Én olyan büszke vagyok magamra, és ezer és egy okom van rá, például, hogy még életben vagyok, bár a tizediken lakom, köszönjük meg a szüleimnek, mert erről csak és kizárólag ők tehetnek, senki más nem; és hogy csak a taxiban kezdtem el bőgni, és hogy csak a liftben kezdtem el ordítva bőgni, mint egy gyerek, mert tudtam én ezt már nagyon hosszú ideje, de nagyon hosszú ideje, hogy nincsen rendben semmi, és soha többé nem lesz rendben semmi sosem.
(Így másnap reggel azért hozzátenném, hogy aggódni igazából nem kell, csak tegnap leolvadtak a biztosítékaim, de mára már visszaállt a dolgok szokásos menete... bár barátságtalannak tartom a sorstól, hogy épp aznap süt reggel ennyire a nap, amikor nekem fejfájásom van.)
