véletlenségből egy ezredik lépcsőre is fel lehetne hágni a városban. Ahányszor csak összegyűltek a városka vezetői, azon veszekedtek a leghosszabban, mi számíthat lépcsőfoknak, és mi nem. Olykor még Arany kovács is egész felmérgesedett, és ha Szikla kovács ilyenkor nem kezdte volna el mosolyogva békíteni őket, talán bizony ölre is mennek Huzavon bölcs vezetői.
     Egyvalakit nem érdekelt soha a civódás: Réz kovács ilyenkor leginkább csak elálmodozva ült, és fémbe dermedt lángnyelvek táncoltak a szeme előtt, egy álomkép haja, ragyogó hímzések a libbenő ruhán. Senki nem is tudott olyan vereteket készíteni, mint ő.
     Alighanem így eshetett meg az is, hogy nem figyelt oda, amikor Setétlápi uram az ajtó elé húzott ládák veszedelméről beszélt. Máskülönben talán nem tolta volna a padlásfeljáró elé az ódon szerszámosládát sem egy lázasan átdolgozott este, hogy jobban elérje a nagyapja egy régi rajzát, ami munka közben eszébe jutott, és nem hagyta nyugodni sehogy sem.
     Réz kovácsról tudni kell, hogy ősi família sarja volt, kovácsként szerzett magának hírnevet minden felmenője. Bizony, még az asszonyok is; azért is halogatta rendre a házasodást, mert nem talált egyetlen olyan nőt sem, akit akár legénynek… leánynak felvett volna maga mellé, kevesebbel pedig hitvesben sem érhette be. Annyira persze nem viselte meg a magány, jól elálmodozott az ősi házban, a szanaszét álló, csücskös sipkájú huzavoni tornyok egyike alatt; mert bizony annyira régi volt a családja, hogy a város magvában, a csálé tornyok tövébe tapadt, zegzugos öreg házak egyikében lakott. Nem volt sok ilyen ház, talán egy tucatnyi, és hiába próbálták utánozni őket a későbbi, feltörekvő nemzedékek, sosem sikerült megfogni azt a könnyed véletlenszerűséget, hogy a tető mindjárt lebillen, meghajlik a torony görbe háta, már-már a szomszéd házra ereszti a cikornyás erkélyecskét… sosem sikerült olyan képtelenül eleven, mégis szilárd épületeket emelniük.
     Most tehát nekitolta a ládát a padlásfeljárónak, és nagy sietve fel is ugrott rá, hogy körbetúrjon a nagyapja régi rajzai között – ám ekkor különös hangot hallott. Nem nyikorgás volt, nem csikorgás, de még csak nem is kattogás vagy pattogás, hanem inkább valami mély, álomittas sóhaj, mintha egyszerre az egész hegy ébredezni kezdett volna.
     - A nemjóját – morogta a kovács, mert bár úgy tudta, amikor nagy ritkán megmoccannak a föld gyökerénél szunnyadó őssárkányok, annak nincs más előjele, mint hogy a kövek szótlan beszédét is értő kutyák-macskák furcsán viselkednek, ilyen furcsaságot sem tapasztalt még életébem. Várt egy pillanatot, hátha csak képzelődött, és mivel nem történt semmi sem, újra felágaskodott, és kotorászni kezdett a papírok között.
     Az egész ház megremegett.
     – Elkészült a város? – kérdezte az előbbi, álmos sóhaj, és mintha maguk a kövek szólaltak volna meg.

Végül aztán háromnegyed tízkor eltámolyogtam a boltba, és a kínálat és a pillanatnyi kereslet üdvös együttállásának hála csilis tortilla chipset vacsoráztam, csípős thai szószba és hideg kefírbe mártogatva, mirelit málnán hűtött rozéfröccsel. A bevásárlóközpont melletti, hűvös parkban (komolyan, utána hazajöttem, és már a házak között is legalább 6-8 fokkal melegebb volt, idefenn pedig, hát, szauna), illatosan virágzó fák közt, holdfényben. Szúnyogokkal. A málnán és a kefíren kívül mindenből maradt bőven, nem mintha pont ugyanezt tervezném reggelizni, de ebéd még lehet belőle.

gyűlöletes időjárás, gyűlölet, gyűlölet

Szereztem a növényápolásban használt ún. kézi vízpermetezőt, az egy literes műanyag kanna kicsit kövér, de jól emlékeztem, ezeknek a teteje tényleg kompatibilis a műanyag üdítős palackokéval, rá fogom csavarni valami keskenyebb cuccra, és cipelem magam, amíg ez a hőség tart. Talán tíz másodpercig is enyhíti az időjárás kínjait.

