Ragyogóan süt a nap, még mindig álmos vagyok tizennégy óra alvás után, Deep Purple ordít, majd meglátjuk, mivel felváltva, a meg nem írt képeslapjaimat két rózsaszín szaténrózsa fogja össze, ahhoz képest egész vidám és idilli a kép, hogy soha többé semmi nem lesz rendben, de hát ezt a soha többé semmi nem lesz rendben dolgot úgyis tudom már egy ideje, szóval. Ahh, igen, Firebird. Bill Steer a világ egyik legszebb kisfiúja volt sokáig, és egyáltalán, Bill Steer, ah, egyszer kezet fogtam vele, mondtam már? Utána rögtön megdöntöttem az egy este alatt elfogyasztott sörrekordomat, de ennek semmi köze ahhoz, hogy kezet fogtam Bill Steerrel, inkább azért történhetett, mert összefutottunk Asthringgel, és ennek örültünk.
Aztán voltak olyan szomorú dolgok az életemben, mint hogy elfogyott a maradék pizza, és az mindig megrázó pillanat. Voltak szomorúbb dolgok is (alighanem telepatikus lejátszóm van, mert ezen a ponton váltott, hogy telemelankóliázza az én kis lelkemet), hatásukra némileg leolvadt szívem kis kapcsolótáblája, és egyrészt a fejemet vertem a falba (most komolyan, lehet valaki ennyire hülye? Aztán szombaton pedig azt hittem, meghalok a fejfájástól), másrészt részegen posztoltam, ami nem csak az álmoskönyv szerint rossz dolog. Nem tudom... Pontosan tudom, mit írtam, mondjuk annyira nem tűnt számomra apokaliptikusnak, hogy utána másnap egész délelőtt aggódó emaileket kelljen megválaszolnom, amiért nagyrészt köszönet, hogy itt aggódás tárgya voltam meg minden, de azért akkor már én ijedtem meg rettenetesen, hogy te szent ég, hiszen én nem is azt akartam, hogy emberek rettegjenek, én csak épp el voltam keseredve. És esetleg volt egy enyhe agyrázkódásom is, bár ahhoz azért kellene agy, hogy rázkódjon, és néha nagyon úgy nézem, hogy ezt az alkatrészt belőlem kifejeltették (ezt teljesen akaratlanul írtam el, de nem lehet véletlen).
Persze, mint azt még órákkal előtte mondtam is, én tudtam, hogy ez lesz, nemhiába voltam egész héten ideges és álmodtam megállás nélkül nyomorultul ugyanazokat a dolgokat, ezzel az egésszel persze csak az a baj, hogy ha ennyire megrögzötten nem hiszek a telepátiában, a megérzésekben, a jóslatokban, és egyáltalán, a jövő felderíthetőségében, akkor ezt így hogy, másodszorra is. (Úgy látszik, most ráfeküdt a gép a népiesített setét kesergésre, Aebsence-t egyébként amúgy is hallgasson mindenki, mert hogy jó.) Szóval én nem akarok előre tudni dolgokat, mert én nem hiszek a dolgok előre tudásában, és nem elég a sorsnak, hogy a szívemet facsarja, még a világképembe is beleköt??? Naugye. (Turn and face the strange, mondotta volt Andy Cairns, de az ő whiskey fogyasztása mellett engem sem lepne meg, ha hirtelen Nostradamus reinkarnációjának hinném magam.)
A zenegép szerint ideje legalábbis érzékibb témákra térni (vidámabbnak nem mondanám, szegény Gilda, hát nem a szeme láttára csábítja el újabb áldozatát élete szerelme?), ezek közül most így hirtelen csak a sztrapacska jut eszembe, a szombati családi ebéd egyik fénypontja. A szombati családi ebéd csak fénypontokból állt, bár odafelé menet nem tudtam volna felsorolni, mit eszünk, mert a padludka még megvolt, de hogy azt a másikat hogy hívják? Szakóca? Aztán kiderült, hogy a pucóka az valójában a sztrapacska tájjellegű elnevezése, még dédanyám hozta magával valahonnan a Felvidékről, a recepttel együtt. A padludka pedig a máramarosi dédanyám specialitása volt, ő zsenge szőlő- és karalábélevélből is főzte, de ezúttal spenót és sóska vegyítéséből készült, csak (részemről) sajnos fontos alkotóeleme a kapor. (Meglepő mód nem csak szomorú és verekedős zenéket tartok; ez általában engem lep meg a legjobban.) (Igen, végül is tartok még szomorú/verekedős szempontból bekategorizálhatatlan ír népiségeket is.)
Ma nincsenek kovácsok, mert elmentek ökröt áldozni Hekatének, vagy mit szoktak így vasárnap délben.
