Hétfő éjjel a világgámenetelből hazatérve Writing Excuses-t hallgattam, és az ellenőrök és biztonságiak hada nyilván nem értette, miért röhögök vinnyogva (tényleg nem értették, még vasvilla tekinteteket is kaptam érte grátisz), viszont ám rettenetesen elszoktam a hadarós amerikai beszédtől.
Teljesen más forrásból jöttem rá arra az írástechnikai dologra, hogy bár nagyon jó, ha egy szereplőnek vannak jellegzetes gesztusai, azért nem szabad eltúlozni azt sem. Mint a címben is. Persze olvasás közben nyilván kevésbé zavaró, hogy már megint a bajszát basztatja és ráadásul a haja is hollószárnyként lóg, egyáltalán, hogy emlékeztethet madárszárnyra valakinek a haja, el sem akarom képzelni, fujj (valamiért az a meggyőződésem alakult ki, hogy Fekete Einart is Alan Rickmannek kéne alakítania, a Piton professzoros parókájában) (annak ellenére, hogy Einar szerintem legfeljebb negyvenes lehet - de hát a könyv szerint a kedves jó Perselus is csak közép-harmincas, szóval feleannyi sincs, mint aki játssza) bár néha a haja az éjszaka függönye, ami előtt téli hold (nem telihold) fehéren dereng az arca. Amúgy nagyon jó ez a könyv, csak szegény Einar. Nem elég, hogy gonosz, de még a leírásai is.