És ha az időjárás nem lenne ennyire hányadék, az emberek is kimondhatatlanul idegesítenek.

az izzó acél nem beszél

Az árvíz tetőzésekor épp Búvárzenekarral söröztünk egy napfényes parkban, és arra jutottunk, hogy míg a férfiak nagy része jellemzően azt lamentálja, hogy nem lett asztalos, a nők pedig manikűr, pedikűr és műkörömépítés terén képzik utó magukat, mi mind a ketten kovácsok akarnánk lenni, semmi más (de ha csak a felsoroltak közül lehet válogatni, akkor is inkább asztalos, az asztalok nem beszélnek. Az egyéb bútordarabok sem). Gyorsan el is meséltem neki Réz kovács és az ezredik lépcső esetét, de egyelőre az még egy másik történet, elmesélésére, satöbbi-satöbbi.

      Az öreg javasasszony másnap keményen munkára fogta a legényt. Ezt javítsa, azt javítsa, vizet hozzon, fát aprítson, lósson erre, fusson arra, annyi időt is alig hagyott neki, hogy ülve költhesse el az ebédet. Mindeközben ő maga a kunyhó előtt varrogatott, hajtogatott, Szikla kovácsot nézte, és nagyon csóválta magában a fejét. Rakd meg a tüzet, fejd meg a kecskét! Szedj friss virágot! Főzz levesecskét! Egész nap pattogott a szava, és hiába teljesítette Szikla kovács minden óhaját, mégis egyre komorabban nézte a legényt. Este aztán, amikor a férfi az álmosságtól szédelegve ült a tálka kása mellett, megvakarta a fejét, és azt mondta neki.
     – El sem mosolyodtál! És nem is daloltál! Kipróbáltattam veled mindenféle munkát, amit csak itt a hegyen elvégezhet az ember, de szikrányi örömödet sem lelted egyikben sem; nagy itt a baj, nagy itt a baj, annál is nagyobb, mint hittem! Nem lehetsz így kovácsmester, de még legény, sőt, inas sem; senki nem látná így hasznod! Nincs más hátra, amíg észhez nem térsz, lemegyek én a városba helyetted hetedik kovácsmesternek… te pedig itt maradsz, fenn a hegyen. Három hétig vigyázol az én kis kunyhómra, gondoskodsz a pásztorokról, a vándorokról, az erdő ide tévedt vadjairól. Aztán három hétre lemész a vejemhez, Fodorhoz, ő majd levisz a tárnába, és kitapasztalhatod, milyen a bányászoknak élete. És ha még ez sem segít, akkor három hétre a lányom keze alá adlak, és Asztridnál kíméletlenebb mestered nem is lehetne. Megtanít majd sütni, csirkét rántani, kikeverni háromféle cukros mázat, a harmadik hét végére úgy hímzel majd, mint egy kisasszony!
     Szikla kovács erre komorodott el igazán, nem mintha a hímzéssel sok baja lett volna, de hogy épp Jégfonó Asztrid cselédje legyen! Aki olyan barátságtalanul fogadta, úgy szidta, úgy kicsinyellte! Aztán csak nyelt egyet, mert úgy volt vele, azt is meg kell tanulnia, milyen az, ha nem szeretik, ha nem lágyítja meg a körülötte lévők szívét a mosolya. Kőris néne látta, mi jár a fejében, és szótlanul megcsóválta a fejét: ha lázongott volna a legény, az is jobb lett volna, makacs fiatalt épp eleget észhez térített már, az igazán nagy gond mindig ezzel a látszatra józan fajtával volt.

további emberek

A gumírozott-leszorítós, pántnélküli felsők melltartó nélkül még a kamaszlányokon sem mindig mutatnak jól, elég hetyke saját kötőszövet kell, hogy ellenálljon a leszorításnak és lefelé szorításnak, vagy masszív szilikon. Nyolcvan körül, hátööö.

Nem lehetne tél? Hogy az emberek kabátot vegyenek?

mivel érdemeltem én ki ezt a sorstól

A szétszilikonozott szájú, hajvonalig szemöldöktetovált későnegyvenes (esetleg középhuszas? nincsenek felismerhető emberi vonásai) önmagában is ijesztő, de az áttetsző, szűk felsőben sajnos látszik, hogy a műmellének valamiért a tetejére varrták a mellbimbót, és a köldöke. Kiáll.

korán keltem és használhatatlanul

Déli fekvésű lakás, úgyhogy a hőség visszatértével (vesszen a nyár, vesszen) beköszöntött az az időszak, amikor vagy korán kelek, vagy a matracig izzadtan. Mivel ebben a hőmérsékletben többnyire dolgozni is éjszaka lehet rendesen, nem csak aludni, az élet értelmezhető részei összetorlódnak. Ennyi év után sem tanultam meg kezelni ezt az időjárást, akkor sem, ha júliusi gyerekként elvben erre születtem (gimnazista koromban csinos, keleti tájolású szobám volt, és emlékszem olyanra, hogy reggel hétkor átvonultam a nyugatra néző erkélyre, és a hideg betonra tapadva próbáltam volna aludni, majd megtámadtak a darazsak).

A nyár igazából abban a felállásban működőképes, hogy a vastag, terméskő falú ház fölé öreg fenyők magaslanak, de tíztől hétig úgyis a strandon ücsörgünk egy jókora fa árnyékában, hideg gyümölcsrizzsel felszerelkezve, tíz méterrel arrébb pedig ott a Balaton. Minden más körülmények közt be kéne tiltani a huszonhat foknál melegebb napokat.

aggódás

Az egyik török lány Isztambulban, a másik Ankarában. És a képek alapján kezd nagyon eldurvulni a helyzet. A hírek még a délutáni oszlatásról szólnak, de a facebookon már éjszakai képek vannak. És az egészben az a legrosszabb, hogy miben reménykednek? Kire számítanak? Kire számíthatnak? Az már egy ideje egyértelmű, hogy Erdogan egy kis nemzetközi ejnye-bejnyétől nem fog meghátrálni, és (bár hozzátenném, nem én vagyok a külpolitikai elemzők védőszentje, felkelt apostola és szellemi anyja) meglepne, ha ennél számottevően keményebb eszközökhöz folyamodna bárki is.

Jaj, lányok, vigyázzatok magatokra.

az árvíz és én

Az úgy volt, hogy szerdán elfelejtettem leszállni a buszról, mert annyira néztem, hogy most akkor hogy is áll ez a folyó, és utána néhanap este nézelődtem is, de nem vagyok hajlandó szégyellni magam miatta, egyrészt mert senkit sem akadályoztunk semmiben (abban a pillanatban, hogy ez bekövetkezett volna, a rendőrség látványosan körbeszalagozta az utcákat-tereket), másrészt én megnéztem mindenféle honlapokat, ahol lehetett volna jelentkezni önkéntesnek, és mindenhol betelt minden időpont, harmadrészt azt hiszem, nem az én fizikai erőnlétem hiányzott a gátról. Amikor könyéktől épp csak lefelé vinnyogva tudom mozgatni a jobb kezem, és a hányingerig van fejfájásom a durva melegfronttól (nekem tényleg nem hiányzott a nyár, miért jött vissza a nyár, kérem a tizenöt fokomat, az esővel meg a széllel), akkor szerintem a homokzsákokat is jobb másra bíznom. Komolyan nem értem ezt az „undorító katasztrófaturisták”-ozást, szóval például nem volt katasztrófa, csak látványosság, ráadásul az emberek többsége teljesen óvatosan, ésszerűen és civilizáltan viselkedett, nem szedték szét a kő mellvédet szuvenírnek, nem lopták ki a homokot a zsákból, nem gumimatracoztak az áradó Dunában* (három éve láttam vékonyka strandgumicsónakban szaggatókat, na, azok hülyék voltak. Hát azt az úszógumianyagot egy izmosabb buborék kilyukasztja, nem azok a fél erdőségek, amik ilyenkor a vízben úsznak), akkor meg miért ne nézzék a folyót? Én amúgy minden vízállás mellett szoktam arra sétálni és azon a kőkorláton vacsorázni, a folyót fényképezni, a várost fényképezni, rajzolni, csak bután ülni, helló. Önérzetes polgárként úgy vélem, ehhez nem csak jogom, de erkölcsi alapom is van, amíg nem akadályozom az árvízvédelmet.

*Na jó, a hétfői wakeboardozók rekordhülyék lehettek, de őket nem láttam élőben. Ilyesmivel marhálkodni a vízből épp csak előkandikáló közlekedési táblák között. Arról nem is beszélve, hogy a folyó ilyenkor eléggé, hogy is mondjam, undorító. Nem annyira, mint ami az amfiteátrumban tör föl ilyentájt, és magába oldja több évnyi kutyafuttatás maradványát, de azért eléggé.

quasimoda

Tegnapra virradóan aztán úgy elaludtam a vállam-nyakam, hogy időnként csak döbbent vinnyogásra futotta tőlem, és ma éjjel már minden forgolódásnál külön be kellett egyengetnem alá-köré-mellé a takarókat és párnákat, illetve időnként félálomban gyógykenőccsel kentem be a vállam, a hajam, és a pizsamámat. Mi a fenének történik ilyen az emberrel, tenném fel a költői kérdést, de nyilván nincs rá elfogadható válasz.

Azt hiszem, igazából írhatnék olyasmikről is, hogy múlt héten jártunk kinn Könyvhéten, és szereztünk új regényeket íróismerősöktől, és dedikáltattuk is, és utána elmentünk sörözni, de közben rettenetesen megáztunk, mármint menet közben, sörözés közben már nem, és kicsit megáztak a könyvek is, de amúgy jó volt minden.

az ott spárta (az író arcképe kölyökkutya korából)

Szóval küzdök, mint a perzsák Thermopülainál (hatékonyság! Dicsőség! Gerard Butler! Öööö, inkább most ne beszéljünk skót kockahasakról mégsem). A saját gyermekkori fényképeimet nézegetem, hátha arról eszembe jut majd még egyszer, hogyan kell ellenállhatatlanul cukinak lenni, bár egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ellenállhatatlanul cuki voltam például abban a fázisban, amikor nyilván kutyának képzeltem magam, mert megállás nélkül lógattam a nyelvem, vagy amikor annyi hajam volt, hogy azt legfeljebb Yul Brunner irigyelte volna el, de inkább ő sem.

Néha az az érzésem, hogy igazából, eh, jobb, ha most nem fejezem be ezt a mondatot, szerintem újratelepítek valami játékot a gépre (pillanatnyilag pasziánsz sincs, pedig azt nem is direkt töröltem, én a Messenger automatikus bejelentkezését akartam kiirtani, kérem), mert csak azt szeretném, hogy pixelek darálják le a gondolataimat, ha lehet, szubatomikus részecskékre. Írtam négy sort egy szonettből, de aztán meguntam. Meg már bele kellett volna kevernem a kvantumelméletet, és semmi sem rímel arra, hogy kvark, miért nem rímel semmi sem arra, hogy kvark. Sosem leszek Shakespeare-rel vetekedő szonettista. És nem körözöm le Petrarcát sem, francbamár.

Egyre bizarrabb dolgokat álmodom, komolyan, történetek vannak benne, és utána egész nap nem tudok semmi másra koncentrálni, mert be kell fejeznem a történetet, mert nincs befejezve, azt hiszem, kezdek meghibbanni? Van új Hobbit előzetes, és Lee Pace, omg, Lee Pace (na jó, és Richard Armitage).

trisztán és izolda

Ó, hogy én mennyire eszeveszetten és nagyon szeretem ezt az operát, komolyan, oké, tetszőleges húsz perc után elbőgöm magam rajta, de hát ez az opera lényege, nem? (Lehet, hogy nem, mit értek én ehhez?)

A viszonylag épelméjűen kinéző feldolgozás huszonkilenc kis epizódját még akkoriban rakhatták fel a youtube-ra, amikor legfeljebb tízperces videókat viselt el, de egyrészt viszonylag épelméjűen néz ki (komolyan, hát néha nagyon megcsúsznak ezekkel a dolgokkal, ezt a csodát például szerintem akkor sem tudnám végignézni, ha az egész fenn lenne (azaz akkor sem rendelném meg, ha lenne DVD-lejátszóm), mert mi a frász ez, pedig ah, Waltraud Meier, hát és a Trisztánjának is micsoda hangja van, de miért kék a hajuk??? és a többi részlet még érthetetlenebb, néha világító ruhafogasok lógnak a nyakuk körül csak úgy) másrészt egyenletesen jók az énekesek (komolyan, hát itt van ez, és még én is hallom, hogy szegény tenor sehogy sem ér fel az ő Izoldájához (ah, Waltraud Meier), pedig milyen szép darab ember, és ilyen cuki Kurwenalt sem láttam másutt, össze-vissza áll a haja, imádom), harmadrészt pedig angol feliratok. Mert jó, én megnézem a Lohengrint németül, spanyol felirattal, de izé. Én nem vagyok normális, azt hiszem.

Csak az nyugtat meg, hogy a statisztikák alapján nem én vagyok az egyetlen háborodott, aki operát néz a neten, ráadásul okulok is ám, például amikor az egykor piros hajú fényképészlány megírta nekem, hogy mostanában Bécsben milyen szereposztással játsszák, tudtam olyanokat vinnyogni, hogy Nina Stemme, úúúha, nem mintha megnyertem volna a lottóötöst, hogy megnézzem élőben. És szóval ha azt látom egy plakáton, hogy Grace Bumbry, akkor nem csak a mellékelt képről tudom, ki az, hanem azért is, mert aaaahh, Eboli (ki gondolta volna, hogy még Verdi is előkerül? Ráadásul Don Carlos. Hát nyilván (de ezen a felvételen akkor is elhiszem neki, hogy ő a spanyol királyi udvar legszebb hajadonja, ha akkoriban már erősen elmúlt negyven)).

Szóval a végén még művelt ember lesz belőlem, na jó, nem, mert ezek után megint megnéztem a 26 szexi emberiségellenes jelmezt, és a szexi Poszeidónnál újfent zokogva röhögtem vagy negyedórát. Aztán a puszta emlékképtől most megint öt percet. Az bazdmeg, az... az... az bazdmeg.

tohony

Jól van, a következők körvonalazódtak az elmúlt öt percben: soha nem tetováltatok 1) tarkóra 2) tarkó alá öt centivel 3) lapockára (el-de-képesztően szarul néz ki pántos női ruha alatt). Meg úgy egyáltalán. Alighanem konzervatív vagyok, vagy nem tudom, az a gond, hogy nehéz ám egy jól látható tetkóhoz öltözködni-ékszerezni, ha meg nem látható jól, akkor minek.

vihar után

Mostanában vagy a kezem fáj, vagy a fejem, vagy mind a kettő. Ezen kívül hat rám, hogy vészhelyzet van a városban, mármint pont az a része van lezárva, ahol haza szoktam sétálni, és nem tudom, dolgok. Vettem vitaminokat, hú, és csizmában vagyok, mert visszajött a rossz idő, komolyan, két nap harminc fok nekem most megint elég volt bőven jó sokáig.

a tökéletes reggel receptje

Fúrnak. Füvet nyírnak. Rosszakat álmodom.

Valahol az árvíz épp házakat mos el, de az nem hallatszik el idáig.

nézőpontok

Csak annyi változott, és mégis milyen más a kép.

azt hiszem, nem tudom

Majdnem azt írtam, hogy félek a jövőtől, de az igazság az, hogy én a jelentől is félek, mondjatok valamit, amitől nem félek, én még a földigilisztáktól is félek, jobban mondva attól, hogy rájuk lépek és elesek, és csupa földigiliszta leszek, és emberek ilyenkor húsz centis, neonrózsaszín meztelencsigákról osztanak meg képeket, az emberek nem a barátaim, mikor tanulom meg végre.

Cansu és Gülsah, a két kattant török lány folyamatosan tudósít az isztambuli helyzetről, a hollandok osztják a státuszaikat, mint a cukrot (vagy mintha a sajátjuk lenne), közben állítólag kétszáz éve nem volt olyan hideg nyár, mint amilyen most lesz (és bármennyire is imádom ezt az időt, azért tisztában vagyok vele, hogy nem kéne mostantól decemberig ilyennek lennie), nyakamon a világvége, vagy csak nem a Götterdämmerungot kéne hallgatnom, Antimatterrel vegyítve, és már megint túl sok történet van a fejemben, gondolkozni sem tudok tőlük, megőrjítenek.

Nem tudom, mi van, de nem valami megnyugtató, az egyszer szent.